NYERS REZSÕ (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A költségvetési tervezetben tükrözõdõ gazdaságpolitika néhány kérdésérõl kívánom elmondani a szocialista parlamenti frakció véleményét. Sajnos nem kétséges, hogy a jövõ esztendõ gazdaságilag nehezebb lesz az ideinél is. Fokozott terhek hárulnak majd a nemzetgazdaságra, a lakosságra és a gazdálkodókra is. Tovább csökken a nemzeti össztermék reálértéke, a szociális terheket pedig sajnos szûkülõ jövedelemforrásból kell fedezni. Kelet-európai gazdasági környezetünk változása további megpróbáltatás elé állít bennünket. Mindez nehezíti a gazdaság mûködését, szûkíti a kormányzás mozgásterét. Ezt a felelõs kritikának objektív tényként kell figyelembe vennie. Néhány kérdésben azonban még nyitottnak kell tekintenünk a jövendõ esztendõt. Lehet-e és hogyan lehet mérsékelni a termelés és a fogyasztás csökkenését? Három évre elõrenézve fokozni lehet-e a hazai és a külföldi vállalkozóknak az érdekeltségét? Sok szó hangzott el errõl a Parlamentben. Miként lehet a lakosság anyagi terhelését elviselhetõ mértéken tartani? Ezekre a kérdésekre csak egy alaposan elõkészített és részleteiben is jól összehangolt hároméves gazdasági stratégia alapján adható éves méretekben is válasz. Ez viszont nem lehet a Kormány belsõ ügye, amit jelen ülésen csak tájékoztatásul ismertet meg az Országgyûléssel. A nehézségek elviseléséhez, a gazdasági túléléshez a mainál lényegesen nagyobb gazdálkodási biztonságérzetre, bizalomra van szükség. A politikában pedig a múltból eredõ és újkeletû bizalmatlanság oldódására. Az elõzõ kormányok szüntelen bírálatából még nem születik jó kormányzás. A választási programok sem jelentenek ehhez elégséges alapot, sajnos. A szocialistákra szavazó állampolgárok, akiknek nevében beszélek, nem a mai Kormányt akarták uralomra juttatni, mégis abban érdekeltek, hogy a Kormány találjon kiutat a válságból. Ehhez azonban a kényszerek pontosabb számbavételére, a lehetõségek jobb feltárására van szükség. Sajnos azt kell megállapítani, hogy a jelen kormányzat - jelenlegi alatt a most változó kormányzatot értem - nem jutott tovább az elõzõ Kormány által megkezdett gazdaságpolitikán, sem koncepciójában, sem pedig a kormányzás hatékonyságában. A hároméves program jó kiindulási alap lehet egy tisztázó vitához, a lehetõségek, a célok és eszközök összefüggõ elrendezéséhez. Ehhez alapos parlamenti és Parlamenten kívüli munkára van azonban szükség, mert a program jelenlegi formájában önmagában kevés lenne. Helyeslem, hogy a gazdaság növekedését a program az exportlehetõségektõl és az exportképességtõl teszi függõvé. A külsõ pénzügyi és kereskedelmi függõségünk miatt ez olyan tényszerûség, hogy egy ettõl eltekintõ belgazdaságpolitika különösen veszélyes lenne az ország számára. A Kormánynak azonban keresnie kell a kiutat abban is, hogy a világgazdasághoz történõ jobb illeszkedéssel párhuzamosan 1992-tõl fokozatosan megteremtse a belsõ piac bõvülésének feltételeit. Hiszen nagyon fontos a gazdasági, pénzügyi helyzet kiegyensúlyozottsága, de ez önmagában még nem teremti meg sem a modernizációnak, sem a lakosság jólétének a feltételeit. Ezt csak az egyensúllyal párosuló növekedés segíti elõ. Nem vehetjük komolyan azt a régi pesti adomát, amely szerint az egyszerû kereskedõ abból élt volna meg, hogy veszteséges üzletét vasárnaponként zárva tartotta. A hároméves elõretekintés alapvetõ politikai kérdése, miként lesz a helyzet mostani romlásából 1991 után javulás. A Kormány a számszerû jövõképet felvázolja a tervezetben, de keveset mond a hozzá vezetõ cselekvéssorozatról. A kezdõ év siralmas helyzetét Botos Katalin államtitkár sem tudta összhangba hozni a javulónak ígért jövendõ két esztendõvel. Milyen vagyonpolitikával, milyen jövedelemelosztással, milyen strukturális változással léphetünk át egy felfelé vezetõ útra? Igazából nyitott maradt ez a kérdés. A privatizációt, a kereskedelmi és hitelkapcsolatok liberalizálását mi szocialisták is támogatjuk. Abban az értelemben tesszük ezt, hogy a gazdaság jövedelemtermelõ-képességének növelése legyen a vezérlõ elv. Ennek elõsegítõje legyen a magántulajdon szélesítése, ne pedig az öncél. Helyeslem a privatizáció gyorsítását is olyan értelemben, hogy minél hamarabb meg kell teremteni a zökkenõmentes privatizáció gazdasági, jogi, pénzügyi feltételeit, mert ezek ma még nem kielégíthetõek. Nem lenne helyes valamiféle központi erõltetéstõl várni a sikert, vagyonügynökségi akcióktól, mert ez sok ingatag magánvállalkozáshoz vezetne. Végül is inkább rontaná a cselekvés minõségét. A privatizációs folyamatot a gazdálkodók maguk tudják ésszerûen és jól bonyolítani. Így válhat szerves folyamattá és igazán hatékonnyá a nemzetgazdaság számára. A privatizációban nem merülhet ki azonban egy egyszerû struktúrapolitika hazánkban. Nagyon fontos, hogy a privatizációs folyamat elõmozdítása mellett a Kormány törõdjön azon vállalati szférának az érdekeltségével és hatékonyságával is, amely köztulajdonban marad, a fennmaradó állami, önkormányzati vállalatokkal. A hazánkban rendkívül széles szövetkezeti szektor belsõ reformok megvalósításával jelentõs szerepet kell kapjon a válságmegoldó stratégiában. Javasoljuk a Kormánynak, fordítson nagyobb gondot a szövetkezetek versenyegyenlõségének a biztosítására. A liberalizálást úgy kell tudni alkalmazni a gazdasági életben, hogy ne vezessen kényszerû visszalépésekhez. Például hiba lenne már 1991-ben a devizabeszolgáltatási kötelezettség megszüntetése. Viszont helyesnek tartom azt, hogy a vállalatok devizával való rendelkezési joga szélesedjen. Ezzel a forint tényleges konvertibilitása bõvülhet. Ez elõsegíti, hogy a késõbbiekben a konvertibilitás hivatalos bejelentése és megvalósítása már egy ténylegesen mûködõ, bár még részleges valutacserére épüljön. Ma még a gazdaságpolitikai stratégiának tisztázatlan kérdése, hogy a szociálpolitikai nagyrendszerek reformjára mikor és hogyan kerül sor. A magunk részérõl olyan reformokat támogatunk, amelyek nem a mai generáció reáljövedelmének a megnyirbálására irányulnak, hanem a rendszerek ésszerû belsõ átrendezésére, a következõ generáció piacgazdaságba illeszkedõ életvitelének a megalapozására. A lakás kamatrendszerének a kivételével a többi szociális konstrukció reformját nem szabad alárendelni a fiskális politikának. Az állami költségvetés deficitjének a csökkentését a további években a jövedelemtermelõ-képesség növelésével lehet igazán megoldani. A kormányzat hároméves elgondolásai az adópolitikáról alapvetõen olyan irányt mutatnak, amelyet helyeselni tudunk. Az állam és az önkormányzatok közötti jövõ évi adósságmegosztási elképzeléseket pedig - mint az elhangzott - politikailag kifogásoljuk, mivel azokkal a kormányzat szembeállítaná a lakosságot és az önkormányzatokat. Mind a hároméves idõszakban, mind 1991-ben jól látható: két neuralgikus terület van. Az egyik a kelet-európai gazdasági kapcsolatok szûkülése és átrendezõdése, a másik az inflációs folyamat lefékezhetõsége. Egyiket sem lehet a szándékok kinyilvánításával megoldani. Elkerülhetetlen, hogy a kelet-európai régió gazdasági átrendezõdése átmenetileg az e régióban folytatott kereskedelmünk csökkenéséhez vezessen. Ezt elismerjük. Igazságtalan lenne, ha magát a csökkenést a Kormány számlájára írnánk. De hibáztatni kell a Kormányt azért, hogy mûködésének elsõ félévében szinte hátat fordított a szovjet és a kelet- európai piacoknak, ezzel késleltetve a vállalatok felkészülését és alkalmazkodását. Nem segítette kellõen azt, hogy a régió gazdasági átrendezõdésével lépést tartsunk érdekeink érvényesítésében, hogy a minket terhelõ piaci szûkítõ hatás mérséklõdjön. Azt szeretnénk remélni, hogy a továbbiakban e tekintetben végleg megszabadul a Kormány a féléves politikai inerciától, annak bénító hatásától. A kelet-európai régió második helyre csúszott vissza külkereskedelmünkben, de továbbra is jelentõs lesz. A magyar és a szovjet kormányzatnak elõ kell segítenie azt, hogy ezek a kapcsolatok az eddigi egycsatornás rendszerbõl olyan többcsatornás rendszerûvé váljanak, amelyekben alapvetõ szerepe már a vállalatok kapcsolatainak lesz. Ebbõl a szempontból az új finanszírozási viszonyok mielõbbi tisztázása teszi lehetõvé a vállalatok felkészülését. Sajnos, a kormányzat késedelmesen tárgyalt a szovjet illetékesekkel, ez nehezíti a felkészülést. Sajnálatos mulasztásai vannak a szovjet kormányzatnak is a konvertibilitásra alapozott kelet-európai kereskedelem elõkészítésében. Szovjet oldalról is tiszta helyzetet kell elérni a vállalatok közötti kétoldalú, úgynevezett barterkereskedelem számára. A magunk részérõl jobb megoldás híján élnünk kell a harmadik piacon keresztüli közvetítõ kereskedelemmel is. Amíg a változó helyzetben ki nem tudjuk építeni új felfogású gazdaságihíd-szerepünket, addig szükségképpen más hidakat is igénybe kell vennünk. A keletnémet régióval folytatott kereskedelmünk visszaesésének hatásai ellen is védekeznünk kell. Egyrészt külön megállapodás lehetõségének keresésével, de azzal is, hogy az eddigi forgalmunk egy részét fõleg fogyasztási cikkekben zavartalanul át tudjuk terelni azokba a szomszéd országokba, amelyek a volt NDK-hoz hasonló kapacitásokkal rendelkeznek. Ebbõl a szempontból merül fel az a gondolat, hogy szabadkereskedelmi megállapodást kellene létrehozni Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország között. Ez nemcsak a hazai áruellátást segítené, hanem egyúttal szélesebb piacot nyitna a jövõre a magyar ipar számára. Fontos kereskedelempolitikai alapelvnek javaslom tekinteni azt, hogy az ország gazdasági függõségének mérséklése érdekében a lehetséges mértékig diverzifikáljuk gazdasági kapcsolatainkat. Elkerülendõ, hogy a korábbi túlzott egyoldalú függõségünket egy más irányú túlzott függõség váltsa fel. Az inflációval szembeni politika hároméves programja kidolgozatlan, ezt kell megállapítani. A támogatások csökkentése és a monetáris restrikció elbírható mértéke valóban szükséges. De a rejtett inflációs nyomással erõteljesebben kellene szembeszállni. Amit a Kormánytól errõl hallunk, olvasunk, az kevés. Az elõre jelzett 350s inflációs ráta csökkentését reálisan nem várhatjuk a gazdaság mélypontján. A feladat most az, hogy a gazdasági folyamatokban jelentkezõ erõs költséginflációt és az inflációs várakozások árfelhajtó hatását mérsékelni tudjuk azért, hogy 1992-93-ban az infláció lecsökkenthetõ legyen. Veszélyforrás a gazdaság rejtett egyensúlytalansága. Változatlan nyomás van arra, hogy az állami költségvetés deficitje az elõirányzottnál jobban növekedjen. Nem látszik a vállalati sorbanállások csökkentésének, a likviditás javításának a mikéntje. Továbbá, ha nem valósulna meg a lakossági megtakarításokban az elõirányzott 90-100 milliárd forint, ha túlzásba esne a kormányzat a forint leértékelésében - mindez gyorsítaná az inflációt. Vonzó bejelentést hallottunk államtitkár aszszonytól arról, hogy 1992-ben már felére fog csökkenni az infláció. A deklaráció azonban kevés. Mindezekre vonatkozóan a Kormánytól határozottabb cselekvési programot kell igényelnünk. Helyeselni lehet a lakossági megtakarítások ösztönzése szempontjából azt, hogy a megtakarítások értékét megõrzõ kamatpolitikát kíván folytatni a kormányzat és a Nemzeti Bank. Ebbõl a szempontból javaslom, hogy a Kormány mielõbb szüntesse meg a kamatok utáni forrásadót. Mert ez gátja annak, hogy a kamatok nettó értékben elérjék az árszintemelkedés színvonalát. A társadalom jelentõs része érdemleges változást igényel a kormányzás politikai stílusában. Fõként abban, hogy a Kormány ne bonyolódjon bele a rendszerváltás jogi és politikai, hatalmi kérdéseinek a menedzselésébe, hanem ugyanakkor koncepciózusabban és demokratikusabban gazdaságpolitizáljon. Szakértõbb legyen. Abban az értelemben, hogy a szakértõi és érdekképviseleti véleményeket nem csupán kívülálló kritikájaként, hanem a cselekvés aktív befolyásolójaként veszi számba. A gazdasági törvénykezés elõkészítõ munkálatai során fokozott figyelmet javaslunk fordítani az alapvetõ politikai kérdésekben a kormányzati szándékok pontos kifejezésére. A tisztázás hiánya sokszor megosztja a pártokat. Indokolt néhány kérdés nemzeti hatókörû kérdésként való kezelése; gazdaságpolitikaiakra gondolok. Ilyennek gondolom a tulajdonreformot, a szociális nagyrendszerek reformját, az antiinflációs politika kérdését. Mindezekben nem lehet kívánalom az elõzetes konszenzus elérése, de az igen, hogy a vitából kirekesztõdjön a koncepcionális bizonytalanság és a félreértés. A Kormányon belül is nagyobb fokú gazdaságpolitikai koordináltságra lenne szükség; Prepeliczay képviselõtársam kritikájával egyetértek. A jelenlegi összehangolatlanság tudatzavaró és bizalomcsökkentõ tényezõ. A Kormány akkor cselekszik helyesen, ha az ellenzéki megnyilvánulásokat nem akadékoskodásokként fogadja, hanem olyan ellenvéleményként, amely az alapvetõ nemzeti kérdésekben azonos érdekû partnerek részérõl hangzik el. A kormányzati pártok pedig elejét veszik annak, hogy az ellenzéki javaslatok szüntelen leszavazásával arassanak pillanatnyi gyõzelmeket. Ezzel a kormányzás igazából gyengülne. Feltétlenül tovább javaslunk lépni az utóbbi hetekben megkezdett úton, az érdekképviseletekkel való kapcsolat érdemi és rendszeres kiépítésében, mert ez ma nem kielégítõ, igazából még nem jó; mind a szakszervezeti, mind a vállalati és a szövetkezeti vonalon. Összefoglalva: a gazdaságpolitikában a sok jó szándékot még nem fûzi össze egy szélesebben megvitatott és támogatott koncepció. Váci Mihály 12O-at verõ szívvel írt híres versének ebben a kérdésben is igaza van: "még nem elég". Köszönöm a figyelmet. (Taps.)

Homepage