DR. BÉKESI LÁSZLÓ (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Rendkívül nehéz feltételek között kezdi meg a Ház a három alapvetõ adótörvény módosítására vonatkozó vitát. Rosszak ezek a feltételek, hiszen a háttérben romló gazdasági körülmények húzódnak meg; ezekrõl az elõttem szóló képviselõtársaim beszéltek. De rosszak a feltételek azért is, mert példátlanul rossz az az információs bázis, az az ismeretanyag, amelyre a képviselõk támaszkodni tudnak az adótörvények módosítási javaslatainak vitájában. Nincs elõttünk az a gazdaságpolitikai program, amelynek megvitatása nélkül egész egyszerûen esélyünk sincs arra, hogy megítéljük, létezik-e 1991-ben más gazdasági pálya, más növekedési ütem, más jövedelemtermelési és -elosztási mechanizmus, mint amelyre épül a Kormány törvényjavaslat-csomagja, és természetesen a költségvetési csomag is. Ismerjük ugyan már a költségvetés 1991. évi eredeti elõirányzatainak tervezetét, de abból kell kiindulnunk, hogy ezeknek az elõirányzatoknak a kiadási oldalát a Kormány determináltnak, merevnek, csökkenthetetlennek ítéli meg, eleve meghatározva ezzel azt a jövedelem-centralizációs bevételi tömeget, amelyet az adótörvényekkel kell biztosítani. Azt gondolom, arról sem szabad megfeledkezni, látjuk ezt az egyensúlyhiányt, amely fenyeget 1991-gyel, és amely nem egyszerûen a belsõ költségvetés és államháztartás deficitjének drámai mértékû növekedését jelenti, hanem finanszírozási oldalról kezdetét egy újabb adósságnövekedési robbanásnak. Azt gondolom tehát, minden olyan vélemény, módosító indítvány vagy vita, amely az adótörvények kapcsán most itt elhangzik, feltételezésekre kell, hogy épüljön. Ezek a feltételezések hallatlan módon leszûkítik a mozgásteret. Az elsõ ilyen feltételezés: nincs más növekedési pálya 1991-ben, csak a tiszta jövedelem 3-4 százalékos csökkenése, a reálbér 8-10 százalékos csökkenése, egy 10 százalék körüli ipari termeléscsökkenés és mindaz, ami ezzel együtt jár. Abból kell kiindulnunk, hogy a költségvetés nem bír el olyan kiadáscsökkenéseket, amelyek esélyt adnának a jövedelemcentralizáció mérséklésére, amelyet pedig mindannyian egyöntetûen óhajtunk. És minden bizonnyal azzal is szembe kell nézni, nincs lehetõségünk arra, hogy a beterjesztett költségvetési törvényjavaslatban jelzett költségvetési hiányt tovább növeljük; ellenkezõleg, szilárd meggyõzõdésünk, hogy ennek a csökkentésére kell még tovább törekedni. Ilyen feltételek mellett azt gondolom, joggal lehet feltenni a kérdést, itt van-e a helye és az ideje a sokat bírált magyar adórendszer gyökeres átalakításának. A mi frakciónk álláspontja és határozott véleménye az, hogy 1991-ben erre nincs lehetõség. Három érvet szeretnék felsorakoztatni - és csatlakoznék Soós Károly Attila ehhez a gondolatkörhöz elmondott véleményéhez. Az elsõ ügy. Illúziókat kerget, aki azt hiszi, hogy egy gazdaság dinamikájának a növeléséhez az elsõ és legfontosabb az adórendszer terheinek csökkentése. Nem csak az Egyesült Államok példáját lehet itt felhozni; a közgazdasági elmélet rendkívül gazdag ebben az ügyben. Tisztelt Ház! Többszörösen, a világ minden pontján bebizonyosodott, hogy az adóterhek növekedése fékezi a gazdaság növekedését, ez az úgynevezett negatív Leffer-effektus, de az ellenkezõje nem igaz. Az adóterhek csökkentése önmagában képtelen arra, hogy egy gazdaságot dinamizáljon. Ha valamit mi három évvel ezelõtt az adóreform bevezetésekor elhibáztunk, vagy kényszer hatására engedtünk ennek a nyomásnak, akkor az az volt, hogy illúziókat keltettünk atekintetben, hogy egyedül az adóreform képes lesz a gazdaság gyökeres átalakításához a kedvezõ feltételeket megteremteni. Ez nem igaz, ez illúzió, ezt ismét elõvenni és ellenkezõ elõjellel hangoztatni több mint felelõtlenség. Olyan hiba, amelynek az árát hosszú-hosszú évtizedeken keresztül fizetné ennek az országnak a lakossága - többször beszéltünk róla -, nem mi, nem a gyerekeink, hanem valószínûleg az unokáink. Ami mármost az adórendszer belsõ harmóniáját illeti, nem kétséges, az általános forgalmi adóban egy kétkulcsos rendszer irányába célszerû elmenni. Lehet-e megcsinálni 1991-ben? A válaszunk egyértelmûen az, hogy nem. És nem egyszerûen az adóhiány miatt. Két ok van rá, tisztelt Ház. Mindaddig, amíg ugyanabban a termékkörben, ahol az általános forgalmi adóra nulla kulcsok érvényesek, ha csökkenõ mértékben is, de léteznek költségvetési támogatások, elõször a támogatásokat kell megszüntetni. És utána van helye a nullakulcsosság megszüntetésének. Együtt megtenni ezt a lépést, egyszerre megszüntetni a támogatásokat és ugyanakkor megszüntetni a nulla kulcsot, és akár 6, akár 7 százalékos normatív kulcsot megállapítani, tisztelt Ház, nem 6 százalékos fogyasztóiár-emelkedést jelentene ebben a termékkörben, hanem ennek a dupláját. És miután itt nem kompetitív cikkekrõl, termékekrõl, szolgáltatásokról van szó, amelyek nem adnak alternatívát a fogyasztók részére, mással nem válthatók ki, egész egyszerûen lehetetlen inflációs nyomásnak tennénk ki az egyébként is rendkívül magas 1991. évi inflációs effektust. Ezért tehát nincs itt a helye. 1992-ben talán lehet már lépni, olyan ütemben, amilyen mértékben a fogyasztóiár-támogatások csökkentésében elõre tudunk haladni. Csökkenthetõk-e a jövedelem típusú adók? Hiszen valójában a második nagy kérdés ez. Ez a vállalkozási nyereségadóra, illetve a személyi jövedelemadóra vonatkozik. Bármily fájdalmas, azt kell mondanom, a jövedelemcentralizáció mérséklésének nincsenek meg a feltételei 1991-ben. Más kérdés, hogy vajon szabad-e, elviselhetõ-e a jövedelem-centralizáció növelése. Erre a késõbbiek során majd még szeretnék visszatérni. És végül a harmadik ok, ami miatt a gyökeres rendszerbeli változtatásnak nincsenek meg a feltételei a jövõ esztendõben - tisztelt Ház -, csökkenõ reáljövedelmek, csökkenõ életszínvonal, csökkenõ fogyasztás mellett a jövedelemtulajdonosok és a lakosság egyes rétegei közötti teherelosztást alapvetõen megváltoztatni nem egyszerûen gazdaságpolitikai hibát jelentene. Olyan robbanáshoz vezethetne, amit azt gondolom, mindannyian szeretnénk elkerülni. Ha már most a beterjesztett törvényjavaslatokban javasolt módosításokat tekintjük, akkor engedjenek meg nekem minden bizonnyal sok támadást kiváltó kitekintést, de nem tudom megspórolni. Örültem volna, hogyha akár az expozé, akár az elõterjesztés legalább néhány mondat erejéig megemlékezett volna arról, hogy a magyar adórendszer korszerûsítési programjának gondolata és a világ nem most kezdõdik. Tudom, nem szokás az elmúlt Kormány teljesítményeit dicsérni, annál inkább szidni azt, ámde mégis megmondanám, hogy egy olyan hároméves adókorszerûsítési programot már egyszer jóváhagyott az elmúlt esztendõben a régi Parlament, amely 1991-re konkrét változtatásokat írt elõ. Hat ponton. Az elsõ a kedvezmények, mentességek szûkítése, az adóalapok bõvítése és az így nyert fedezettel a centralizáció mértékének, a progresszió értékének a csökkentése. Hogyha megnézik a személyi jövedelemadó-módosítási javaslatokat, ebbõl semmi nem valósul meg 1991-ben. A második dolog a teljes körû bérliberalizálás, azaz a vállalkozási nyereségadón belül az úgynevezett bérnövekményadónak a megszüntetése. Ha megnézik a vállalkozási nyereségadó törvényjavaslatot, ebbõl semmi nem valósul meg. A harmadik dolog az amortizációs rendszer korszerûsítése a vállalkozói nyereségadón belül azért, hogy ne tõkejövedelmeket kelljen adóztatnunk, és ne a tõkét kelljen amortizáció címen megadóztatnunk. Semmi nem valósul meg 1991- ben a javaslatok közül. A negyedik dolog a személyijövedelemadó-tábla valorizálása a mindenkori bérinflációhoz és nem az árinflációhoz igazítva. Megnézik, nem valósul meg 1991-ben. A következõ elem az új földadótörvény kidolgozása, összhangban a nagyüzemi és a kisüzemi földmûveléssel, egy évet késik. És végül az utolsó, az állami vagyon utáni részesedés új alapokra helyezése, vagyonarányos nyereségalapjára helyezése, aminek feltétele az új számviteli törvény megalkotása: ez is 1992-re marad. Félreértés ne essék - tisztelt Ház -, én pontosan tudom, az a meggyõzõdésem, hogy ezt a hat pontban fölsorolt és egyszer már elhatározott lépéstömeget 1991-ben hiánytalanul nem lehetett volna megtenni. Nem lehetett volna megtenni, hiszen valamennyi lépés végrehajtása körülbelül 40-45 milliárd forinttal csökkentette volna a jövedelemcentralizációt, ennek igazán nincsenek meg jövõre a feltételei. De néhány lépést ezekbõl vállalni, kidolgozni, ideterjeszteni és megvalósítani, igen tisztelt Ház, ezt lehetett volna. És nem kellett volna elölrõl kezdeni. Azok a kritikák tehát, amelyek arról beszélnek, hogy itt ebben az esztendõben e program végrehajtásában késünk legalább egy esztendõt - ezek a kritikák -, nem alaptalanok, ezek jogosak. És erre nem a háttérben meghúzódó gazdasági feszültségek adnak magyarázatot. Egész egyszerûen azok a reflexek, hogy mindent el kell vetni, amit elõdeink elképzeltek, kigondoltak, és megoldani javasoltak. Hogyha az adószerkezetet tekintjük - tisztelt Ház -, érdekes tapasztalatokhoz jutunk. Hosszú távon arról beszélünk, hogy a jövedelem típusú adók részarányát kell csökkentenünk, és a fogyasztáshoz kötõdõ adók részarányát kell emelnünk. Igen, ez a jövõ, ez a korszerû, ez Európa, sok mindent lehet mondani. Ha most a konkrét 1991-es törvényeket és elõirányzatokat tekintik, akkor mit látnak? Akkor azt látják, hogy durván növekedik a személyi jövedelemadó részesedése, durván növekedik a fogyasztási adó és a helyi adók részesedése a teljes adóbevételi struktúrában. Ezzel szemben céljainkkal ellentétben csökken az általános forgalmi adó, csökken a vállalkozási nyereségadó és az állami vállalatok utáni részesedés a teljes adóstruktúrában. Azt gondolom, ez is figyelmeztetõ. Ha most ezt az adóterhelést és adóstruktúrát más oldalról vizsgáljuk, hogy vajon az adótörvények módosítása a jövedelemelosztásban milyen hatásokat gyakorol, akkor még megdöbbentõbb lesz - tisztelt Ház - a kép. És azt gondolom, itt nem egyszerûen abból kell kiindulnunk, hogy az adóknak az az alapfunkciója, hogy bevételeket biztosítsanak az állami kiadásokhoz. Igen, ez a perdöntõ és elsõ funkciója. De hatásai közül nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a jövedelemelosztásban milyen terheket közvetít a jövedelemtulajdonosok felé. A Kormány számai alapján beszélek. A Kormány naplószámai szerint a pénzbeni jövedelmek 260 milliárd forinttal fognak nõni a jövõ esztendõben. Ebbõl 80 milliárdot elvisz a társadalombiztosítás, 20 milliárdot elvisz a családi pótlék, marad 160 milliárd. A 160 milliárd nominális pénzbeni jövedelmeket durván 40 százalékos infláció 60 milliárddal csökkenti, marad 100 milliárd. Mi van a másik oldalon? 53 milliárddal nõ a személyi jövedelemadó, 43 milliárddal nõ a fogyasztási adó, ez 100 milliárd, 20 milliárddal növekednek a helyi adók a tervek szerint, ez 120 milliárd, és 15 milliárddal nõ az általános forgalmi adó, ez 135 milliárd. Ennek a 135 milliárdos adótömegtöbbletnek a 90 százalékát a végsõ fogyasztás keretében a lakosság fizeti meg. Egy kisebbik hányadát a végsõ fogyasztásban a közületi szerv. Azt kell tehát mondanom - tisztelt Ház -, hogy valójában a jövedelem- elosztásban a gazdasági krízis összes terhét - és ez kõkemény ítélet - azzal a lakossággal akarjuk megfizettetni, amely tulajdonképpen eddig is teherviselõje volt ennek a gazdasági krízisnek. És nem igaz az, hogy egyedül a lakosságot lehet terhelni. Persze, a végsõ jövedelem-tulajdonosok terhelésében valahol megjelenik a lakosság terhelése. De lehet terhelni a költségvetést, az állami kiadásokat, és lehet terhelni a vállalkozási szférát, amin belül változatlanul, noha csökkenõ részarányban, az állami vállalatok jelentik a legjelentõsebb ügyet. Ha nagyon leegyszerûsítem, akkor azt kell - tisztelt Ház - mondanom, hogy a legjobban a bérbõl és fizetésbõl élõk terhei növekednek, szinten maradnak az állami vállalatok és szövetkezetek terhei, és javul - méghozzá ugrásszerûen - a nagy jövedelmû nagyvállalkozók pozíciója. Lehet egy ilyen politikát hirdetni, és lehet azt mondani, hogy ezt akarjuk. Csak tudni kell, hogy akkor ennek milyen szociális következményei vannak. Azt gondolom, nem kell hangoztatnom a szocialista frakció álláspontját e tekintetben. Jövedelemelosztásról lévén szó, mi markánsan és egyértelmûen a bérbõl és fizetésbõl élõk és a kisvállalkozók érdekeit szeretnénk képviselni, nem tagadva a nagy jövedelmû nagyvállalkozók húzószerepét, preferálásának szükségességét, de nem az elsõ két réteg terhére és az elõzõek javára. Ha más oldalról közelítünk - tisztelt Ház -, akkor azt kell mondanunk, hogy az egyébként kétségkívül elkerülhetetlen fogyasztás- és reálbér-csökkenésnek igazán két eszközét veti be a Kormány 1991-ben. Az egyik az infláció, a másik pedig a személyi jövedelemadó centralizációjának növelése. Miután igazán nem mûködik még az a monetáris rendszer, amely keresleti oldalról képes korlátozni a kiáramló jövedelmeket, és nem mûködik még az az érdekegyeztetési mechanizmus, amely alacsonyabb szinten képes megteremteni az árak és a bérek növekedési dinamikája mellett a szükséges egyensúlyt, marad ez a két eszköz: tehát az ár- és a jövedelemcentralizáció növekedése révén az adó növelése. Önmagában véve talán még ez is természetesnek lenne tekinthetõ, ha megint nem kellene szembenézni egy durva elosztásbeli problémával. Ez pedig a személyijövedelemadó-centralizáció növekedésének az ügye, ahol nyilvánvaló, hogy a megragadható jövedelmekre jutó centralizáció-növekedés megint és elõsorban azokat sújtja - a bérbõl és fizetésbõl élõket -, akiknek nincs esélyük sem a kompenzálásra, és ki kell mondani, sem a kibúvásra, ami megvan - sajnos - más területeken. Tudjuk, látjuk, az egyébként húzóerõt képviselõ vállalkozói szféra jövedelmeinek jelentõs része eltûnik az adóalapokban. Nem jelenik meg. Vannak erõfeszítések, és utána óriási támadások következnek be, gondoljanak például a számlaadási kötelezettséggel szembeni hisztériára, gondoljanak arra. Ismét hallom, és ebben az esetben messze nem tudunk egyetérteni a szabad demokraták álláspontjával, hogy vissza akarják hozni az átalány-adóztatást, ami nem más, mint a költségátalányok és jövedelmek egy részének garantált eltitkolása a rendszerben. Ismerjük - 20 évig csináltuk - összes gondját, baját, most ha újra visszahozzuk, most egy olyan - nyugodtan mondhatom - vívmányt dobunk ki az ablakon, amely már egyszer a becslési eljárást, a költségátalányozást, illetve jövedelemátalányozást végre megszüntette a magyar adórendszerben, még akkor is, hogyha persze vannak mellette érvek (jobb oldalon szórványos taps), de ezzel együtt azt gondolom, nem ez a megoldás. De az igazi probléma, tisztelt Ház, az, amirõl - és ebben egyetértünk a szabad demokratákkal - a személyi jövedelemadó centralizációja kapcsán már esett szó. Ez a 3 százalék, tisztelt Ház, ami az ez év végi 17 százalékos centralizációhoz képest kialakult, ez önmagában véve 27-30 milliárd forint többletadó elvonását jelenti 1991-ben. Ezt jelenti az adótábla valorizálásának elhalasztása. Ez az a generális kérdés, amivel mi nem tudunk egyetérteni. Nem azt mondjuk, hogy a teljes bérinfláció mértékének megfelelõ valorizálást kell végrehajtani, ez lehetetlen, hiszen ez önmagában véve valószínûleg egy 60 milliárd forintos kiesést jelentene, de a három százalékos centralizáció csökkentést elkerülhetetlennek tartjuk. Erre három módszert látunk lehetségesnek: az elsõ módszer - tisztelt Ház - a költségvetési vitában vitatandó meg, ez a költségvetés kiadásainak a mérséklése. Látunk rá lehetõséget, de nyilván ezt majd össze kell kombinálni a költségvetési deficit csökkentésére irányuló, egyébként ugyancsak megalapozott szándékokkal. A második egy kombinált megoldás, aminek az a lényege, hogy ne a lakossággal akarja megfizettetni a Kormány a kiesõ 60 milliárdot, azt a 60 milliárdot, amely a szocialista kereskedelem összeomlása miatt 1991-ben nem realizálható. Lehet, hogy véletlen, de a figyelmükbe ajánlom, 60 milliárd kiesés az egyik oldalon, 53 milliárdos személyi jövedelemadó-növekmény a másik oldalon. Sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy a kettõ között nincs meg a direkt összefüggés. Lehet tehát egy olyan kombináció, hogy a 60 milliárdos, vállalkozói szférában megjelenõ jövedelemcsökkenést ebbõl a szférából termeljük ki, vagy úgy, hogy ne csak 33 milliárd legyen a támogatások csökkentése, hanem ha lehet ennél nagyobb mértékû, vagy úgy, ha már a támogatáscsökkentéssel nem tudjuk ezt a 60 milliárdot pótolni, akkor a kiesõ rész az állami vállalati, illetve szövetkezeti szféra jövedelemcentralizáció növelésével legyen megvalósítható. A harmadik megoldási mód egy ugyancsak kombinált módszer: kiadáscsökkentés, illetve adóalap-kedvezmények, preferenciák szûkítése a személyi jövedelemadóban, például a költségátalányok ismételt felülvizsgálata, az adóalapok kibõvítése és ezáltal a centralizáció mértékének a csökkentése. Olyan adótábla-módosítási javaslatokat nyújtunk be, amelyek az egyik oldalon a legalacsonyabb sávokban, a 90 000 és 300 000 forintos éves jövedelemsávokban csökkenti az adóprogressziót, a másik oldalon a költségátalányok felülvizsgálatával az adóalapok kibõvítését szolgálja. Nyilván más kombinációk is elképzelhetõk - alapvetõnek és döntõnek tekintjük, hogy ez a 27 milliárd körüli teher-csökkenés ebben a körben végrehajtható legyen, ellenkezõ esetben olyan felszültségekkel találja szemben magát ez a társadalom, amelyet nem bír ki -, hiszen nemcsak az alacsony jövedelmeknél lesz a legnagyobb az adócentralizáció növekedés, hanem ebben a körben fog robbanni az összes áremelkedés. A támogatáscsökkentés miatt a szolgáltatások, az élelmiszerek, a lakásterhek, a gyógyszerek, mindenfajta olyan át nem hárítható költségtöbblet, amely a 35 százalékos átlagos fogyasztói árindexen belül messze magasabb lesz. Ezt mindenféleképpen el kell kerülni. Egyetértünk azzal, hogy a vállalkozási nyereségadóban és az általános forgalmi adóban alapvetõ változások ne következzenek be, ennek a részleteirõl majd frakciótársaim még szólni fognak. Tisztelt Ház! Mindent összevetve: a vállalkozási nyereségadóról és az általános forgalmi adó módosításáról szóló törvényjavaslatot módosításokkal a frakció meg fogja szavazni, a személyi jövedelemadóban ha nem tudjuk elérni ezt a 27 milliárd körüli csökkentést, ezt nem áll módunkban elfogadni. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)

Homepage