KÁLLAY KRISTÓF (független): Köszönöm, Elnök Úr! Elnök Úr! Tisztelt Ház! Elsõsorban felvetendõnek tartom a Kormány arra vonatkozó felelõsségét, amelyet már az elõttem szólók is említettek: hogy az elmúlt fél év során nem készített elõ megfelelõ adóreformot. Ezért hivatkozhat most arra, hogy majd jövõre teszi azt, pedig erre vonatkozó koncepció volt - nem tudni, miért nem lett végrehajtva. Nemcsak reformjavaslat nem készült, hanem még az annak alapját jelentõ elõzetes felmérések sem. Az Országgyûlés elé kerülõ anyagokban csak általánosságok vannak, konkrét felmérésen alapuló adatok teljesen hiányoznak. Ezek hiányában az adórendszerrõl csak filozofálni vagy politizálni lehet. A következõkben csak néhány alapvetõ hiányosságra utalok. Nincs egy szó sem arról, hogy - elsõsorban a fennálló adórendszer következtében - az ország lakossága jövedelmi szempontból vészesen két irányba szakad szét. Az ország egyik fele rohamosan szegényedik, a másik fele gazdagodik. Ez a jövedelmi kettészakadás ma már nagyobb, mint sok fejlett tõkés országban, és gyorsuló ütemben szélesedik a szakadék. Ennek vannak ugyan olyan okai is, hogy például a nagycsaládosok, egyes, vidéken élõk jövedelme lemarad, de a döntõ ok az, hogy az adórendszer alól való kibúvás lehetõsége kit milyen módon érint. Le lehet-e egyszerûsíteni a problémát így? Akinek nincs módja kivonnia magát az adórendszer terhei alól, az rohamosan szegényedik, aki ezt megteheti, gazdagodik. Az a tény, hogy a meggazdagodás eszköze nem a jobb, a hatékonyabb munka, hanem az adórendszer súlyos terhei alóli kibúvás a gazdasági életben, az erkölcstelenség melegágya. Ki lehet mondani, hogy a privát szektorban csak az boldogulhat, aki megtalálja a kiskapukat. Ezt az erkölcsromboló adórendszert az a kormányzat kívánja mûködtetni, amelyik az erkölcsi értékekre kiemelten nagy súlyt helyez. A törvényjavaslat nem tesz említést arról sem, hogy a gazdaságban milyen elõnyt élveznek azok, akiknek nem kell számlát adniok. Ez oda vezetett, hogy a nagyvállalatok, a költségvetési intézmények, amelyeknek tehát számlára van szükségük, egyre képtelenebbek a magánszektorral kooperálni, azt foglalkoztatni. Márpedig a modern gazdaság összhatékonysága nagymértékben függ attól, hogyan fonódik szerves egységbe a gazdaság minden szektora, vagyis minden tulajdonforma és minden vállalatnagyság. Nálunk ennek a katasztrofális elválása folyik. Márpedig azt még a nehéz helyzetben lévõ kormányzatnak is tudnia kellene, hogy a költségvetési egyensúly, az adóbevételek nagysága hosszú távon elsõsorban a gazdaság mûködésének hatékonyságától függ. Errõl azonban szó sem esik. Ez az egész törvényjavaslat még abban a szellemben készült, mintha az adórendszernek semmi hatása nem volna a termelésre, a termelésnek az adóbevételek nagyságára. Teljes zavart okoz az, hogy a bérjárulékokat a pénzügyi kormányzat nem tekinti az adórendszer szerves részének csak azért, mert formailag nem adónak hívják. A törvényjavaslatban a teherviselésrõl beszélnek, de nem veszik figyelembe a dolgozókat, a tisztességes adóbevallókat sújtó legnagyobb terhet. Azt az elõterjesztõnek tudnia kellene, hogy az egészségügyi, a családtámogatási és a nyugdíjrendszer finanszírozásának forrásai éppen olyan teherként nehezednek a társadalomra, ha azt már nem adóból, hanem egy trükkel a költségvetéstõl elkülönítetten kezelt forrásból fedezik. A nagyon magas bérjárulék az egyik fõ oka, hogy a munkaviszonyból egyre rosszabbul, a fekete munkából, vagyis abból, ami után sem adót, sem bérjárulékot nem kell fizetni, egyre jobban lehet élni. A törvényjavaslatban említés sem történik arról, hogy milyen az adózási fegyelem. Valóságban olyan rossz, hogy még az olasz magánszektor is irigykedve néz hazánkra. Ma már a Bevételi Fõigazgatóságnak korszerû, drágán vásárolt számítógépei szolgáltatni tudják azokat az adatokat, amelyek arról tanúskodnak, hogy az átlagbérek sokszázszorosát keresõk között nemcsak olyanok vannak, akik törtrészét vallják be a számlázott jövedelmüknek, hanem olyanok is, akik még adóbevallást sem tettek. Nem megengedhetõ, hogy az adócsaló milliomosokkal kesztyûs kézzel bánjon a pénzügyi kormányzat, az idõs nyugdíjasokat pedig kénytelen legyen nyomorgatni. A törvényjavaslat ugyan megemlíti, hogy a vállalati nyereségadó azért nagy, mert az infláció következményeit nem érvényesítik a leírásokban, tehát a tõkeveszteség adóztatása jelenti azt, amit a törvényjavaslat nyereségadónak hív. Ma már a nagyvállalati szektornak nincs annyi kimutatott nyeresége, amennyit kitesz az amortizációs fiktív nyereséghamisítás. Tehát nincs reális nyeresége. Ezt a csalást azonban nem áll érdekében a pénzügyi kormányzatnak leleplezni, mert kiesne egy adóforrása. Arra azonban nem gondolnak az illetékesek, hogy hova vezet a veszteségek adóztatása. A könnyebb érthetõség céljából egy példát: a bankok az elmúlt évben a 70 milliárd kimutatott nyereség után 35 milliárd adót fizettek. A valóságban azonban a bankok nyeresége abból származott, hogy a pénzügyi kormányzat lehetõvé teszi, hogy a behajthatatlan hitelek behajthatatlan kamatait aktiválják, tehát a veszteségüket nyereségnek mutathatják ki. Ezt nemcsak azért teszik, mert a négy nagy kereskedelmi bank azonnal csõdbe jutna, hanem azért is, mert 35 milliárddal kisebb volna az adóbevétele. Ha számaim nem elég pontosak, közölje a pénzügyminiszter a pontosabbakat. A törvényjavaslat nem tesz említést a kamatadóról. Nálunk a forintbetétek kamatai eleve mintegy öt százalékkal alacsonyabbak, mint az infláció, tehát a betét-tulajdonosokat évi öt százalék vagyonvesztés érinti. De nemcsak ennyi, hanem még e veszteségen felül további mintegy 5 százalék, mert 20 százalékos kamatadót is kell fizetniök. Azaz: aki nálunk forintot takarít meg, és bankban helyezi el, évi 10 százalékos vagyonadót fizet. Ennek azután az a következménye, hogy a lakosság egyre szélesebb köre, megint az életrevalóbbak nem forintot, hanem nyugati devizát gyûjtenek, amire ugyanez a pénzügyi kormányzat a forintbetéteknél tapasztalttal szemben reálkamatot fizet. A még okosabbak pedig külföldön teszik bankba a devizájukat. Elképesztõnek tartom, hogy a pénzügyminiszter egy adótörvényben említést sem tesz arról, hogy a lakosság ezen ostoba adónak a következtében nem forintot, hanem nyugati devizát gyûjt, méghozzá évi több tízmilliárd forintnyi mennyiségben. Példátlan az, hogy egy piaci gazdaságban a negatív reálkamat után adót vetnének ki. Ezzel riasztanák el a lakosságot a pénzmegtakarítástól. Furcsa az is, hogy a Kormány nyugati példákra hivatkozik, amikor egyes adóformák súlyát indokolja. Más a nyereségadó ott, ahol nincs nagy "fekete" gazdaság, ahol évszázadosan szigorú az adómorál, ahol a vállalati mérlegekben kimutatott nyereség mögött valóban nyereség van. Nálunk a lakosság azon fele, amely bérbõl él, amely minden jövedelmét bevallja, és az a vállalkozói szektor, amelyik a tõkevesztesége után is adózik, minden nyugati államhoz viszonyítva agyon van adóztatva, a lakosság másik fele pedig valóságos adóparadicsomban él! Ezt az elõterjesztõk azért sem tudhatják, mert fogalmuk nincs, mekkora az adózás alá nem esõ vagy az alól kivontan keletkezõ jövedelem. Erre vonatkozóan még reprezentatív felmérések sem történtek, de látja az, aki az országot járja, és látja az építkezéseket, vagy aki megnézi, hogy kik mivel érkeznek haza a nyugati határon. Azt például az olaszok már régen tudják, hogy a "fekete" gazdaságot csak az átlagosnál jobb forgalmi adóval lehet megadóztatni. Képmutatásnak és a társadalom félrevezetésének tartom azt, hogy a Kormány nem mondja meg nyíltan, hogy a személyi jövedelemsávok változatlansága igen gyors adósáv-csökkentést jelent, és neki kellene leginkább tudnia, hogy a 30 százalékos infláció mellett az a változatlan, ami 30 százalékkal emelkedik. Jó volna, ha leszoknának az illetékesek arról, hogy tudatosan félrevezetik nemcsak a lakosságot, hanem a képviselõket is. A pénzügyminiszternek kötelessége lett volna illusztrálni, hogy a változatlan nominál összegû sávok reálértékben mekkora adóemelést jelentenek. Az eddigi általános megjegyzéseim alapján, valamint a hároméves gazdasági program hiányában és figyelembe véve az idõ szorítását, azt kell mondanom, ezt a törvénytervezetet nem lehet részleteiben javítani, sem a tartalmát, sem a szellemét. Tudom, hogy az Országgyûlés nem készíthet egyik napról a másikra egy egészen más adótörvényt, de indokoltnak tartom, hogy a Ház nyilvánítsa az egész adórendszerünket hibás irányúnak, állapítsa meg a Kormány felelõsségét, és kötelezze a Kormányt, hogy márciusig készítsen el egy adatokkal alátámasztott adótörvény-javaslatot, amelyet 1992-re be lehet vezetni. (Taps a Magyar Szocialista Párt részérõl.)