DR. TARDOS MÁRTON (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A vagyonpolitikai irányelvek elõterjesztése számot ad arról, hogy az Állami Vagyonügynökség az elmúlt év folyamán milyen hasznos munkát végzett és milyen munkát kíván végezni a jövõben is a privatizálás ellenõrzésében. Úgy gondolom, itt lényeges pozitív változásról jogos elismerõ szavakat mondani, mert az elmúlt helyzethez képest itt lényeges változás történt, amit nagyon fontosnak tekintek, ugyanis a privatizálás egy társadalmilag nagyon érzékeny politikai kérdés, és itt a nyugalom helyreállítása, a nyugalom megteremtése a további fejlõdés indulópontja. Azt gondolom - és ez az elsõ kritikai megjegyzésem -, nem szerencsés az 1095. számmal beadott elõterjesztést vagyonpolitikai irányelvnek nevezni, hiszen nem az állami vagyonnal kapcsolatos politikával, hanem csak a privatizálási politikával foglalkozik. Fontosnak tartom ezt azért megjegyezni, mert szükségesnek tartanám, hogy foglalkozzunk az állami vállalatok azon részével is, amelyek közvetlenül nem kerülnek privatizálásra, és amelyeknél az állami vagyon állaga veszélyeztetve van. Azt is mondhatnám, nemcsak veszélyeztetve van, hanem az állami vagyon csökken, és az állami vagyon csökkenése ellen nem teszünk megfelelõ lépéseket. Ez egy megjegyzés, ami tulajdonképpen az adott vonatkozásban csak a címre vonatkozik, de más kormányelõterjesztésekben javasolnám, hogy a kincstár megteremtésével vagy más módon foglalkozzon a kormányzat avval, hogy mit tud tenni az állami vállalatok vagyonának erodálása ellen, és ezt sürgõsen terjessze a Parlament elé! A második megjegyzésem arra vonatkozik, amirõl Ungár Klára képviselõtársam és Bossányi Katalin képvsielõtársam is beszélt, hogy a vagyonpolitikai irányelvek nem világosan fogalmazzák meg a célját a privatizálásnak. Én úgy gondolom, hogy a vagyonpolitikai elveknek tisztáznia kell, hogy a privatizálás célja nem egyszerûen állami bevételek szerzése és evvel az állami adósságok mértékének csökkenése, hanem olyan helyzetnek a teremtése, amely megfelelõ alapot szolgáltat arra, hogy a magyar vállalatok termelési szerkezetátalakítása hatékonyságának növelése minél gyorsabban elinduljon. A két kérdés nem azonos. Nem egyedül a bevétel a cél, hanem e kettõ együtt a cél, és ezt világosan meg kell tudni fogalmazni. A harmadik megjegyzésem egy konkrét kérdés: a 6. oldalon a III/3. pontban az állami vagyon értékesítésérõl van szó. A Vagyonügynökség az értékesítést általában megbízottakon keresztül végzi. Ezt a módszert több alkalommal kritizáltam, annak ellenére, hogy jobb módszer, mintha közvetlenül maga végezné a kis bürokratikus apparátus az értékesítést. Azért bírálom, mert ha gyorsütemû privatizálást akarunk végrehajtani, akkor nem tarthatja kézben a Vagyonügynökség a privatizálási eljárásokat olyan módon, hogy minden esetben tételesen, diszkriminatív módon beleszólhat a privatizálási folyamatokba. Javaslatunk az, hogy e helyett a mondat helyett egy olyan mondat kerüljön a vagyonpolitikai vagy a privatizálási irányelvekbe, hogy a Vagyonügynökség az értékesítés végrehajtását bízza szerzõdéses formában egymással versenyzõ, erre a célra specializált állami vagy magán vállalatra; az ÁVÜ a szerzõdés végrehajtásába csak különösen indokolt esetben szóljon bele. Ugyanezen pont foglalkozik azzal is, hogy milyen árat kell elérni az értékesítés során. Az elõbbiekben elmondottak értelmében ezt a szöveget is javasolom módosítani; bár a szöveggel tulajdonképpen nincs baj, mert azt mondja, hogy valamire lehetõleg ne kerüljön sor. És természetesen ezzel a fogalmazással, hogy az ár ne legyen valaminél alacsonyabb, egyetértek, azt szívesen veszem és jónak tartom. A kérdés azonban az, hogy ezt nem minden esetben lehet biztosítani. És kettéválasztanám az ügyeket - és ezt javasolom, hogy ilyen módon a vagyonpolitikai irányelvek érvényesítése során is ketté kell választani -, hogy az egyik oldalon biztosítani kell, hogy a telek, a föld, ami privatizálásra kerül, az a piaci árnál ne kerüljön alacsonyabb áron értékesítésre, és a piaci áron legyen figyelembe véve a szerzõdésnél. Más a helyzet az épületekkel és a berendezésekkel. Sajnos nem tartható az a követelmény sok esetben, hogy a vagyonelemek újraelõállítási árát a vásárló - az a magánszemély, legyen belföldi vagy külföldi - kifizesse. Hiszen ha ez egy veszteséges vállalat, és azokkal a gépekkel az adott körülmények között csak veszteséget, és nem nyereséget lehet termelni, akkor ezeknek az értéke csak annyi, amennyit a gépek egyedi eladásával meg lehet szerezni. Ezért ilyen minimális árként ezt kell meghatározni, nem pedig az újraelõállítási árat. Utolsó megjegyzésem az - amely nem feltétlenül tartozik bele az irányelvek kérdésébe -, hogy a privatizáció egyik alapvetõ kérdése, hogy az önkormányzatok, a társadalombiztosítás alapján megszületõ új intézmények, a biztosító társaságok decentralizált egységei, és a nem nyereségtermelõ, tehát kulturális, egészségügyi intézmények állami vagyonból részesedhessenek, és ennek a formáját alakítsák ki. Úgy gondolom, hogy ennek a kezdeményezése igen fontos kérdés. Gyakorlatilag a privatizálási törvény feladata lesz, hogy ezzel foglalkozzon. Lehetséges, hogy más törvényekben is foglalkozni kell ezzel a kérdéssel. De kívánatosnak tartanám, ha errõl említés történne. Mindazok a kérdések, amikrõl eddig beszéltem, rövid idõn belül a Parlament illetékes bizottságainak írásban rendelkezésére fognak állni, mint az SZDSZ elõterjesztései. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)