PALOTÁS JÁNOS (MDF): Köszönöm. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Képviselõtársaim! Meggyõzõdésem szerint ma ismét egy fordulóponthoz érkezett Parlamentünk. Ma és az elkövetkezõ napokban képviselõtársaimmal együtt el kell döntenünk, hogy az úgynevezett gazdasági rendszerváltás kezdésének idõpontja 1991. január 1-je lesz, vagy úgy döntünk, hogy ehhez a szükséges felkészülés még egy egész évet igényel. Azt valamennyiünknek tudni kell, hogy azokat a gazdasági törvényekhez kapcsolódó jogi szabályozásokat, amelyek között ez év végéig a magyar gazdaság mozgástere meghatározásra került, még nem ez a Parlament alkotta meg, elveit a politikai rendszerváltásunk elõtti kormányzati politika határozta meg. Igaz, elképzelhetõ lett volna egy olyan kormányzati döntés, amely nem várja meg az év végét egy új típusú gazdaságpolitika meghirdetésével. Ezt nagyon sokan várták a rendszerváltást követõen. Mégis magam is azt hiszem, ez nem volt reális igény egy olyan típusú politikai kormányzati váltással szemben, ahol a megalakult új Kormánynak nem állhatott rendelkezésére egy, korábbi évtizedekben megszerzett kormányzati tapasztalat, kellõ információs bázis. Az elmúlt hónapok számos eseménye azonban figyelmeztetõ jelként kell, hogy mutassa: a társadalom többsége ezt az egyébként tényt nem tudja, vagy nem is akarja tudni. Õk az átmenet hosszú éveiben kívánták és akarták a változást, s így nehezen viselik el, hogy további hónapok telnek el érdemi fordulat nélkül. Éppen ezért tartom rendkívül veszélyesnek a Képviselõház számára most elõterjesztett törvényjavaslatok egészét abban az esetben, ha az érdemi változtatás nélkül elfogadásra kerülne a Parlamentben. Bár magam részérõl tagadom az elõterjesztés azon szakmai állítását is, hogy egy valódi fordulathoz a gazdasági jogalkotásban hosszabb idõre lett volna szükség, azaz jelen esetben még egy évre. Azt viszont biztosan állítom, hogy az elõterjesztés nem számol a szakmai indokrendszerén túl az úgynevezett társadalmi tényezõvel, azzal, hogy a gazdasági folyamatok, a gazdaság szereplõi egészen biztos, hogy nem adnak még egy évet felkészülésre a gazdaságpolitikának. 1991 közepén bármely társadalmi feszültség megjelenésekor egyszerûen komolytalan érv lesz a konfliktus rendezésének szándékában, ha a Kormány a konfliktus okozójaként még mindig a másfél évvel korábban leköszönt korábbi Kormány felelõsségét kívánja csupán bemutatni. Az elõzõ gondolatok esetleges elfogadásakor is természetes reflexként jön elõ ma társadalmunkban, hogy létezik-e olyan megoldás, amellyel az elõbb elmondottak elkerülhetõk, amelyet a társadalom döntõ többsége támogatni tud, amely a múltban való okok bemutatásán túlmenõen a társadalmi, gazdasági áldozatok kérésekor azt is be tudja mutatni, hogy az áldozatok után milyen eredményre számíthatunk, és nemcsak arra szorítkozik, hogy az áldozatok mibõl következnek, miért nem tudjuk azt elkerülni. Szeretném, ha képviselõtársaim figyelmükkel megadnák számomra azt a lehetõséget, hogy bebizonyítsam, erre még a mai nappal kezdõdõen és az évbõl még hátralévõ igen rövid idõ ellenére is van lehetõség, van ilyen megoldás. Igaz, hogy nagyon sok idõt veszítettünk. Igaz, ma már nagyon nehéz lenne új adótörvényeket, új költségvetést alkotni. Jelentõs kompromisszumokat kell tehát kötni annak érdekében, hogy a változatlan szemléletû költségvetés és szinte azonos adótörvények keretein belül hajtsunk végre egy olyan átrendezést, amely az eddigi folyamatokat megfordítja, amely mindenki számára egyértelmûvé teszi, hogy a gazdaságban is rendszerváltásra került sor. Igenis létezik olyan megoldás, ahol az átrendezés következtében egészen más eredményt kapunk, olyat, amely már nem elõkészíti a teljes fordulatot, hanem annak lehetõség szerinti részét 1991-ben meg is lépi. Fejes Attila képviselõtársam és az általam beterjesztett mintegy 30 törvénymódosítási javaslat ezt a célt szolgálja, és ezért kérem képviselõtársaimat, ekként vizsgálják meg. Azt, hogy e szándékunk közel sem egyedülálló, bizonyítja, hogy a törvényjavaslathoz képviselõtársaim által benyújtott nagyszámú módosító indítvány igen jelentõs része szellemében ugyanez irányba utal, még akkor is, ha azt nem illesztette esetleg egy komplex rendszerbe. Nyilván e kérdés megfontolására, szükségességére utal az is, hogy a Kormányban részt vevõ szakmai elképzelések sem csak részletekben térnek el egymástól, hanem érdemi és szemléletbeli különbségeket is tartalmaznak. Így a dr. Matolcsy György államtitkár úr nevével fémjelzett Miniszterelnöki Gazdaságpolitikai Titkárság konfliktust is felvállaló, Kormányon belüli alternatív javaslata igen közel áll, sõt számos esetben megegyezik a Fejes Attila képviselõtársammal közösen javasolt szemléletváltással, az ehhez kapcsolódó törvénymódosítási javaslatokkal. Az általános vita jellegével összhangban engedjék meg, hogy a koncepcióváltás lényegét szemléltetõ példán próbáljam megmagyarázni. A nemzetközi pénzvilág évek óta dicséri a magyar pénzpolitikát, azt a magyar zsenialitást, ahogy az egy fõre vetített példátlan nagyságú adósságszolgálati kötelezettségünket menedzseli, fizetési kötelezettségünknek mindig eleget tesz. Meg kell mondanom, errõl én is csak elismerõen szólhatok, és vallom e pénzügyi válságmenedzselést fenn is kell tartani. A pénzvilágnak azonban eddig terjed - velem ellentétben - a kizárólagos érdekeltsége. Én azonban itt élek, számomra tehát a "hogyan" és a "meddig" kérdése is kiemelkedõen fontos. Nekem tehát hiányzik egy második elem, ami kétséget kizáróan mutatja, hogy gazdaságpolitikánk azt is tudja, hogy mi fogja a kiutat adni, ami az a terület, ahová most invesztál, befektet annak érdekében, hogy megerõsödve, megizmosodva a magyar gazdaság új jellemzõjévé, a világon mindenhol ismert magyar sajátosságává váljon. Ehhez viszont váltani kell, és ez a váltás mind a mai napig hiányzik. Hogyan is kezeljük ma a pénzügyi tartozásainkat, hogy kezeli ezt ma a pénzügypolitika? Minden esetben megnézzük, hogy mennyivel tartozunk, mekkorák a kötelezettségeink, majd képletesen rászólunk a társadalomra: "Vetkõzz! Mutasd meg, mid van!". Ez utóbbiból elvesszük, ami a tartozás rendezéséhez kell, és a maradványból gazdálkodunk. Ugye, milyen egyszerû? Mennyivel bonyolultabb lenne azt mondani, hogy sok ez az adósság a te lehetõségeidhez képest. Nézzük meg, hogyan lehetne téged fizetõképesebbé tenni, azaz hatékonyabbá, jövedelmezõbbé. Bizony ez nehezebb szakmai kihívás, de észre kell venni, hogy évrõl évre nagyobb a kötelezettség, kisebb amibõl el lehet venni, és még kisebb a maradvány. Csak vágyálom és nem több a pénzügyi kormányzat azon állítása, hogy ez a folyamat magától félbeszakad, és egy vagy két év múlva jobb lesz. Tessék megkérdezni a mai döntéshozóktól, tudják-e, mit fognak tenni akkor, ha megváltozik a mai helyzet, és nagyobb lesz a kötelezettség, mint az idézõjelbe tett levetkõztetett társadalom összes vagyona. Ha erre az esetre csak olyan koncepciójuk van, hogy kezüket széttárva közöljék, "nincs megoldás", akkor azonnal adják át vezetõi helyüket, nincs joguk a bukáshoz bizalmat kérni. Ha viszont tudják, hogy akkor majd mit kellene tenni, akkor azt kérem, most tegyék meg. Semmi ok nincs arra, hogy az elszegényedést megvárják. Én azt vallom, hogy megoldás ebben a bizonyos második elemben van, a kivezetõ út invesztálásában, abban a bizonyos befektetésben. Így már ma sincs más megoldás, mint nevesíteni a gazdaság szereplõin belül egy kb. 10 százalékos kört, amelyet egyszerûen ki kell venni a nyomasztó sziklatömb alól, terheiket az ott maradt 90 százaléknak kell tovább menedzselni. Ezzel a 10 százalékkal kell befektetni, új utat, új szerepválallókat keresni úgy, hogy ez a 10 százalék rövid idõn belül, akár, kérem, egy éven belül megduplázza, megháromszorozza önmagát. Ez praktikusan azt jelenti, hogy ott, ahol ezt a 10 százalékot nevesítjük, ott a mai 80 százalék körüli központosítást 20-40 százalékra kellene csökkenteni, alámenve ezzel jelentõsen nemcsak a hazai átlagnak, hanem a környezõ, a megcélzott nyugati gazdaságokban szokásos mértékeknek is. Csak ez az utóbbi teszi e terület számára lehetõvé, hogy ne csupán itthon válhasson agresszív piaci szereplõvé, hanem betörjön, piacot hasítson magának külföldön is. Az így megerõsödõ, megsokszorozódó 10, majd 40 és 60 százalékhoz képest ezt követõen átvenni és felszámolni azt a terhet, amivel évek óta nem tudunk mit kezdeni. Az így nevesített terület fogja azt a rég áhított pillanatot meghozni, hogy a külföldi mûködõ tõke, befektetési szándék - végre ráismerve arra, hogy koncepcionálisan miben gondolkodik a magyar gazdaságpolitika - minõségileg új szinten, egészen más nagyságrendben jelenjen meg Magyarországon. Ráismer, hiszen nem születik ezt követõen Magyarországon olyan törvény, olyan kormányzati döntés, amibe szemetszúróan a normatív elemek mellett ne lenne ott, hogy miként kívánja kezelni e preferált területet. Szándékosan igyekeztem e gondolatsor végéig nem kimondani, hogy hol van az a terület, az a 10 százalék ma Magyarországon, ahová be kell fektetni, amelyet ki kell hozni a sziklatömb alól, amely egy éven belül megkétszerezi, megháromszorozza önmagát. Szándékos volt, mert logikai okfejtésben ennek nincs is szerepe, mert kerülni akartam, hogy képviselõtársaim gondolatai itt ragadjanak le. Erre ugyanis több válasz adható, itt szabadon szárnyalhat megint a magyar szellemi tõke. Fontos, mert szakmai érvek helyett ma kialakult az a stílus, hogy Palotás egy rétegérdeket, a magánvállalkozói érdekeket képviseli, hiszen õ a VOSZ elnöke. Szeretném, ha a kritikusok tudnák, hogy Palotás János országgyûlési képviselõ is, és e státusában egy egyéni választókörzetben választották meg, ahol a lakosság, a választópolgárok döntõ többsége nyugdíjas. Õk voltak azok, akik a választásuk során arra voksoltak, hogy elegük van a kollektív szegénységbõl. Én természetesen nem hagyom ezt a kérdést ennek ellenére válasz nélkül, fenntartva a vita lehetõségét, de állítom, hogy csak egy olyan gazdaságpolitika fog bizalmat kapni a társadalomtól, amely karakterisztikusan kiemeli, hogy hol van az a 10 százaléka. Észre kell venni, hogy megszûnt a társadalmi tolerancia, amely elfogadja azon magyarázkodást, amely még oly igaz múltbeli okokra hivatkozva is kér áldozatot, nem lévén képes bemutatni, hogy az áldozat árán hova jutunk. Társadalmi és gazdasági céljainkkal összhangban, valamint hatékonyságával a gyakorlatban is egyértelmûen bizonyítottak alapján én azt állítom, hogy ez a 10 százalék ma nem lehet más, mint a többségében belföldi magánvállalkozások kiemelése, preferálása. Ez szolgálná leggyorsabban a hatékonyságnövekedést, ettõl gyorsulhatna fel a privatizáció azon formája, ahol nem csupán a külföldi tõkére, hanem a magyar tõkebefektetõre is számíthatnánk. Ettõl változna radikálisan a magyar gazdaság tulajdonszerkezete, és az is állítható, hogy ez az a gazdasági koncepció, amely a legradikálisabb külföldi támogatást megkapná. Ezt a koncepciót szolgálta egyébként a kodifikált formában elkészített és a Kormánynak átadott alkotmánymódosítási javaslatunk, a Kormánnyal közösen kidolgozott és információm szerint a gazdasági kabinet által el is fogadott, de sajnos mindmáig be nem terjesztett, a magánvállalkozások bizalmi hátterét megteremtõ gazdasági amnesztiatörvény-tervezet. Ezt szolgálja Fejes Attila képviselõtársammal közösen az adótörvényhez kapcsolt harminc törvénymódosítási javaslat, kiemelve a vállalkozási nyereségadó koncepcionális váltását. Ezzel van összhangban konkfliktusvállalásom a hiányzó társadalombiztosítási és fõként nyugdíjreform kapcsán. Itt például a nyugdíjak rendezése kormányzati oldalról csak a költség oldaláról van megközelítve, míg a nyugati világ bizonyíték arra, hogy nyugdíjas kereslet nélkül nem épülhet ki magánvállalkozás, erre sem a termelés, sem a szolgáltatás, sem az idegenforgalom, sem a vendéglátás területén nem alakul ki megfelelõ kereslet. Természetesen látni kell, hogy nem tartható fenn ez a kiemelt preferálás a magánvállalkozás teljes vertikumában, mondjuk, három év múlva, amikor a részaránya akár a 60 százalékot is elérheti Magyarországon. Ekkor nyilván szûkíteni kell az általános vagy a normatív preferenciát, és ismét meg kell nevezni - most már tevékenység és tulajdonforma alapján - azt az 5-10 százalékos területet, ahol a dinamika, az ösztönzés mértéke változatlanul fennmarad. Példaként többször nyilatkoztam, hogy ez lehetne akár a külkereskedelmi vagy a pénzügyi tevékenység, az infrastruktúra, esetleg az orvosimûszer-gyártás vagy az oktatás. Ez praktikusan azt célozza meg, hogy az évtized közepére, második harmadának végére Magyarország Közép-Kelet-Európa például tranzit-külkereskedelmi vagy pénzügyi központjává váljon. E kiemelt terület nevesítése azonban sürgõs feladat, éppen a már említett külföldi mûködõ tõke és a gazdasági orientáltság segítésére. Az általános vitához való hozzászólásomnak tényleges zárásaként csak tõmondatokban hívom fel a figyelmet olyan ellentmondásokra a beterjesztett javaslaton belül, mint a drasztikus szûkítése a kulcsok változatlan mértéke mellett. Ez ellentmond annak a korábbi kormányzati állításnak, amely szerint a magas kulcsokat a sok kedvezmény tette szükségessé. Így még remény sem marad, kérem, arra, hogy valaha is korrekt elvonási mértékeket vezessenek be. Nem kisebb ellentmondás az sem, ami a helyi adókat úgy kívánja bevezetni, hogy közben az úgynevezett központi adók elvonása nem csökken. A helyi adók és a változatlan adókulcsokból levezethetõ inflációs adószigorítások nagyobb többletterhet jelentenek a gazdaságnak, mint még egy VÁNYA-szintû adó bevezetése. Azt majd a helyi adók tárgyalásánál kommentálom, hogy több helyi adónemnél fölmerült kormányzati javaslatként az a gondolat, hogy központi adók módjára kellene ezeket elõírni. Pár mondatban reflektálnom kell az elõttem megszólalók által elmondottakra. A Pénzügyminisztérium állítólag nyáron elkészített egy vállalkozás- orientált pénzügypolitikát. Én nagyon szívesen olvastam volna annak idején - segítségünket nem kérték hozzá -, és elolvasnám akár ma is. Tenném ezt azért, mert ez mindössze egy újságban kibocsátott állítás, márpedig a magánvállalkozások évek óta nyomorodnak a pénzügypolitika állítólagos vállalkozásélénkítõ programjaitól. Szeretnék arra is reagálni, mit jelent a 30 százalékkal csökkentett VÁNYA- javaslat a szabad demokraták esetében. Kinek szól ez a 30 százalékos csökkentés? Ez a preferáció, ez a pár milliárdos adókiesés, a korábbi javaslattal összhangban, azt mondja, hogy 90 százalékban a mai állami vállalkozási kört kell preferálni. Én nem látom egészen az összhangot a szabad demokraták gazdasági programja és ezen saját állításom között. Ma ugyanis nem történik más, mint kereskedelmi vállalatok és más állami vállalkozások egy adóalanyból többezres adóalannyá válnak, hiszen minden üzletüket például korlátolt felelõsségû társasággá alakítják. Az azonban vállalkozási formaváltás és nem tulajdonváltás. Itt is állami tulajdonról van szó, igen, kisvállalkozásokról: kis állami vállalkozásokról, amelyek ezt követõen kemény adópreferenciában részesülnének. Én nem hiszem, hogy gazdasági és társadalmi céljainkkal összhangban lenne a kis állami vállalkozások világon sehol nem bizonyított, illetve nem is létezõ formáinak magyarországi elterjesztése. Szívesen olvasnám egyébként a szabad demokraták gazdasági programját, amirõl Soós Károly Attila beszélt, de nem abból a megközelítésbõl, hogy õk a privatizáció hívei, nem abból, hogy egy liberális gazdaságpolitikában hisznek, hanem abból, hogy milyen törvényeket alkotnának ennek érdekében. Nem olvasnám - szeretném, ha beterjesztenék, mert ellenzéki pártként a Házszabály egyetlen pontja sem akadályozza meg, hogy ilyen történytervezetek az asztalra kerüljenek. Nagyon keményen fogok - ha igénylik - az õ oldalukon felszólalni, és kritizálni saját frakcióm képviselõcsoportját abban az esetben, ha az ilyen gazdasági törvénytervezeteket megkísérelnék lesöpörni az asztalról. Sajnos, én az elmúlt hónapokban nem találkoztam ezekkel a beterjesztett törvényjavaslatokkal. Kérem, hogy tegyék meg a hátralévõ idõszakban. Nagyon kerestem egyébként a közös pontot Soós Károly Attila elõre elmondott képviselõi beszéde és az általam csak késõbb elmondott gondolatok között. Én ugyanis nem látom az összhangot mindeddig a pillanatig. Nem látom, hol fedné át, mondjuk az amerikai példa - amelyik az egész gazdaságban hajtott végre egy adócsökkentést - azt, amit én javasoltam, ami kiemel egy invesztíciót, egy befektetési pontot. Még sok más kritikai pontjával mint elméleti kutatási pontokkal nem látom, hogy mit lehet tenni. Az azonban érdekes számomra, hogy õt egyáltalán nem zavarta a külföldi befektetéseknek szánt adókedvezmények kérdése, ami szintén tulajdonforma alapján történõ megkülönböztetés. Azt azonban nagyon élesen elvetette, hogy a magyar tulajdonforma szerinti, tehát a magyar belföldi tõke szerinti megkülönböztetésre külön preferációt kérünk. Én itt szeretnék visszautalni Kádár Béla miniszter úr elõterjesztésére, aki azt mondja, azért kell a külföldieknek kedvezményt adni, mert nincs meg az a magyar magántõke, amely ezt a szerepet igazából be tudná tölteni. Nem is lesz meg, képviselõtársaim, amennyiben Önök megakadályozzák, hogy olyan törvények szülessenek, amelyek ennek a körnek mozgásteret adnak, hanem ha úgy tetszik, az újszülöttet egy sziklatömb alá teszik. Teljesen mindegy egyébként egy újszülött esetében, hogy az õ számára 80 kilogrammos terhet kell elviselnie vagy 50 kilogrammosat. Mindkettõ agyonnyomja. Tehát az ilyen irányú elmozdulásoknak én önmagában nem látom értelmét. Meg kell mondanom - és legyen ez egy, talán szokatlan képviselõházi állítás -, hogy azért ültünk össze képviselõtársammal és a velem együtt dolgozó szakemberekkel, hogy ezen - az egyébként elviselhetetlenül rossz - beterjesztett alapjavaslaton belül, tehát nem ebbõl kiemelve, mégiscsak tegyünk módosító javaslatot. Ellenállva annak a demagógiának, hogy ha itt kedvezményt adunk, azt hogyan lehet egy másik társadalmi körre átcsoportosítani, mégiscsak tegyünk módosító javaslatot, mûködõképessé téve ezt az egyébként igen rossz javaslatot. Azért tesszük ezt, mert egyszerûen ma a magánvállalkozók elvárják, várják, hogy lássák: ebben a Parlamentben ki, hogyan szavaz. Abból ugyanis ennek a körnek elege van, hogy hat itt lévõ párt programját nem tudja már hogyan kezelni, mert mindegyik, egymást felüllicitálva mondja ki, hogy õ a belföldi, magyar, magántulajdoni vállalkozások dominanciájára, az ezen alapuló hatékony gazdaságra stb-re épít. Most a szavazáskor, kérem, ki fog derülni, hogy hol program és hol szándék ez a rendszer. Nekem, tudniillik, kötlességem ennek a körnek a választás lehetõségét is bemutatni. Ugyanis a szemfényvesztést én sem szeretem, tehát szeretnénk látni a névjegykártyákat, valamennyi képviselõre vetítve, és valamennyi pártfrakcióra vetítve. Az, egyébként, érdekes volt számomra, hogy három nappal ezelõtt a koalíciós párt, azaz a Magyar Demokrata Fórum frakcióülésén elmondva a koncepció lényegét, sokkal nagyobb támogatást, elgondolkodást láttam ebben a körben, mint amit sugárzott Soós Károly Attila hozzászólása. Én bízom benne, hogy ez nem a Szabad Demokraták Szövetsége által egységesen, a szavazáskor is képviselt álláspont lesz. Szeretném egyébként - és bár nem illik a Parlamentben ezt a kifejezést használni - visszautasítani valamennyi közgazdász társam nevében azt az állítást, hogyha egy társadalmi probléma kapcsán bárki azt állítja, hogy létezik a válságból megoldás, akkor õ szemfényvesztõ, õ illúziókat kelt, õ lobby-érdekeket képvisel, vagy egyéni karriert, vagy bármi mást. Nem, kérem, én az ellenkezõjét állítom. Nem szeretném vezetõ pozícióban látni azt a közgazdászt, vagy nem örülök neki, ha bárhol vezetõ pozícióban van, aki bármilyen kialakult gazdasági helyzetre azt mondja, hogy ebbõl nincs megoldás, áldozatok áldozata következik a következõ szakaszban, és csak majd nagyon hosszú idõ múlva, valami vágyálom kapcsán fog kialakulni valami csodatevésben az, hogy itt fordulat következik be. Aki abból a rossz helyzetbõl, ami Magyarországon van, nem ismeri a felfelé való elindulást, az minden további nélkül állíthatja, hogy õ erre nem képes. De nagyon kérem, hogy inkább javasasszonyoknak adja át ebben az esetben a döntést, mert számomra azok lényegesen szimpatikusabbak. Köszönöm szépen. (Taps.)

Homepage