BALOGH GÁBOR (KDNP) képviselõi helyérõl: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársak! Mindig tisztelettel tekintettem azokra, akik a közéleti jelenségeket néhány számban össze tudják foglalni. Most nekünk, képviselõknek kell ugyanezt elvégeznünk. Már csak az a kérdés merül fel, hogy mi a valóságtartalma annak a néhány adatnak, amelybe emberi sorsok, családok túlélési színvonalai sûríthetõk. A Kormány tájékoztatója szerint a jövõ évi infláció 34-36 százalék körül alakul. A jövedelemkiáramlás várhatóan 23 százalék lesz. A személyi jövedelemadó szintje az elõzetes számítások szerint az idén 16,1 százalék, és jövõre 18,2 százalékra emelkedik. Mindez azt jelenti az egyszerû szemlélõ számára, hogy nominálisan nõ a jövedelemszínvonal, az életszínvonal viszont csökken. Valóban ez következik-e be, vagy tévedés áldozatai vagyunk? Esetleg van-e reális alternatíva arra, hogy valamilyen stagnálást vigyünk az életszínvonalba? Mert ha nincs, akkor hiábavalónak bizonyult programszinten megfogalmazott ígéretünk, hogy a piacgazdaság alapvetõ szociális feladata, hogy általános fejlõdést, kielégítõ ütemû életszínvonal-növekedést biztosítson, a munkáért olyan díjazást biztosítson, amellyel az ember megalapozhatja a saját maga és családja társadalmi, gazdasági és kulturális jólétét. Úgy gondolom, hogy a kivezetõ utat az jelenti, ha olyan jövedelem-elosztási és adópolitikát követünk, amely azok kezében hagyja a jövedelmeket, akiknek nagyobb társadalmi kötelezettségeik, például nagyobb családjuk, eltartásra szoruló hozzátartozóik stb. vannak. És elsõsorban azoktól von el jövedelmeket, akiknek jövedelemszínvonala ezt lehetõvé teszi. Arra azonban ügyelni kell, hogy ez ne a társadalom gazdagnak nevezett tagjait súlyosan megterhelve, életszínvonalukat, életminõségüket veszélyeztetve történjék. Való igaz, hogy a beterjesztett központi adócsomag lényeges változást az adórendszerben nem irányoz elõ. Így a személyi jövedelemadózás terén sem. Arra már nincs lehetõségünk, hogy ez alatt a rövid idõ alatt teljesen új struktúrát építsünk ki, viszont módunkban áll, hogy a meglévõ struktúrát úgy igazítsuk, hogy az ne csak össztársadalmi szinten, hanem mindazok javára, akik nagyobb társadalmi kötelezettségekkel rendelkeznek, kedvezõen formáljuk. Ezt azáltal érhetjük el, ha néhány alapelvet már most tisztázunk. Az elsõ az, amit a II. Vatikáni Zsinat is megfogalmazott, hogy az ember, amikor a megtermelt javakat használja, köteles úgy tekinteni a jogszerûen birtokolt vagyonát, hogy az nemcsak sajátja, hanem egyúttal közös is. Közös abban az értelemben, hogy nemcsak neki magának, hanem másoknak is hasznára lehessen. Itt óriási lehetõségek mutatkoznak az egyéni és közösségi kezdeményezéseknek a felkarolásával, alapítványok, közérdekû kötelezettségvállalások formájában. Másik ilyen alapelv, hogy nemcsak a látható lakossági jövedelmekkel kell számolni, hanem mindazokkal, amelyek akár természetben, naturáliák formájában, akár mint nem látható jövedelmek felhasználásra kerülnek. Alapvetõ probléma, és ez arra mutat, hogy a jelenlegi adórendszernek a jövedelemforrás- struktúrája viszonylag kívánalmakat hagy maga után. A harmadik ilyen fontos alapelv, hogy a Kormány tájékoztatója kizárólag azokat a jövedelmeket veszi figyelembe, amelyek objektíven megragadhatók, és ezek a jövedelmek elsõsorban a bérbõl és fizetésbõl élõ rétegek esetében nyújtanak a valósághoz közelálló értéket. Ezt látszik igazolni az a statisztikai adat, mely szerint a vállalkozói réteg mintegy 40 százaléka 1989- ben nem ért el jövedelemadó-köteles jövedelmet. Ennek okát sokan abban látják, hogy ezek a jövedelmek költségként kerültek elszámolásra, vagy valamilyen naturáliák formájában jutottak el a vállalkozókhoz. Végezetül alapelvként kell elfogadni, hogy a személyijövedelemadó-törvény nem önmagában határozza meg a társadalom tagjainak közteherviselõképességét. Ehhez szükséges a gazdasági környezeten kívül mindazoknak a törvényeknek az egybevetése, amelyek következtében a lakosság teherviselõképessége megjelenik. Így gondolok a VÁNYÁ-ra, az ÁFÁ-ra, de ugyanide vehetjük a társadalombiztosítást is. Szükségesnek tartom, hogy ezek között az összhangot megteremtsük, mégpedig úgy, hogy lehetõleg a családok életszínvonala inkább stagnálást mutasson, mintsem csökkenjen. Éppen ezért fontos, hogy olyan jövedelem adókulcsokat állapítsunk meg, amelyek mértékükben nõnek ugyan, de egy fõre vetítve a terhelést körülbelül 5- 6 százalékponttal csökkentik. Mindez úgy érhetõ el, hogy figyelembe vesszük, hogy a társadalombiztosítás ellátási alapja 1991-tõl limitértéket vesz föl. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy maximálják az ellátási alapokat, elõreláthatólag 20-23 ezer forint körül. A Kormány ez irányban már döntött, és azt is tudni kell, hogy a társadalombiztosítási járulékalap, a nyugdíjjárulék-alap és az adóalap két különbözõ kategória. Az adóalap mindig kisebb, mint a társadalombiztosítási járulék-, illetve a nyugdíjjárulék-alap. A társadalmi igazságosság elve megkívánja, hogy ne engedjen meg a Parlament egy több mint 10 százalékpontos jövedelemkiáramlást a gazdagabb réteg felé, hanem éppen az arányos közteherviselés miatt épüljön be az adókulcsokba az, ami a társadalombiztosítás maximálása miatt fölszabadul. Módosító indítványom, amit be kívánok terjeszteni, alternatív választási lehetõséget biztosítana a munkaviszonyban lévõ családosok részére, és lehetõvé tenné, hogy a pénzbeli társadalmi javakkal együtt például egy kétgyermekes család esetében körülbelül 5-6 ezer forint/hó/fõ körüli, kvázi adómentes jövedelem keletkezzék, mégpedig úgy, hogy a személyi jövedelemadó-tömeg ne csökkenjen, hanem inkább bizonyos mértékben nõjön. Ezt igazolják azok a számítások, hogy elérhetõ, amit a Pénzügyminisztérium a tegnapi nap folyamán rendelkezésemre bocsátott, amely szerint 80 ezer forint, illetve 96 ezer forint lenne az a minimális határ, amelyekben 200 milliárd forint értékû bevétele származhatna még a költségvetésnek 182 milliárd forint helyett, mégpedig úgy, hogy 5-6 százalékponttal csökkenne az egyes személyekre vetített adóterhek, illetve a közterheknek a nagysága. Köszönöm a figyelmüket. (Kis taps.)