DR. FODOR GÁBOR (FIDESZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Aggodalommal kezdem a beszédemet, mert néhány perccel ezelõtt a házelnök úr egyik ellenzéki képviselõtársamat megintette azért, mert minõsítette a költségvetési elõterjesztést. Megvallom, én is minõsíteni fogom. (Szabad György, az Országgyûlés elnöke: Nem azért!) Kicsit tartok tõle, hogy majd kivívom az elnök úr rosszallását, de az az igazság, hogy ebben a kérdésben, azt hiszem, eltér az álláspontunk. Szerintem az a dolga a képviselõknek és a Parlamentnek, hogy minõsítsék ezeket a tervezeteket. (Taps balról.) Most már a költségvetésre térve: "Ismét késõ éjszakába nyúlik a Kormány ülése" - halljuk nap mint nap a tévébõl és a rádióból. Mintha még egy kis aggódással vegyes büszkeség is lenne ilyenkor a szóvivõ hangjában: a Kormány a helyén van, nem tétlenkedik, nem kíméli magát, dolgozik, ha kell látástól Mikulásig. Ha emlékeznek rá, képviselõtársaim, ezt a költségvetést a Mikulás hozta nekünk. Úgy véljük, ennél keresve sem találnánk fényesebb bizonyítékot arra nézvést, hogy micsoda káosz és fejetlenség uralkodik a Kormány háza táján, milyen elõkészítetlenek az ülések, ha a miniszterek 12-16 órán keresztül birkóznak egymás kidolgozatlan és átgondolatlan koncepcióival. Nem hallgathatjuk el tehát azt a baljós sejtelmünket, hogy a most elõttünk fekvõ költségvetési törvény is egy vagy talán több ilyen rituálisan átvirrasztott éjszaka terméke. (Moraj.) Meg is látszik rajta. Ha abból az alapelvbõl indulunk ki, hogy az állami költségvetés lényegében az éppen hatalmon lévõ párt vagy pártok gazdaságpolitikáról vallott nézeteinek tükre s egyben azok végsõ összegzése, akkor szomorúan kell tudomásul vennünk azt az ily módon ismét bebizonyosodott tényt, hogy az Antall-kormánynak enyhén szólva fésületlen elképzelései vannak arról, hogy itt és most mit kellene, mit kellett volna csinálni. Aki akárcsak fél szemmel figyelemmel kísérte az elmúlt két hónap eseményeit, az persze most nem csodálkozik. Mit várhatunk el egy olyan Kormánytól, melynek mind a mai napig nincs egy komolyan vehetõ gazdasági programja, s szinte minden eddigi lépése súlyos hozzá nem értésrõl tanúskodott? Hogyan is kerülhetne ki épkézláb elõterjesztés egy olyan Kormány kezébõl, amelyen belül még egy héttel a törvényjavaslat beterjesztése elõtt is súlyos, az egész pénzügyi igazgatás és a még meg sem született pénzügypolitika szétzilálásával fenyegetõ belsõ viták zajlottak épp e témában? A liberalizmus tanmeséje szerint egyetlen láthatatlan kéz vezérli a szorgoskodó állampolgárokat, akik bár nem tudják, de teszik a közjót. Jelenlegi Kormányunk ezzel szemben nem tudja, de nem is teszi, amit kellene. Az elõterjesztésbõl, illetve az azt kísérõ különbözõ miniszteri sajtónyilatkozatokból számunkra egyértelmûvé vált, hogy ma is ugyanaz az ádáz verseny folyik a tárcák között a puha költségvetési forrásokért, mint amilyen vetélkedést az elmúlt években már megszokhattunk. Továbbra sincs olyan Kormányunk, melyben a miniszterek a kabinet akaratát képviselnék a hozzájuk tartozó területekkel s azok lobbystáival szemben. Éppen fordítva: az új s immár demokratikus minisztereink a régi jó szokás szerint tárcáik és apparátusaik elkülönült érdekeivel teljesen azonosulva védik ágazatukat egymással s így a költségvetéssel szemben is azokon az ominózus, hajnalig tartó kormányüléseken. Csakhogy ez nem nulla összegû játszma, a taktikával ugyanis - mint majd bõven lesz módunkban tapasztalni - a végén mindenki rosszul jár. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Bejáratott parlamenti demokráciánkban mûködõ szakapparátus mellett a költségvetési törvényjavaslat elkészítése és vitája fél-másfél év közötti idõt is igényel, mivel e törvények jelentõsége már önmagában indokolja a konszenzus hosszas keresését. Magyarországon ma az immár krónikus információhiánnyal, szakembergondokkal és saját apparátusán belül egymással is szöges ellentmondásban lévõ koncepciókkal küzdõ Kormány alig több mint egy hónap alatt állította össze a javaslatot. Megvitatására és elfogadására ugyancsak egy hónapot hagyott a Parlamentnek. A Kormány tehát nem adta meg az Országgyûlésnek az érdemi döntésnek még a lehetõségét sem, ezért a költségvetés megvalósításának felelõsségében való osztozást sem kérheti komoly szándékkal. Az Országgyûlés költségvetési joga egy, a két világháború közötti közigazgatási enciklopédia szerint két jogosítványt is tartalmaz. Idézem: "Egyrészt a bevételek és a kiadások megállapításának jogát, másrészt felhatalmazást a Kormány részére a bevételek szerzésére és a kiadások teljesítésére. A teljesíthetõ kiadásoknak elõre való részletes megállapítása egyúttal az állam feladatainak a megállapítását is jelenti. A költségvetés tárgyalásával az Országgyûlés tulajdonképpen a Kormány munkaprogramját teszi felülvizsgálat tárgyává, s dönt a Kormány által megjelölt feladatok megvalósíthatóságáról". Nos, a mostani elõterjesztésekben a Kormány csak hivatkozik a hároméves programjára. Annak megismerésére, esetleges elfogadására a Parlamentnek nem adott igazi lehetõséget. A napokban kipostázott programot az idõ hiányában részleteiben megvitathatatlan költségvetési törvényjavaslat mellett nehéz lenne most érdemben felülvizsgálni. Ha csak a Kormányon múlna, kiskorúsított képviselõkként nem élhetnénk azzal a jogunkkal, hogy megtagadjuk tõle pénzügyi eszközeit, nem nyilváníthatnánk ki ez ügyben bizalmatlanságunkat a kabinettel szemben. Miután hitelezõinkkel tárgyalni az esetleges exlex-állapot bekövetkezésének következményérõl ugyancsak a Kormány feladata lett volna, s ezt vagy elmulsztotta, vagy csak nem hozta tudomásunkra, így nyilvánvaló, hogy az Antall-kormány mûködésének elsõ évében gyakorlatilag megfosztotta az Országgyûlést annak lehetõségétõl, hogy költségvetési jogát gyakorolhassa. E tényt mi végzetes felelõtlenségnek tartjuk. A beterjesztés módja és a törvényjavaslat tartalma miatt mi az elõterjesztést úgy kezeljük, mint az 1991. év egyik költségvetési variánsát, melynek módosítására az év során akár többször is sor kerülhet. Ebbõl következik, hogy azt tartanánk célszerûnek, ha a Kormány mostani javaslatának törvényerõre emelkedése esetén sem fejezné be a költségvetési tervezést, hanem a gördülõ tervezés módszerével folytatná a munkát. A ma még megoldatlan kérdések megválaszolására, a gazdaság és a társadalom különbözõ érdekcsoportjaival el nem végzett egyeztetésekre is fel kell készülni. Az évközi módosításokat tartalmazó pótköltségvetésnél ugyanis jó lenne elkerülni a nyáron lezajlott vitákat! Másrészt a jövõ évi várható módosításoknak - a mostani elõterjesztés hiányosságait pótolandó - legfeljebb csak a neve, de nem a tartalma lehet pótköltségvetés! A jelenlegi elõterjesztést - függetlenül elfogadásának jogi formájától - valójában egy átmeneti finanszírozást biztosító jogszabálytervezetnek tekintjük. Hozzászólásaink ezen elõterjesztéshez ezért a továbbiakban ehhez az alapelvhez igazodnak. Egyúttal bejelentem, hogy határozati javaslatot nyújtunk be a tisztelt Háznak, amelyben kérni fogjuk, hogy a Kormány 1991-ben negyedévente számoljon be a Parlamentnek a költségvetési elõirányzatok aktuális állásáról. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Bár az állam jövedelem-újraelosztó szerepe a magántulajdon által meghatározott piacgazdaságnak is szokásos alkotóeleme, mégis az 1980-as évek eleje óta a fejlett piacgazdaságokban minden életképes Kormány egyik legfontosabb célkitûzésévé vált az újraelosztás bõvülésének visszafogása. Történt ez annak ellenére, hogy - miként nálunk is - minden országban népszerûbb dolog újabb és újabb költségvetési juttatásokat ígérni a különbözõ, többnyire jól beazonosítható állampolgári csoportoknak, mint bárkit is megfosztani olyan állami juttatásoktól, amelyekhez hozzászokott. Az elõttünk fekvõ törvényjavaslatból is hiányzik az a felismerés, hogy minél tovább halasztja a Kormány a költségvetési kiadások leépítését, annál nagyobb ellenállással fogja magát késõbb szembetalálni! Enélkül egy év múlva továbbra is ugyanazon problémákkal fogunk szembesülni, mint ma, és ráadásul mindenki úgy fogja érezni, hogy az idei áldozatok hiábavalóak voltak. A Kormánynak persze van kifogása erre az érvre: a társadalom tûrõképessége korlátozott, az erõteljesebb kiadásleépítések az egyes területek mûködõképességét veszélyeztetik. Ez esetben azonban nem az a kérdés, hogy a költségvetésbõl fenntartott területek mikortól nem képesek feladataik ellátására, hanem az, hogy felismerve a források korlátozottságát, mely területekrõl vonul ki a Kormány annak érdekében, hogy más, általa fontosabbnak tartott állami feladatok maradéktalanul teljesülhessenek. Az Antall-kabinet e döntés felelõsségét nem vállalja. A konfliktuskerülõ és -halogató magatartás azonban az állami politika rangjára emelkedve azt eredményezi, hogy a tényleges válságkezelés lehetetlenné válik, és egyúttal a társadalomnak a Kormányba vetett bizalma is megrendül ezzel. A helyzet paradoxona az, hogy a Kormány úgy érzi, mindenkinek megértõ partnere igyekszik lenni, senkit sem sújt a feltétlenül szükségesnél nagyobb mértékben, mégis szigorít annyit, hogy még a gyarapodó társadalmi csoportok tagjait is elégedetlenné tegye. Így a FIDESZ csak annyit tehet, hogy nem nehezíti a Kormány dolgát kiadáscsökkentõ erõfeszítéseiben. Olyan javaslatokkal fogunk elõállni, amelyek a költségvetés elõirányzott deficitjét tovább csökkentik. Ezen alapállásunkból következõen nem tudunk jelenleg támogatni olyan terveket, amelyek a bevételeknél alapvetõ változtatásokat akarnak elérni. Általában egyetértünk azzal a felfogással, mely a bevételek csökkentésére irányul, de jelenleg az adókulcsok jelentõs mérséklése azzal a veszéllyel jár, hogy a kiadások finanszírozhatatlanná válnak. Az adókulcsok csökkentése, illetve átrendezése megfelelõ modellezések, számítások alapján hamarosan napirendre kell, hogy kerüljön. Mielõtt részletesebb kritikai észrevételeinket megtenném, engedjenek meg két további, általános megjegyzést. 1. Az Antall-kormánynak hét hónap nem volt elegendõ idõ arra, hogy eldöntse, mely tevékenységeket tekint a jövõben is állami feladatnak és melyeket nem. Így aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy a törvényjavaslatban tucatjával szerepelnek az olyan tételek, amelyeknek semmi keresnivalójuk sincs egy piacgazdaság költségvetésében. El sem tudjuk képzelni, mivel indokolható például a Kormány törekvéseivel gyakran szembeálló állami nagyvállalati lobby legfõbb intézményének, a Magyar Gazdasági Kamarának, jól fizetett köztisztviselõként a közpénzekbõl bátran vállalkozó Világkiállítási Programirodának, a mûszaki fejlesztést, illetve fejlõdést hivatali irodáiból kézben tartani és irányítani szándékozó Országos Mûszaki Fejlesztési Bizottságnak a támogatása! (Helyeslés több oldalról.) Ugyanígy elfogadhatatlan számunkra, hogy a sport helyett sportegyesületeket és az Országos Testnevelési és Sporthivatalban ülõ bürokratákat támogat a tervezet százmilliós nagyságrendben! (További helyeslések.) De kérdezem én a Kormány és a kormánypártok igen tisztelt képviselõit: biztosak Önök abban, hogy az 1991. évi állami költségvetésben ugyanannyi támogatást kell adni a Magyar Állami Operaháznak, mint az összes országos jellegû könyvtárnak és levéltárnak együttvéve, vagy kétszer annyit, mint az Akadémia valamennyi társadalomtudományi kutatóintézetének? Tudják-e Önök, hogy egy operajegy ára mekkora támogatást tartalmaz, és kik veszik ezt igénybe? 2. A tervezet olyan nagy összevont tételekkel dolgozik, hogy teljességgel lehetetlen megítélni ezek jogosságát. Például az Egyesült Államokban a hadikiadások tárgyalása azon a szinten folyik, hogy milyen típusú fegyverbõl, harckocsiból, vadászrepülõbõl, rakétából hány darab kell. Ehhez képest a Magyar Honvédség címére a következõ részletezést találjuk: béralap, társadalombiztosítási járulék, dologi kiadások és lakástámogatások. (Derültség.) Mindezt potom 35 milliárd forintért! Csak nem gondolja valaki a Kormányból azt, hogy a Házban ül olyan képviselõ, aki e négy adat alapján képes felelõsen dönteni az éves költségvetési deficit felét kitevõ összeg megalapozottságáról? A honvédség azonban itt csak egy példa - ha nem is épp súlytalan -, de szó szerint ugyanez mondható el szinte valamennyi nagyobb intézményrõl, a Magyar Televíziótól kezdve a bíróságokon keresztül a rendõrségig. A részletezettségnek ezen foka önmagában is alkalmatlanná teszi a törvényjavaslatot az érdemi vitára. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! A részletesebb megjegyzéseinket egy jellemzõ hibával kezdem. A Kormány késlekedése a szakapparátust olyan képtelen helyzetbe hozta, melynek eredményeként a benyújtott törvényjavaslat 5. és 6. §-ában található bevételek és a kiadások különbözeteként kiszámolt egyenleg több mint 12 milliárd forinttal tér el ugyanezen szakaszon belüli finanszírozási forrásoktól. Ha a költségvetési törvény ilyen fontosságú mutatójában ekkora hiba bent maradhatott, akkor még elképzelni sem tudjuk, milyen hibák csúszhattak a kisebb jelentõségû tételekbe! Azt ugyanis meg kell vallanunk õszintén, a több ezer oldalas anyag minden összeadását még nem tudtuk leellenõrizni. E hiba különben könnyen javítható, de jelzi, hogy a döntésképtelenséggel elvesztegetett hónapokat nem lehet még a szakapparátus agyonhajszolása árán sem pótolni! A törvényjavaslatnak az állami adóssággal foglalkozó részét komoly elõrelépésnek tekintjük. Függetlenül ugyanis a szakirodalomban ezen adósság közgazdasági tartalmáról folyó elvi vitáktól, mindenképpen igaz az, hogy láthatóvá teszi az állam gazdálkodásának egyik, eleddig ismeretlen szerepét. Azért is nagy jelentõségû e szakasza a javaslatnak, mert ez önmagában is fegyelmezõ erõvel bír az állami költekezésre. Az államadósság terheinek figyelembevétele a kiadások között mindenképpen zsugorítja a többi tételre fordítható összegeket, s mint ilyen, antiinflációs hatású. Az államadósság kezelése ugyanakkor felveti a Magyar Nemzeti Bank önállóságát biztosító jegybanktörvény mielõbbi elfogadásának szükségességét. Az elkövetkezendõkben feltétlenül el kellene kerülni, hogy nem egyenrangú felek megállapodását kodifikáljuk! A pénzügyminiszternek és a Magyar Nemzeti Bank elnökének a forgóalap megteremtéséhez nyújtott hitel lejáratáról kötött szerzõdéseirõl van tudniillik szó, amely a bank önállósága nélkül csak a megállapodás illúziója keltésére alkalmas. Végül elgondolkoztatónak tartjuk, lehetséges-e egy törvényszövegben a múltbéli adósságok összegét "várható"+-nak minõsíteni. Ha még mindig nem ismertek a pontos adatok, akkor a vitás tételeket inkább el kellene különíteni! A költségvetési törvénynek az 1991. évi költségvetésre vonatkozó részei a korábbi évekéinél lényegesen részletezettebbek, amit csak üdvözölni lehet. Az ily módon felsorolt támogatási normatíváknál nem értjük azonban, mi indokolja az állami feladatokat ellátó intézmények megkülönböztetését, az állami megbízást teljesítõ társadalmi szervezetek és alapítványok normatíváinak megfelezését! Az ilyen jellegû megkülönböztetéseket indokolatlannak, diszkriminatívnak tartjuk! Elfogadhatatlan volt számunkra az a korábbi kormányok idején az egyházakkal szemben alkalmazott megkülönböztetés, amit most a Kormány a társadalmi szervekkel, humán vállalkozásokkal szemben alkalmaz. Egyszerûen érthetetlen, miért támogatja a költségvetés például az idõsek és fogyatékosok napközi otthoni ellátásának egyházi formáját 24 ezer, míg más formáját 12 ezer forinttal! Miközben a törvényjavaslat deklarálja, hogy a kiadási elõirányzatokat növelni, túllépni, a fejezeteket a címek és kiemelt elõirányzatok között átcsoportosítani a törvényben foglaltak kivételétõl eltekintve nem lehet, a kivételek körének meghatározása túlságosan tág határok között mozog. Az úgynevezett általános tartalék felhasználásának kormányhatáskörbe utalásán túl a Kormány, nemzeti érdekbõl, a fejezetek között átcsoportosíthat; ugyancsak nemzeti érdekbõl a költségvetés terhére garanciát is vállalhat. Efféle nemzeti érdek lehet például, hogy elkerüljünk a jövõ év során egy idõközi parlamenti választást, amit a tartalékból kellene fedezni, noha a Kormány mostani törvénytervezetének benyújtásával kétségtelenül jelentõs lépést tett ebbe az irányba. (Derültség.) Úgy véljük különben, a nemzeti érdek nem jogi kategória, inkább csak egyszerû kibúvó a Kormány hatáskörének bõvítésére. Hasonlóképpen még a törvény tiltja a dologi és más kiadási elõirányzatok béralapba történõ átcsoportosítását, váratlan körülmény vagy feltételmódosulás esetén mégiscsak lehetséges az átcsoportosítás. Az említett és ezekhez hasonló kivételekre fenntartott engedmények esetére egy olyan garanciális szabályt tartunk szükségesnek, hogy a Kormány vagy az illetékes miniszter legalább a Parlament ellenõrzõ apparátusával, vagyis az Állami Számvevõszékkel véleményeztesse a Parlamentet megkerülõ tervezett intézkedést. A költségvetés végrehajtásának szabályai jelen formájukban mindenesetre olyanok, amelyekben már nem világos, mi a kivétel, s mi a szabály. Szinte gyermeki kíváncsisággal gondolunk azon költségvetési szervek elõirányzataira, melyek megállapítása nem tartozik az Országgyûlés, mi több, még a Kormány hatáskörébe sem. Ezt a titokzatos passzust olvashatjuk ugyanis az elsõ kötet 21. oldalán. Ugyancsak értetlenül állunk azon tény elõtt, hogy az általános szabályozottság és az Országgyûlés jelentõségének fokozása jegyében a Kormány az államháztartás jövõ évi beszámolási és adott szolgáltatási rendszerét pénzügyminiszteri rendeleti szintre magasodó jogforrással kívánja megoldani. Az 1991. évi költségvetést olvasva, annak csak látszólagos részletezettsége miatt, nehéz a megtakarításokra javaslatot tenni. Egyetlen biztos pontot azonban nyugodtan ajánlhatunk a Kormánynak, hiszen érdekes mód e téren tett javaslata ugyanabba az irányba mutat, mint a miénk. A Mûszaki Fejlesztési Alapról van szó. Eddigi rövid mûködése alatt immár másodszor vonja el a Kormány az Alap forrásainak jelentõs részét, amit csak támogathatunk. Legfeljebb a módjával nem értünk maradéktalanul egyet. Ezen Alap megkurtítását nem eseti, de állandó jelleggel és az Alap teljes összegét felölelõ mértékben javasoljuk a mögötte levõ és a mûszaki fejlõdést inkább csak központosító, mintsem segítõ szervezet teljes költségvetésével egyetemben. Egyúttal az államháztartás Kormány által igényelt szabályozottsága is erõsödhet, hiszen a költségvetés közvetlenül jutva a bevételhez, ennek elköltésérõl is beszámolhat a Parlamentnek. De hogy a dicséretbõl is kijusson a Kormánynak, van a költségvetésnek egy újabb, rendkívül pozitív eleme is. Úgy tetszik ebbõl, hogy a Kormány tényleg komolyan veszi, hogy a Világkiállítást vállalkozásból kell megvalósítani. Csak ez lehet ugyanis az oka annak, hogy a hetedhét országra szóló kiállítás megvalósításának költségvetési támogatása oly csekélyke. Ez ügyben a Kormány vélhetõen biztos támogatókra fog találni a FIDESZ parlamenti frakciójának tagjaiban. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! 1990 decemberében a Parlament költségvetési vitájában kísértetiesen ismétlõdnek az elõzõ év eseményei. A képviselõknek megint kényszer hatása alatt kell meghozniuk egyik legfontosabb döntésüket. Hangsúlyozzuk, számunkra ez az elsõ, de egyben az utolsó alkalom is, amikor hajlandók vagyunk ilyen elõzmények után egyáltalán részt venni egy ennyire elõkészítetlen költségvetési törvénytervezet vitájában. A Kormány ugyan változott, az érvelés mégis ugyanaz: csak így lehet biztosítani az ország fizetõképességének fenntartását. Elfogadott költségvetés nélkül ugyanis nem számíthatunk a nemzetközi pénzintézetek nélkülözhetetlen támogatására. Ez olyan súlyos érv, mondhatni zsarolás, amivel nehéz szembehelyezkedni. E költségvetést és a hozzá csatlakozó törvényeket azonban kevesebb mint egy hónap alatt kellene felelõsséggel megalkotnunk. E feladat azonban jószerivel lehetetlen. Ezért a törvénytervezetet jelen állapotában támogatni nem tudjuk. A kormányprogram irányelveinek május 22-i vitáján a szemközti padsorokban méltatlankodó moraj hallatszott, amikor vezérszónokunk azt mondta: ha legalább a stratégiai pontok alapos kifejtését nem teszi meg a Kormány, akkor ez nem a nemzeti megújhodás, hanem a semmitmondás Kormánya lesz. Legnagyobb sajnálatunkra a Kormány eddigi tevékenysége nemhogy okot adna arra, hogy ezt visszavonjuk, hanem éppen ellenkezõleg, a költségvetési törvénytervezet jelen állapota csak megerõsíti a megfogalmazás jogosságát. De most már a feltételes módot kijelentõ módra cserélve, valahogy így: az Antall-kormány - sajnos - a semmitmondás Kormánya. Végezetül felhívom a figyelmüket arra a pillanatra, amikor Antall József kormányalakításakor megköszönte a korábbi miniszterelnöknek azt, hogy mûködõképes országot hagyott maga mögött. A jelen törvénytervezet beterjesztése után erõs kétségeink vannak, vajon a következõ kormányfõ olyan országot kap-e majd örökül, hogy õ is köszönetet mondhat ezért Antall Józsefnek. Köszönöm a figyelmüket. (Nagy taps a bal oldalon.)

Homepage