TartalomElõzõKövetkezõ

ANTALL JÓZSEF miniszterelnök: Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Tisztelt Vendégek! Honfitársaim! Amikor néhány héttel ezelõtt a kórházból jövet Önök itt köszöntöttek, a kormánypárti padsorokból és ellenzéki padsorokból barátként és úgy köszöntöttek, mint akik örülnek annak, hogy visszatértem Önök közé. Ugyanígy ezzel a szolidaritási és kollegialitási érzéssel fejezem ki részvétemet azon üres helynek, ahol képviselõtársunkra emlékezünk, aki tragikusan elhunyt egy autóbaleset következtében. Ez azt jelenti, hogy ez a Ház nemcsak egyszerûen törvényhozó hely, nemcsak vitafórum, ahol jó és rossz döntéseket hozunk, hanem mi egy születõ magyar demokrácia harcosaiként nemcsak megvívtuk bármelyik oldalon a múlt rendszerének lebontását, az újnak a megalapozását, hanem egyek kell, hogy legyünk abban, hogy ennek az országnak e súlyos válságból való kivezetését végrehajtjuk, és megkíséreljük mindazt megtenni, amit lehetõvé tesznek számunkra az eszközeink, lehetõvé tesz számunkra a külvilág. Nem valamiféle jelentést adhatok most. Nem szeretném, ha a várakozás meghaladná mindazt, amit mondhatok Önöknek, én arra törekszem, hogy az õszinte szóval politikai, gazdasági kérdésekrõl szólva a nemzet bizalmát megnyerjem magunknak, önmagunknak, Önöknek, mindnyájunknak, és hogy azt a hitet valódi hitté és bizalommá tegyem, amit a külföld és a külföldi országok irántunk éreznek. Ezért nézzék el, ha szónoki fordulatok nélkül, a szó puritanizmusával fogok néhány dologról beszélni, és azt se várják, hogy most valamiféle politikai versenyfutássá, politikai vetélkedõvé tegyem ezt a mai délutánt. Úgy érzem, hogy hazánk válaszút elé érkezik most és ezen a télen, recseg- ropog körülöttünk a világ, és az ébredés napjai, az ébredés órái nemcsak itt, nemcsak a szomszédságban, hanem Nyugaton is most történnek. Az elmúlt idõszakban sokszor elmondtuk a világnak, sokszor elmondtuk a vezetõ kormányoknak és azoknak a kormányférfiaknak, akiknek jóindulatát éreztük, hogy Kelet-Közép-Európában olyan valami történt, és egy olyan folyamat ment végbe, amely nem azonos a luxusszállodák világával, ahol nemegyszer egymással találkozva hiszik, hogy ezeknek az országoknak a népével találkoznak. Sokszor elmondtuk, ha gazdaságilag nem tudjuk megoldani a felemelkedést, ha nem tudjuk megállítani a zuhanást, akkor itt olyan szociális feszültségek, olyan szociális összeütközések lesznek, amelyek a sokszor és sokfelõl ünepelt politikai demokráciát, egyszerûen a megszületett parlamentarizmust veszélyeztetik. A válaszút itt van. A válaszúton az a kérdés, hogy merre megyünk és merre halad ez a térség. A párizsi csúcsértekezlet után itthon is felvethetõ: keserû megpróbáltatásokkal, önmérséklettel, önmegtartóztatással megkíséreljük-e kivezetni hazánkat, a térségben helyreállítani a meglévõ, vagy a korábban megvolt vagy - nyugodtam mondhatom - a soha meg nem volt demokratikus intézmények egy részét vagy egészét. Azt hiszem, a nyugati világ kétkedett, és azok, akik az ellenzék padsoraiban vagy a kormánypártban ülnek és nem olyan rég még ellenzéki politikusokként vagy amatõr politikusokként találkoztak vezetõ államférfiakkal, tudják, hogy mennyire nem hitték és mennyire nem gondolták, hogy ilyen gyorsan fog összeomlani a szovjet birodalom egész belsõ rendszere, a világkommunizmus, és itt és a többi országban az a politikai struktúra, amelyik akár hét évtizeddel ezelõtt, akár a második világháborút követõ esztendõkben kialakult. Mondjuk ki azt, hogy sem ezeknek az országoknak a népe, sem a nyugati világ, sem a nyugati világ kormányférfiai nem voltak felkészülve arra, hogy ilyen gyors lesz a politikai átalakulás, és ilyen gyors lesz a gazdasági összeomlás, ezeknek a struktúráknak az összeomlása. Egy-másfél esztendõvel ezelõtt nem hitték, mint ahogy a gyors fordulat után ünnepelték a demokrácia megszületését, a parlamentarizmus megteremtését és azt, hogy itt is a nyugati világban megszületett intézményrendszerek fognak kialakulni. De nem gondolták azt, hogy micsoda belsõ nehézségek, milyen áthatolhatatlan, az õskorba illõ megmerevedett struktúrák vannak, és hogy milyen mélyen gyökeredzenek reflexek, milyen mélyen élnek az emberekben olyan tulajdonságok, amelyek nem alakulhatnak az egyik napról át a másikra. Egy olyan ország van, Németország, amelyik egy virágzó német szövetségi köztársasági résszel, a hozzá csatolódott, a német egységben kialakult keleti tartományokkal világossá tette azt, hogy még a jómód, a gazdagság, a hatalmas gazdasági potenciál mellett is micsoda titáni feladatokat jelent ezeknek a keleti tartományoknak a talpraállítása, mûködõképessé tétele, a tulajdonviszonyoknak a megoldása, beruházásoknak a biztosítása, nem mûködõ intézményrendszereknek, infrastruktúráknak az átalakítása. Mindehhez egy olyan hatalmas gazdasági erõvel, amely egyébként Kelet-Közép-Európa minden más térségében hiányzik; egy olyan Németországgal, amelyik azt is megteheti, hogy gyors segélyben részesíti az éhezõ szovjetunióbeli tömegeket. És ott is nagyok a megpróbáltatások! Akkor mit mondjunk mi? Én azt hiszem, hogy amikor mi elérkeztünk ehhez a válaszúthoz, akkor fel kell tenni azt az alapkérdést, hogy van-e más megoldás, ténylegesen tudnak-e jobbat, ténylegesen tudnak-e igazán mást. Én azt hiszem, most nem jelszavak idejét kell, hogy éljük. Mindenre lehet mondani valamit, mindenre lehet igényeket bejelenteni. Nincs olyan magyar társadalmi réteg, nincs olyan magyar foglalkozási ág, amelyik ne mondhatná azt, hogy többet kíván, legyen az nyugdíjas, nem szólva a kisnyugdíjasok nyomorúságáról, a sokgyermekesekrõl; nem szólva a vállalkozókról, akik tovább akarnak menni; a bérbõl és fizetésbõl élõkrõl; de nem szólva egyes ágazatairól az országnak, amelyek minisztériumokban tükrözõdnek, mint irányító szervekben! Mondhatom, kínos keservek közepette szülte meg nemcsak a Pénzügyminisztérium, hanem a kormányzat azt a költségvetést, amelyet az Önök asztalára letett, és amelyet bizonyára rossznak fognak tartani, és amelyet bizonyára kemény szavakkal fognak bírálni. Én csak a Kormány nevében néhány szót szeretnék elõtte szólni, majd a pénzügyminiszteri expozénak kell a költségvetéssel foglalkozni. De azt most is elmondhatom, hogy bármelyik tárcáról volt szó - és itt nem a tárcáról van szó magáról, a központi hivatalról, hanem arról, amit irányít, hiszen valamilyen értelemben minden ágazat, minden tárca stratégiai jelentõségû, és ezt mindnyájan egyformán tudjuk -, nyugodtan mondhatja a gazdasági tárcák tulajdonosa vagy a más igazgatási és egyéb tárcák tulajdonosa, hogy közbiztonságot kíván az ország, a közbiztonsághoz rendõrség kell, jól felszerelt, mûködõképes, jó közigazgatás kell. Elmondhatja ugyanezt az igazságszolgáltatás, ahol az igazságszolgáltatás csõdjérõl lehet már beszélni, az elhúzódó perekrõl, melyek az állam mûködõképességét érintik; a honvédelem, akkor, amikor teljesen új katonapolitikai helyzet állt elõ, természetesen csökkenteni kell, nemzetközi kötelezettséget is vállaltunk, amikor a szovjet hadsereg kivonulóban van, amikor a magyar honvédség felszerelése elavult vagy elavulóban van; a közoktatásügy, az egyetemek, a Tudományos Akadémia, az ipar, a foglalkoztatás. Soroljam tovább? Van-e egyetlen olyan ágazat, ahol ne lehetne többet kívánni, ahol ne lenne jogos a többlet kívánság? Mindenkinek igaza van, aki többet kíván. Mindenkinek igaza van, aki újabb és újabb igényekkel áll elõ. Legyen az akár sport, akár mûvészet, akár exporttámogatás, bármirõl lehet beszélni. Éppen ezért nincs ember, aki egyetérthetne, amikor ezzel részleteiben foglalkozik, amikor ezt védenie kell. Én mégis úgy gondolom, hogy néhány dolgot - amelyet a sajtó vagy akár önök, vagy a szakértõk százszor és ezerszer elmondtak - mégis el kell mondani most, amikor nemcsak a tisztelt Ház elõtt szólok, hanem az ország elõtt, amikor arról kell majd dönteni, hogy a válaszúton hogyan megyünk tovább, és mit választunk, mit vállalunk. Azt hiszem, nem újdonság, amikor arról beszélünk, hogy van örökségünk. És ezt nem azért mondjuk, hogy most hivatkozzunk a múlt bûneire, nem azért, hogy most bûnbakokat keressünk, vagy a tisztelt Ház egyes politikai csoportjait vagy pártjait kívánnám ezzel minõsíteni. Ezt mi elintéztük, szavakban elmondtuk, cselekvésben, tettekben és folyamatokban. Itt hosszú idõrõl van szó, amire egyensúlyba kerülünk, de a tények tények maradnak, és ezt az örökséget ennek az országnak kell vállania, mert nincs más, aki vállalja helyettünk. Ha csak a jövõ esztendõt vizsgálom, akkor arra kell gondolnunk, hogy a jelenleg 21 milliárd dolláros adósságunkból 1991-ben 2,4 milliárd dollár törlesztés, illetve 1,7 milliárd dollár kamatfizetés terhel bennünket. Önmagában ez a tény 1991-ben óriási tehertétel. De ha azt vizsgáljuk, hogy ez a 21 milliárd dollár amikor kialakult, hogyan alakult ki, akkor a 21 milliárd dolláros adósságunkból körülbelül 4 milliárdot valamivel meghaladó az az összeg, ami közvetlenül beruházásra került, és a négyötöde az, amit a kamatfizetések finanszírozására vettünk fel és görgetünk magunk elõtt. Ez azt jelenti, hogy az országban ezt vállalnunk kell, és ez azt is jelenti, hogy az elmúlt idõszakban, amikor humorosnak találtuk, hogy a legvidámabb barakk vagyunk a táborban, és amikor bizonyos biztonságérzettel nem magas szinten, mert senki nem mondhatja azt, hogy világviszonylatban magas szinten élt a magyar nép, de ez a pénz, ez is benne volt abban, hogy ha bárki összehasonlította Magyarország helyzetét, a saját helyzetét a szomszéd országok bármelyikével, ha találkozott egy kempingben, ha találkozott egy román, egy csehszlovák, egy lengyel vagy más turistával, akkor még bizonyos büszkeséget is érzett, hogy jobban él, és szabadabban is, ha úgy tetszik, soknál. Ez az a folyamat, ami most bennünket külön is terhel. De szólhatnék közelebbi kérdésekrõl. Szólhatnék arról, hogy az elmúlt esztendõben ugyanúgy, mint korábban, de most is milyen krízisek elõtt állt az ország, és milyen eredményeket is mondhatunk el. Májusban 7-800 millió dolláros tartaléka volt az országnak. Most 1200-1300 millió dollár között van. Van és lehet, aki igazolhatja azt, hogy milyen kritikus állapotok voltak április végén, és a Nemzeti Bank, és az itteni bankártalálkozón milyen súlyos idõszakot éltünk meg, és ahhoz viszonyítva most jobban állunk a tartalékokkal. De ez nem elég, ha összehasonlítjuk az elõbb vázoltakkal. De mindenesetre azt jelenti, hogy 3-400 millió dollárral állunk jobban a tartalékok tekintetében. És amikor adósságról beszélünk és az ország gazdasági helyzetérõl, akkor arról is szólni kell, hogy a magyar ipar termelékenysége körülbelül a harmada a fejlett nyugati országok iparának, de mindenképpen kétharmad és harmada között van, ha ezt Ausztriával hasonlítjuk össze, és közben a megtermelt árukhoz viszonyítva - és általában - Magyarország két-háromszor annyi energiát használ, mint a fejlett nyugati országok, amiban benne van az elmaradt technológiánk is, akár elmaradt gépkocsiparkunk, elmaradt iparunk. De továbbmegyek. Az illetékes tárca felmérései szerint az infrastruktúra fejlesztésében Magyarország elmaradása 250 milliárd forint - vasút stb., tehát a közlekedés, hírközlést nem sorolom - általában az infrastrukturális téren. 250 milliárd forintos elmaradásunk van. Ennyire lenne szükség, és e 250 milliárd forintos elmaradás évente 80-100 milliárd forint kárt okoz az országnak és ennyi terhet jelent. Ha ehhez hozzáveszem természeti környezetünket, nemcsak azt, amit a kivonuló szovjet csapatok hagynak, de általában természeti környezetünket, akkor is 100 milliárdos tételekben számítható az, amire az országnak szüksége lenne. De amikor a súlyos gondokról szólok, akkor beszélnem kell arról is, hogy a KGST, amelyik összeomlott, összeomlóban van, súlyosan deformálta a magyar gazdasági életet éppúgy, mint a többi kelet-közép-európai, vagy kelet-európai országot, hiszen egy állami cserekereskedelmet jelentett. A költségvetés túlzott tehervállalása mindebbõl a struktúrából következik. Szóljunk azokról a csapásokról és azokról a kihívásokról, amelyek most és a következõ évben bennünket sújtanak. Mindenki tudja, hogy mit jelentett az aszály, mindenki tudja, hogy mit jelentett a golfháború, illetve a golfháború veszélye és maga a blokád, mit jelentett nekünk a kuvaiti-iraki krízis, és mit jelenthet, ha lesz golfháború, vagy ha a blokád elhúzódik. Mit jelent a KGST-piac összeszûkülése? Ez azt jelenti, hogy 1991-re súlyos kihívások, súlyos csapások várnak ránk akkor, amikor az ország békés átállásáról, békés átalakulásáról beszéltünk, és annak reményében fogtunk munkához. Ha újabb számadatokat mondunk, akkor meg kell említeni, hogy deformálta ez az állami cserekereskedelem a magyar gazdaságot is. Hosszú távon a konvertibilis elszámolás a Szovjetunióval és más kelet-közép-európai országokkal a magyar gazdasági életet jótékonyan fogja hatni hosszú távon, életképessé teszi a világpiacon, de jelenleg, ha összegezzük azt, hogy a konvertibilis elszámolásra való átállás, az olajár-emelkedés, az aszálykár következményei 1991-ben újabb kétmilliárd dolláros veszteséget jelenthetnek a magyar gazdaságnak, ez a lakossági fogyasztás 10 százalékával egyenlõ, közgazdászaink számításai szerint. 1991 - ha mindezeket a számokat valaki figyelemmel kíséri - a súlyos megpróbáltatások esztendeje, amelyet együtt kell - és a tisztelt Háznak, kormánypártoknak, ellenzéknek, függetleneknek együtt kell - tudni kezelni, mert itt többrõl van szó, magáról - ismétlem - a parlamentarizmusról és a parlamenti kormányzásról, amit célul tûztünk magunk elé. Ha a célkitûzésekrõl - mely nem egy szép szó - beszélünk, akkor természetesen arról kell szólni, amiben egyetértés is van. Egyetértés van abban elvileg, hogy a vállalkozásélénkítés cél, mert enélkül nem jutunk elõre. De rendkívül fontos cél a pénzügyi fegyelem megtartása és rendkívül fontos cél a takarékossági intézkedések megtétele, ki-kinek saját területén. Amikor mi valamennyien beszéltünk a piacgazdaságról, annak szociális elkötelezettségérõl, akkor mindnyájan a piacgazdaság mellett köteleztük el magunkat, mint egyetlen járható út mellett, és ennek társadalmi-össztársadalmi érdekrendszerbe való illesztése mellett is lándzsát törtünk. Egyetértünk abban, hogy a magántulajdonnak kell dominálnia a magyar gazdasági életet. Ehhez privatizációra van szükség: és a privatizáció, a befektetések, a külföldi tõke, a mûködõ tõke behatolása és az itthon felhalmozott, az egyes polgároknál meglévõ pénzösszegek iránti befektetési kihívás az, amit szintén biztosítanunk kell, és itt kerül sor a tulajdonviszonyok rendezésére is, mert ha a tulajdonviszonyokat nem tudjuk rendezni, akkor senki nem fektet be bizonytalanba, se külföldi, se hazai. És ezt a kérdést meg kell oldani, mert ha nem oldjuk meg, akkor minden bizonytalanná válik. Nekünk garanciát kell nyújtanunk arra, hogy aki itt befektet, az hosszú távon vagy rövidebb távon ezt a nyereség reményében teheti. Rendezetlen tulajdonviszonyok mellett mindez lehetetlen, és ezért fontos, hogy végrehajtsuk a tulajdonviszonyok rendezését, és itt - a kormányzat álláspontja szerint - amikor a privatizáció érdekében mindent megteszünk, a tulajdoni kárpótlás elvét valljuk, azt is a kistulajdonos javára degresszív jelleggel, és úgy, hogy ne legyen inflációgerjesztõ, és csak olyan szabályozásokkal, amelyek ezt lehetõvé teszik. Erre vonatkozó javaslatunkat is az Országgyûlés elé terjesztettük. Arra kell törekedni, hogy az ország gazdasági életének fellendítése érdekében az ár-, bér-, külkereskedelmi liberalizálás és a deviza- liberalizálás bekövetkezik. Csak ezzel érhetünk el eredményt, és csak ezzel tudunk bizalmat ébreszteni akkor is, ha ennek természetesen megvannak a veszélyei, és ehhez kell a biztosítékokat beiktatni. A vállalkozások természetesen kulcskérdést jelentenek, hiszen a vállalkozás a gazdaság élénkítését, új munkahelyek teremtését is jelenti, és impulzusokat ad egész elavult iparunknak, gazdasági rendszerünknek is, tehát azon részének, melyet ebbe a kategóriába lehet sorolni. Ezért a vállalkozások folyó mûveleteinek a konvertibilitását is biztosítani kell. A költségvetési deficit a következõ kérdés, amelyik - köztudott - 78 milliárd forint a jelenlegi költségvetési elõterjesztésben, és ez az összeg azt jelenti, hogy 78 milliárd forintot remélünk a Nemzetközi Valutaalaptól elfogadhatónak, de jó lenne, ha mindenki tisztában lenne azzal, hogy nemcsak a Nemzetközi Valutaalap, az IMF kegyetlen követelése miatt nem léphetjük túl a 78 milliárdos deficitet, hanem egyszerûen, ha ezt túllépjük, akkor elszabadul az infláció, és a magyar gazdasági élet tönkremegy, és ugyanott tartanánk, mint számos más környezõ ország ahol tart, vagy amerre elindult. Éppen ezért a költségvetési deficit korlátozása a fedezet nélküli pénzkibocsátás elkerülhetetlensége érdekében történt. Mit szólhatunk arról, hogy Magyarországon az infrastruktúrát fejleszteni kell. Ez nem új találmány, a gazdasági élet fejlesztése elképzelhetetlen az infrastruktúra fejlesztése nélkül. Erre a közlekedéstõl kezdve sorolhatnánk a példákat. Nem most találták ki, ha nem is ilyen szép szóval, nem a XX. század találmánya. Széchenyi István és a reformkor nagy nemzedéke éppen úgy tudta, hogy a közlekedés, a vízszabályozás és mindez, ami történt a múlt században, elõfeltétele a magyar gazdasági élet fellendülésének. Éppen ezért ezek a beruházások a gazdaság alapkérdéseit jelentik. De nincs rá költségvetési fedezet kellõ mértékben, lakosságunk elszegényedett vagy elszegényedõben van. Mégis meg kell tenni, nem tudunk mást tenni, mint az infrastruktúra fejlesztésénél is, külföldi tõkével, koncessziós jogszabályi rendelkezésekkel és megállapodásokkal kell elõsegítenünk. Amikor a magyar gazdasági élet fejlesztésérõl beszélünk, akkor méltányolnunk kell mind az elõzõ kormányzat idején már elkezdett és elindított tárgyalásokat és eredményeket a Közös Piaccal, az európai integráció más szervezeteivel, amelyet továbbfejlesztettünk, és a jövõ esztendõre is minden ígérettel rendelkezünk. Ennek eredménye, hogy a nyugat-európai piacok és más külföldi piacok megnyíltak áruink elõtt. A gazdasági növekedés forrása nyilvánvalóan csak a liberalizált magángazdaság rohamos fejlõdése lehet. Ez azt jelenti, hogy csak ezzel tudjuk ellensúlyozni mindazt, ami bekövetkezett, hagyományos gazdasági szféráink, a 90 százalék körülrõl indult állami szektort és az óriási ipari és gazdasági potenciált jelentõ ágazatokat értjük ez alatt, lecsökkent a kivitelünk a Szovjetunió és a KGST felé, egyes becslések szerint ez a 20-25 százalékos csökkenés további ugyanilyen csökkentést is jelenthet 1991-ben, és ez azt jelenti, hogy a szomszéd országokba és a Szovjetunióba irányuló exportunk - különösen, ha ezt gazdasági és politikai események sújtják - még romlik. Mi mindent elkövetünk annak érdekében, hogy ezt csökkentsük és megkíséreljük új utak keresését annak érdekében, hogy ez ne így és ne ilyen súlyosan következzék be. Amikor errõl szólunk, akkor azt is ki kell mondanunk, hogy a magyar nép, a magyar gazdaság élni akarását jelenti és bíztató jel az, hogy ugyanakkor a külkereskedelmi mérlegünk ilyen eredményes volt; és hogy ilyen gazdasági csõd és a szomszéd országoknak és a Szovjetunió gazdaságának ilyen összeomlása és a felvevõpiac összeszûkülése, ezeknek az iparágaknak a csökkenése után a magyar gazdaság képes volt nyugati exportokkal - élve a kapott kedvezményekkel - ezt részben kiegyenlíteni, és megjavítani pozíciónkat. Ez természetesen az ország lakossága egészében nem állíthatta meg az életszínvonal csökkenését, de megállította a magyar gazdaság összeomlását, és megállított olyan folyamatokat, amelyek a szomszéd országokban bekövetkeztek és jellemzõvé váltak. Természetesen ez a gazdasági átalakulás és ez a gazdasági helyzet olyan súlyos szociális problémákat vet fel, ami miatt - és errõl majd a költségvetésben is szó lesz - a szociálpolitikai intézkedéseket, a szociális védõhálóra vonatkozó intézkedéseket, a munkaerõ- gazdálkodás, -átképzés kérdésében átütõ lépéseket kell tenni, és így is komoly megpróbáltatások elé kerülünk. Októberben a munkanélküliség Magyarországon 61 ezer fõre nõtt. A jelenlegi 61 ezer fõs munkanélküliség - nagyon nehéz jósolni, de az elõzetes számítások szerint - akár kétszeresére, pesszimistábbak szerint háromszorosára is növekedhet 1991-ben. Ennek érdekében is mindent meg kell tenni, és az alapkérdés az, hogy a legjobb szociálpolitika mindig a gazdaságpolitika, de amikor a gazdaságpolitika nem képes valamit kezelni, akkor elkerülhetetlenek a szociálpolitikai intézkedések. Ha arról beszélünk, hogy súlyos válság közepette van remény, akkor a remények közé feltétlenül oda kell sorolnunk azt a bizonyos egymilliárd dolláros aktívumot a külkereskedelmünkben és külkereskedelmi alkalmazkodóképességünket. Oda kell sorolnunk a magánszektor dinamikus növekedését, valamint a vállalkozói jövedelmek és a befektetések növekedési lehetõségét. Ide kell sorolni azt is, hogy a volt szocialista táborba, tehát ebbe a kelet-közép-európai térségbe beáramló nyugati tõke fele Magyarországra érkezett, és ennek az egymilliárd dollár körüli összegnek a kétharmada ebben az évben. Célunk csak az lehet, hogy a privatizációt minél gyorsabb ütemben folytassuk - és itt megemlíthetjük azt, hogy az eddig jóváhagyott átalakulás 23 milliárd körüli összegû értékesítése már 11 milliárd forint értékben jelentkezik, és az aktív privatizációs programban 110 milliárd forint meghirdetésével 800 jelentkezõ van már, akik bizonyos elkötelezettséggel jelentkeztek. Pozitívum az, hogy a piacgazdaság intézményei kialakultak és kialakulóban vannak, de még nem elég alkalmazkodó ehhez bankrendszerünk, és nem elég alkalmazkodó gazdasági életünk egésze - azonban az alapok megvannak. És ehhez hozzáteszem azt, hogy összehasonlítva bármelyik kelet-közép-európai országgal, minden belsõ válság, minden belsõ vita ellenére, a demokrácia intézményrendszerei vagy intézményrendszere Magyarországon áll a legjobban. A többpárti parlament - nem kell ehhez dicsérni magunkat, talán nincs is rá okunk - az összehasonlítást vállalhatja bármelyik új, újonnan megválasztott parlamenttel. Beszélhetünk arról, hogy felálltak az önkormányzatok. Mi tudjuk a vitákat, tudjuk a nézetkülönbségeket. De ha ezt úgy látjuk, hogy kormány és önkormányzatok, Parlament és intézményrendszer áll - és reméljük mûködik -, akkor ez is hozzátartozik. Ha a politikai kérdésekben errõl szólunk, hogy a politikai nézetkülönbségek válságban, szociális feszültségekkel jelentkeznek munkaadók és munkavállalók között, nem feltétlenül tisztázott körülmények között - ami részben az állami struktúrából, annak örökségébõl következik -, és összehasonlítjuk azokkal a feszültségekkel, amelyek más országokban, a szomszéd országokban vannak nemzetiségi, etnikai kisebbségi és egyéb kérdésekben, akkor hazánk még mindig a nyugodt országok közé tartozik. És ha arról szólunk, hogy milyen esélyünk van, akkor érdemes azt is megemlíteni, hogy bármelyik nyugati megfigyelõk - nem számítva természetesen az egyesített Németországot - még mindig Magyarországot tartják a legesélyesebbnek, az átalakulás legesélyesebb modelljének. Ez egy olyan úttörõ szerep, amire még történelmi példa, elõkép nincs; hasonló utat még senki nem járt meg, mint amit mi teszünk. A nyugati támogatásról természetesen helyes, ha nem légvárakra építünk. Tisztában vagyunk azzal, hogy nagyon sok nyugati politikus és gazdasági szakember inkább azt mondja, halat fogni szeretnének bennünket megtanítani, nem pedig halat adni nekünk. A vissza nem térítendõ támogatások összege természetesen elsõsorban különbözõ tervekre, különbözõ segélyekre - PHARE-program és egyebek - épül, amelyeket a következõ esztendõben is megkapunk. Nekünk, természetesen, biztosítanunk kell áruink részére - méghozzá nem a legjobb minõségû áruink vannak általánosságban - a piacokat, de a nyugati piac kemény piac, ahová nekünk megfelelõ hitelfeltételeket is kell teremteni, és ennek érdekében meg kell állapodnunk abban, hogy megfelelõ, elfogadható költségvetésünk is legyen, és a fizetõképességünket is fenntarthassuk. Reális esély a nemzetközi pénzügyi intézményektõl 1991-ben másfél milliárd hitel biztosítása, amivel biztosítani tudjuk az ország hitelképességét. A legfejlettebb huszonnégy országtól, akiktõl támogatásra számíthatunk, további hitelt kértünk a jövõ év biztonságos finanszírozásához. Arra az esetre, ha váratlan események mély válságot teremthetnek ebben a térségben vagy a világgazdaságban, akkor nekünk mindenképpen olyan új áthidaló segítségre van szükségünk, amit természetesen csak akkor vehetünk igénybe. Nem mondhatok mást, mint azt, hogy az ország állapota rendkívül súlyos gazdasági szempontból. Az emberek elégedetlensége felfokozott és jogos, de mit mondhatunk mi itt, együtt? Tudunk-e alternatívát biztosítani? Lehet, hogy van, aki azt mondja, hogy tud, de nem hiszem, hogy a fõ kérdésekben képes lenne erre bármelyik politikai csoport, bármelyik politikai párt Magyarországon. Ezért csak üdvözölni tudom mindazokat, akik akár a kormánypártban - bármelyik kormánypártban -, akár az ellenzékben - az ellenzék bármelyik pártjában - annak adtak hangot, hogy egészében nem rendelkeznek alternatív programmal, és hogy a fõ kérdésekben nem tudnak jobb megoldást, mint ez a sokat szidalmazott Kormány, amelyik bizonyára ebbõl sokat megérdemel. Azt, hogy mindent, amit az elmúlt 6 hónapban cselekedtünk, amikor együttesen a Parlamenttel, a Parlament elé körülbelül 80 törvényjavaslatot terjesztettünk, negyvenvalahány törvényjavaslatot fogadott el az Országgyûlés - ez önmagában véve jogalkotói bravúr. Azt hiszem, ezt sokan alátámasztják, mert még válságos idõkben, újrakezdéseknél, akár a kiegyezés után, akár 1919 után vagy 45 után hasonló mennyiségû törvényt - és ez a Parlament együttes munkája - nemigen alkotott, de a Kormány, ha hibás, ha javítandó javaslatokkal is, de ezeket elõkészítette . A magam részérõl úgy gondolom, hogy a súlyos megpróbáltatások, amelyek az 1991-es esztendõt fogják jellemezni - és amit nyíltan ki kell mondanunk - 1992 folyamán reményt nyújtanak arra, hogy megállítsuk ezt a folyamatot és elinduljunk a lassú emelkedés útján. Az átállás nehézségei nem kerülhetõk ki. És ezt legjobban az jelzi, hogy a fõ kérdésekben egyetértünk, és hogy nem tud egészében senki mást mondani. Mi lehetne az alternatíva? Ha mi itt nem azzal a felelõsséggel végezzük munkánkat, mint amit a Kormány megalakulásakor elmondottam, anarchia, szélsõséges ideológiák, demagóg személyiségek elõtérbe kerülése, vagy ha úgy tetszik, a csodavárás járhat ezzel együtt. Nem kívánok megnevezni sem térségeket, sem országokat, sem személyeket, de tudjuk azt, hogy amikor a szegénység eluralkodik, amikor a válság megjelenik, akkor feltûnnek a sarlatánok, a mindentudók és feltûnnek a csodavárók vámszedõi. Volt alkalmam olyan politikussal beszélni Párizsban, aki megjósolta a csodavárás következményeit - óvakodjunk a hamis prófétáktól! És én hiszem, hogy ebben a Házban politikai ellenfelek ülnek csak, akiknek egy dolog a politikai nézetkülönbség, de egyek abban, hogy jót akarnak ennek az országnak. Ehhez azt kérem, hogy biztosítsa nemcsak a tisztelt Ház, hanem az ország minden lakosa a stabilitást, gondoljon velünk együtt arra, hogy a stabilitás alapkérdés. A bizalom a másik, és az áldozatvállalás a harmadik. Stabilitás, bizalom és áldozatvállalás az, ami biztosítja a hazai és külföldi beruházást, és biztosítja az egyensúlyt. És nem azért idézem a múltat - és sokfélét lehetne mondani - de mindazokat, akik nagy vagyonnal rendelkeznek az egyik oldalon a vállalkozásra bíztatjuk, de a másik oldalon, akik kedvezményezetten, önmaguk által is érzetten érzik azt: próbáljanak arra gondolni, hogy kényszerhelyzetben ugyan, de azért 1848-ban képes volt az akkori magyar nemesség lemondani elõjogairól, és képes volt vagyoni elõnyeirõl is lemondani, mert megértette az idõk és a kor szavát. Ezt a példát szeretném figyelmébe ajánlani azoknak, akik tudják azt, hogy milyen elõnyökkel rendelkeztek és rendelkeznek. Itt politikai megállapodásra, politikai megegyezésekre van szükség és hatékony együttmûködésre, érdekegyeztetésre. Tudjuk azt - és ez nem volt sértõ, ha néha azt hitték egyes szervezetek - hogy amikor arról beszéltünk, hogy a munkavállalók és a munkaadók szervezetei még nem találták meg a megfelelõ kereteket Magyarországon, akkor mi nem vádaskodtunk, hanem reális képet és igényeket festettünk meg. És ha volt ennek a bizonyos taxis blokádnak nevezett eseménysornak eredménye, akkor az az, hogy munkaadók és munkavállalók, akik korábban egymás legitimitását is kétségbe vonták, egymás mellett ültek, egymással egyetértésben közös platformot formáltak akkor is, ha bizonyos kérdésekben nem értenek egyet. Azt hiszem, el kell jutnunk addig, hogy mind a munkaadók - azok a szervezetek, akár a Gazdasági Kamara, a VOSZ, a GYOSZ és sorolhatnám tovább - mind a munkavállalói érdekvédelmi szervezetek természetesen szervezõdjenek, fejtsék ki álláspontjukat. És mindíg pozitív irányú a mûködésük akkor, ha összhangban áll az Alkotmánnyal, és hogyha azt jelenti, hogy az érdekegyeztetés szolgálatában a részérdekeket valamilyen kompromisszum érdekében képviselik. És ezért bármelyik oldalon ültek azok, akik ennek érdekében munkálkodtak, köszönetet érdemelnek. A másik, hogy szereptévesztés lenne az, ha arra gondolnának, hogy azért, mert Magyarországon állami és köztulajdonban vannak a termelõeszközök - azok egy jelentékeny része -, azért állam és Kormány mindjárt azonos. Vannak állami tulajdonban levõ gyárak és vállalatok nyugati országokban is, bankok és iparvállalatok egyaránt. De attól még az érdekegyeztetésnél az állami vállalatok munkaadót jelentenek, és az egyes dolgozók szervezetei munkavállalót, és a Kormány a harmadik. Arra kell törekednünk, mert csak az a normális állapot, amikor e hármasban a kormányzat nem a közös ellenfél, hanem éppen arról van szó, hogy a kormányzatot külön kell választani az állami - a még állami és a leendõ állami - tulajdonban lévõ állami vállalatoktól, legyen az akár a Vagyonügynökség kezelésében, legyenek állami holdingok vagy bármi más. Éppen ezért azt hiszem, hogy nincs más választásunk, mint az együttmûködés, és mi együttmûködést ajánlunk mind az érdekegyeztetés keretében a munkaadóknak és munkavállalóknak. Írásban fordultam az Országgyûlés elnökéhez azzal a kéréssel, hogy a törvényjavaslatok elõterjesztése elõtt külön intézmény nélkül legyenek egyeztetõ hatpárti - a függetlenek képviselõit is jelentõ - hatpárti egyeztetések. Bízom benne, hogy erre pozitív választ kap a Kormány, hogy meg tudjuk gyorsítani a törvényhozás munkáját és egyeztetni tudjunk. És ugyanígy javaslatot tettem a parlamenti pártok vezetõinek arra is - nemcsak parlamenti képviselõkkel, nem-képviselõkkel, gazdasági szakértõkkel is -, hogy együttesen vizsgáljuk meg a gazdasági teendõket, gazdaságpolitikai lépéseinket. Nem azért, hogy a felelõsséget áthárítsuk - félreértés ne essék - , felelõs kormánynak tudnia kell, hogy mire terjed ki a felelõssége, hanem azért, hogy módjukban legyen tényleges gazdasági szemléletüket, tényleges gazdasági szaktudásukat érvényesíteni, és hogy elõzetesen tudjuk mindezeket a kérdéseket megvitatni. Remélem, hogy erre is igenlõ választ fogok kapni valamennyi parlamenti párt képviselõjétõl, frakciójától. Mi készek vagyunk arra, hogy amikor az ország válaszút elõtt áll, amikor súlyos megpróbáltatások elõtt áll az ország, akkor a megválasztott Országgyûléssel, az érdekegyeztetésben résztvevõ szervezetekkel az ország népe érdekében együttesen munkálkodjunk. Semmit nem érhetünk el, semmit nem tehetünk akkor, ha nem fogjuk tudni összeegyeztetni a részérdekeket. A részérdekekben is igaza van mindenkinek, de soha nem volt más a kormányzás, soha nem volt más a politika, mint az érdekegyesítés mûvelete. Nekünk, nekik az érdekeket össze kell egyeztetni a kormányon belül, mert minden tárca tulajdonosa a saját tárcája, a tárca érdekéért küzd, ami nemcsak a tárcát jelenti - ahogy mondtam -, hanem az egész ágazatot, ugyanígy az egyes politikai pártokat, és a demokrácia mûködõképességének ez éppen az egyik feltétele. És befejezésül szeretnék annyit elmondani, hogy egy kis országnak, mint Magyarország, rendkívüli fontosságú a külpolitikai törekvése, a külpolitikai tájékozódó képessége, és éppen ezért a magyar külpolitika eredményesen mûködött a többi ágazathoz viszonyítva korábban is. Úgy gondolom, ha összegezi valaki ennek a fél esztendõnek az eredményeit a külpolitika terén - minden elhangzott vádaskodással, minden elhangzott jogos vagy jogtalan kritikával -, akkor megállapíthatja, hogy ma Magyarország külpolitikai kapcsolatrendszere, hazánk külpolitikai elfogadottsága Észak-Amerikától Nyugat-Európáig - nem kívánom végig felsorolni a kormányokat és országokat - nemcsak az elmúlt négy évtizedben nem volt hasonló, de nyugodtan mondhatom, évszázadok óta nem volt ilyen kiegyensúlyozott külpolitikai rendszerünk. Elhangzottak egymás után a kritikai észrevételek, amit természetesen nem vehetünk zokon, hiszen azért van többpártrendszer és azért van parlamentarizmus, hogy az elhangozzék; elhangzottak az egyoldalú külpolitikai orientáció vádjai országonként, majd tömbönként, és mégis úgy gondolom, hogy ha a félév mérlegét lezárjuk külpolitikai téren, akkor megállapíthatjuk, hogy olyan külpolitikai és nemzetközi kapcsolatrendszere van hazánknak, amilyen soha nem volt, és olyan elismertsége, ami ugyancsak nem fordult elõ a korábbiakban. Mindez nem öncél! A külpolitika sem öncél, a külpolitika egyben bizalomébresztõ. Egy ország külpolitikai elismertsége, külpolitikai kapcsolatrendszere része az elõbb említett bizalomrendszernek - annak a bizalomrendszernek, amelyikre egész gazdaságpolitikánkat is ráépíthetjük, és amelyik egyben presztízsünket - ugyancsak nem öncéllal - jelenti a világban. Ezt szerettem volna önöknek elmondani. Nem valamiféle költségvetési expozéként, hanem azért, hogy egy felszólalásban a tisztelt Ház és az ország népe tudja és érezze, hogy a megpróbáltatások éve lesz az 1991-es esztendõ is, de igenis van ebbõl kivezetõ út. De ehhez nem áshatjuk alá saját hitünket, akaratunkat, hanem csak szolidaritással és együttmûködéssel tehetjük mindezt meg az egész ország együttes akaratából! Ha erre mi bizalmat kaptunk, ameddig a bizalom tart, addig kérjük a támogatást. Egyben azt is szeretném bejelenteni - miután itt sokféle várakozás és felröppent hír elhangzott -, hogy a Kormány részleges átalakítására a megadott idõn belül igenis sor fog kerülni, de itt nem egy második Kormány alakul, egy teljesen újra bemutatkozó Kormány, hanem cserékre és leváltásokra - ha úgy tetszik -, de nem bukásokra fog sor kerülni az elkövetkezõ idõszakban, ahol figyelembe kell vennünk több szempontot is. Nemcsak minisztereket érinthet, nyilván érinthet államtitkárokat is - azt is mondhatom, hogy vannak üres helyek is - s érint nyilván politikai eseményeket is az elkövetkezõ idõkben. Ennyit szerettem volna most elmondani. Úgy gondolom, hogy az elsõ ilyen átalakítási intézkedésekre a jövõ héttõl folyamatosan sor kerülhet. Mindezt annak érdekében, hogy sikeres programot hajthassunk végre, s itt és most ajánlom fel az együttmûködést - a kormánykoalíció megszilárdításának szükségessége mellett - a korrekt, becsületes együttmûködést a politikai ellenzékkel, és azt, hogy a különbözõ szinteken megtaláljuk azt az együttmûködést, amely az ország rendbetételére alkalmas. Bízom benne, hogy ebben elnyerjük, annyi megpróbáltatás után annak a magyar népnek a bizalmát is, amelyik már oly sokat szenvedett, és amelyik képes volt mindíg újra és újra kezdeni, s ez feltámadást jelentett a romokból, mindabból, ami eddig bennünket sújtott. Köszönöm a figyelmüket. (Hosszan tartó taps, fõként a kormánypártok részérõl.)

Homepage