ZSEBÕK LAJOS (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársak! Tisztelt Miniszter Urak! Interpellációmnak szomorú elõtörténete van, amit el kell mondanom. Én Mórnak és környékének vagyok a képviselõje, míg a szomszédos oroszlányi kerületnek Deák Sándor volt a képviselõje. Mindkettõnk választói közül sokan bányászok. Mind Oroszlányban és Márkus-hegyen is, ahol az emlékezetes júliusi sztrájk volt, közösen kerestük azokat a megoldásokat, amiket saját eszközeinkkel támogatni tudunk, és az ügy mellett valamelyest ki tudunk állni. Legutóbb abban maradtunk, hogy talán egy közös interpelláció lenne az, ami pillanatnyilag kellõ súlyt adna ennek a problémakörnek, amelyet mi igen nagynak látunk. Abban maradtunk, hogy én az interpelláció tervezetét megírom, majd pedig egyeztetjük, mérlegeljük politikailag, hogy mégis mit jelent ez, de erre az egyeztetésre már nem kerülhetett sor, Deák Sándor meghalt. Így most interpellációmat egyedül kell, hogy elmondjam. Ez év júliusában a Márkus-hegyi bányászok sztrájkoltak, és a megegyezésrõl emlékeztetõ született. Ez a megegyezés és a Kormány által még októberben beterjesztett, a szénbányászat szerkezetátalakításával foglalkozó országgyûlési határozattervezet interpellációm kiindulópontja. A szerkezetátalakítási programban fontos kérdések kerülnének napirendre, de az eddigiek azt mutatják, hogy valahogy mégsem tudtak napirendre kerülni. Az anyaggal kapcsolatban bennem sok kérdés merült fel: milyen módon lehet energiafüggõségünk növekedése mellett bányákat leállítani; hogyan lehet az energiahordozók világpiaci árának gyors és ilyen mértékû változása mellett megítélni az egyes bányaüzemek gazdaságtalan mivoltát; hogyan lehet önfinanszírozásról beszélni, amikor a fejlett országokban is támogatott a szénbányászat; hogyan lehet elvárni azoktól a vezetõktõl a program végrehajtását, akik a jelenlegi helyzet kialakításában is jelentõs szerepet játszottak; hogyan lehet csupán önátvilágításhoz kötni 30 milliárd forintnyi bányászati tartozás leírását, és mi ennek a fedezete? Miért hiszik azt, hogy a szénbányák regionális összevonásával, tehát a jobb képességû és a kevésbé jó bányák egy gazdasági szervezetté alakításával a piacgazdaság irányában mozdulunk el? Mi fogja az egyes bányaüzemeket és vezetõit arra ösztönözni, szorítani, hogy belsõ hibáikon is változtassanak? Kérdéseim azonban mégsem az eddigiekre vonatkoznak. A szerkezet-átalakítási program végén olvasható: ki kell dolgozni egy olyan nyugdíjbiztosítási rendszert, amelynek eredményeként a bányászok meghatározott földalatti mûszakszám letöltése után nyugdíjszerû ellátásra válnak jogosulttá. Hogyan kell ezt értelmezni? Jelentheti-e azt, ami a Márkus-hegyi emlékeztetõben is szerepelt, és az összes bányász érdekképviseleti szerv is kért: 25 év földalatti szolgálat után teljes értékû nyugdíjat kapjanak a bányászok. Másik kérdésem a szénárral kapcsolatos. Tudjuk, hogy a szén árának az importszenek határparitásos árához való kötése áremelkedést jelent. Kérdésem, hogy a lakossági felhasználású szeneknél terveznek-e szociáis helyzettõl függõ fogyasztói ártámogatásokat. Tisztában vagyok azzal, hogy mindkét kérdésre a jó válaszhoz pénzre van szükség, amibõl egyre kevesebb van. Véleményem szerint azonban a döntéshez egy egyeztetési folyamatra is szükség van, amelyet érdemben az Érdekegyeztetõ Tanács tud lefolytatni. Terveznek-e ilyen egyeztetést? Várom válaszukat. Köszönöm a figyelmet.