DR. KÓNYA IMRE (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Való igaz, egy olyan idõszakhoz érkeztünk el, amikor különösen fontos, hogy mindenki összpontosítson a munkára. Ennyiben teljesen helyeslõen vettem tudomásul az elnök úr hozzáfûzését. Azt hiszem, hogy ezzel az adótörvényvitával tulajdonképpen megkezdõdik egy olyan idõszak, amelynek a végén - feltehetõen és reményeink szerint valamikor karácsony és újév között - a tisztelt Ház elfogadja a Magyar Köztársaság 1991. évi költségvetését. Nem kétséges, hogy ez az idõszak rendkívül felelõsségteljes magatartást kíván meg a Ház minden egyes tagjától. Ugyanakkor bizonyos veszélyeket is magában rejt ez az idõszak. Ami a felelõsségteljes munkát illeti, azt hiszem, hogy ezt különösebben indokolni nem kell. A veszélyekrõl szeretnék egészen röviden beszélni. Úgy gondolom, hogy már az adótörvények tárgyalása is és különösen a költségvetés tárgyalása rendkívül csábító lehetõségeket kínál a képviselõknek, hiszen itt csekély utánajárással és kis felkészüléssel fel lehet lépni olyan népszerû javaslatokkal, amelyek egy-egy réteg érdekeit képviselve népszerûséget hozhatnak a képviselõ számára, anélkül, hogy esetleg figyelemmel lennének arra, hogy az összességre, illetõleg a kedvezményekkel nem érintett társadalmi rétegekre milyen hatással van az a javaslat. Ugyancsak lehetõség nyílik már az adótörvények körében népszerû, jól érthetõ és világos javaslatokkal elõállni, és ezzel megint csak népszerûségre szert tenni, függetlenül attól, hogy ezek a javaslatok esetleg a mai körülmények között még nem végrehajthatóak, nem megvalósíthatóak azért, mert következményeik nincsenek megfelelõen felmérve, és beláthatatlan következményekre vezetne, ha az ilyen népszerû és jól érthetõ, világos javaslatokat a tisztelt Ház elfogadva, az amúgy is rendkívül kiélezett társadalmi helyzetben, amikor a jövedelmek nem növekvõ, hanem csökkenõ tendenciát mutatnak, további társadalmi konfliktusokat idéznének elõ. Meg kell mondani, hogy még a kormánytagság sem mentesít, nem tesz immunissá ettõl a kísértéstõl, hogy tetszetõs elképzeléseket vázoljunk mint megvalósítható elképzeléseket, anélkül, hogy annak következményeit minden vonatkozásban felmérnénk. A magam részérõl bízom abban, hogy az országgyûlési képviselõk megfelelõ önmegtartóztatást fognak tanúsítani a vita során és majd a szavazás során, és csak olyan javaslatokat fognak tenni, illetõleg elfogadni, amelyek valóban átgondoltak, megfontoltak, amelyeknek a feltételei adottak és amelyek már most megvalósíthatóak. Tudom, hogy nagyon nehéz a kísértésnek ellenállni, mert azt is tudom, hogy jelenlegi adórendszerünk rendkívül rossz, tökéletlen, alkalmatlan arra, hogy egy fejlett gazdaság viszonyait szabályozza, és arra is kevéssé alkalmas, hogy az adópolitika eszközeivel a gazdaság növekedését, illetõleg a vállalkozás élénkítését elõsegítse. Nagyon jól tudom, hogy a kormányprogramban és a három évre tervezett tendenciát illetõen egy ettõl a jelenlegitõl lényegesen eltérõ adópolitika körvonalai rajzolódnak meg, és azt is tudom, hogy minden párt programjában, a Magyar Demokrata Fórum programjában is ennek az adórendszernek a gyökeres átalakítása szerepel. Ugyanakkor azonban a Magyar Demokrata Fórum programjában a szociális piacgazdaság megvalósítása szerepel elsõdlegesen, tehát minden körülmények között figyelemmel kell lenni a szociális szempontokra, a társadalom tûrõképességére, és nem sokkhatásokkal kell elõidézni a változást, hanem viszonylagos kis megrázkódtatással kell a lehetõ legnagyobb hatást elõidézni. Ez alapvetõ tétele a Magyar Demokrata Fórumnak, és úgy gondolom, hogy ettõl eltérni semmilyen körülmények között nem szabad. Tehát igenis át kell alakítani gyökeresen az adórendszert, a modern gazdasággal összhangba kell hozni, de ezt a legkörültekintõbb elõkészítést követõen kell megtennünk, és akkor kell meglépnünk, amikor erre a lehetõség már adott, ha kidolgozott, és világosan látjuk minden összefüggését és következményeit lépésünknek. Az adópolitikában az alapvetõ változás, amelyet el kell érni - hangsúlyozom, nem holnap és nem jövõre, hanem három év alatt -, az az, hogy alapvetõen az adóbevételek, az adótömeg, az adóterhek csökkentésével próbáljuk elérni a gazdaság élénkítését. Ennek az a következménye, hogy tulajdonképpen a gazdaság élénkítésének következményeképpen többek között az adóbevételek volumene is növekedni fog. Látnunk kell azonban, hogy ez egy hosszú távú hatása az adóterhek csökkentésének, rövid távú hatása nem vitásan az, hogy az adóterhek csökkentése következtében rövid távon az adóbevételek csökkennek. Ezt az adópolitikai követelményt tehát csak hosszú távon lehet megvalósítani, és nagy figyelemmel kell lenni arra az alapvetõ ellentmondásra, amely ma mutatkozik ezen a téren. Nyilvánvaló ugyanis, hogy akkor, amikor kimondhatjuk, hogy a gazdaság fellendítése érdekében szükség lenne az adóterhek csökkentésére, ez egy általános alapelv, ami teljesen természetes és mindannyian osztjuk. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a jelenlegi körülmények között mindenekelõtt az örökölt adósságteher milliárdos nagyságrendje az, amit jövõre ki kell fizetni dollárban, az adósságszolgálat, azon kívül a 40 éves KGST-reláció teljes összeomlása, a Szovjetunióval való kereskedelemben a rubelrõl a dollárelszámolásra való áttérés, az ezzel kapcsolatos 60 milliárd forintos extra bevétel-kiesés a fõ probléma. Hatvan milliárd forintról van itt szó, ez óriási összeg. A nem várt csapások - az öbölválságra utalok itt és az annyiszor emlegetett aszályra, valamint az ellátási oldalon jelentkezõ indokolt igényekre - nem kétséges és nem vitás módon a bevétel növelése irányában hatnak, és bizony-bizony a bevétel növelését kell, hogy elõidézzék. Tehát egy részrõl a gazdaság élénkítése igényelné az adóbevételek csökkentését, másrészrõl pedig a kiadások területén jelentkezõ igények pedig az adóbevételek növelése irányában hatnak. Itt a deficit csak korlátozott mértékû lehet; korlátozott mértékû lehet azért, mert tudomásul kell venni, hogy a deficitet csak újabb külföldi kölcsönökbõl tudjuk fedezni. Az újabb külföldi kölcsönöknek pedig megvannak a határai, nemcsak azok a természetes határai, hogy nem kapunk minden további nélkül megfelelõ menynyiségben, hanem az is, hogy ez jövõre és azután az adósságszolgálatunkat növeli. Ezért teljesen természetes, hogy a Nemzetközi Valutaalap is bizonyos határokat szab és a Valutaalap által szabott határok betartása alapfeltétele annak, hogy újabb kölcsönöket kapjunk a Valutaalappal kötött megállapodásra tekintettel. És a kör itt tulajdonképpen bezárul. Nyilvánvaló, hogy a deficit csak meghatározott mértékû lehet, és nyilvánvaló, hogyha nem kapunk megfelelõ mennyiségû külföldi kölcsönt a fedezésére, akkor csak további pénzkibocsátással lehet a deficit-problémát megoldani, ami inflációhoz vezet, és elszabadul egy olyan folyamat, amelyet semmiképpen nem akarunk elszabadítani. Ezek a körülmények tehát arra intenek bennünket, hogy az adópolitika gyökeres változásával várni kell még, rendkívül csínján kell vele bánni. A másik körülmény: az adószerkezeten belül is jelentõs változást kell elõidézni. Megint csak hároméves távlatban. Ennek a változásnak az a lényege, hogy a jövedelem típusú adókról a súlypontot át kell helyezni a fogyasztási típusú forgalmi adóra, mert ez stabilabb bevételt biztosít, ugyanakkor a forgalmi adókon belül is egy átcsoportosítást kell végrehajtani, márcsak az Európához való igazodás érdekében is. A jelenlegi nullszázalékos adókulcsot meg kell szüntetni, ugyanakkor a három fokozatú rendszert meg kell változtatni kétfokozatúvá, úgy, hogy a nullszázalékost is megszüntetjük és a 25 0st is, egymáshoz közelebb hozzuk, valószínûleg egy 10 és 20 0s kétfokozatú rendszer képzelhetõ el a forgalmi adó terén. Ez felel meg az európai viszonyoknak és egy fejlett gazdaság körülményeinek. De gondoljuk csak végig! Amikor a nullszázalékos adókulcs megszüntetése mit jelent? Áremelkedést! Áremelkedést! Kiszámították, hogy körülbelül 6 százalékos a csupán ebbõl folyó inflációnövekedés, ez még talán a kisebb baj lenne. A nagyobb baj az, hogy a nullszázalékos adókulcs azoknak a termékeknek a körét érinti - ide értve az alapvetõ élelmiszereket, a gyógyszerárukat, a tüzelõanyagokat -, amelyeket a legjobban sújtott rétegek fogyasztanak nagy tömegben. És ez mivel járna? Nyilvánvalóan azzal járna, hogy az amúgy is egészségtelen jövedelemviszonyok további egészségtelen belsõ átrendezõdéseken mennek keresztül, és azokat sújtanánk, akik már amúgy is alig bírják viselni a terheket. Hosszú távon meg kell lépni ezeket a változtatásokat. Meg kell tenni, de csakis úgy, hogy a szociálpolitikai alrendszerek kidolgozásával és átdolgozásával egyidejûleg kell ezeket meglépni. Hosszú-hosszú hónapokon keresztül kell kikísérletezni pontosan a legmegfelelõbb hatást, és miközben a szociálpolitikai alrendszereket, a társadalombiztosítást, egészségügyet, oktatást stb-t átdolgoztuk, és ebben érvényesíteni tudjuk azokat a szociálpolitikai szempontokat, amelyek ezeket a kedvezõtlen hatásokat kiküszöbölik, akkor be lehet ezeket vezetni. Tisztelt Országgyûlés! Én tudom, hogy az az elõterjesztés, amelyet itt olvashattunk, nagyon-nagyon keveset valósít meg ezekbõl a célkitûzésekbõl. Az államtitkár asszony itt az expozéjában elmondta, hogy most csak egy ilyen sovány elõterjesztésre volt lehetõség, amelybõl csak néhány olyan tétel van, amely már a hosszú távú elképzelések megvalósítása irányában hat. Ha ezt nem mondta volna el egyébként, akkor is láttuk volna, hogy ez az elképzelés bizony nem olyan, hogy azzal lehetne a Kormányt vádolni, hogy légvárakat épít, és megalapozatlan elõterjesztéseket tesz. Én el tudom képzelni, és biztos vagyok abban, hogy a tisztelt Országgyûlés tagjai által elõterjesztett javaslatok között lesznek olyanok, amelyek tökéletesíthetik ezt az elõterjesztést, amelyek további ötleteket, további elmozdulásokat - bár nem áttöréseket, de kisebb-nagyobb elmozdulásokat - jelentenek az adórendszer megváltoztatása irányában. De abban nagyon bízom, hogy nem azzal fog eltelni ez a vita, hogy megvalósíthatatlan elképzelésünkkel fogunk itt pompázni, hogy megvalósíthatatlan és egyes rétegeknek elõnyöket biztosító és ezért egyes rétegek körében népszerû elképzelésekkel próbálunk itt fellépni, hanem valóban tökéletesíteni kívánjuk ezt a javaslatot. És hogy ebben bízhatom, arra egyébként a tegnapi nap is valamiféle biztatást adott. Tisztelt Képviselõtársaim! Nem tudom, hogy megfigyelték-e, tegnap egy különleges és rendhagyó dolog történt ebben az országgyûlésben. Rendhagyó tapsviharnak voltunk részesei, nemcsak tanúi. A kormánykoalíció pártjai tapssal üdvözölték az ellenzék egyik prominens képviselõjét, amikor hosszabb idõt követõen újra elfoglalta közöttünk a helyét. Én azt hiszem, hogy ez a taps valami újnak a jele. Nemcsak annak a jele, nemcsak annak a természetes emberi együttérzésnek a jele, amelyet elsõdlegesen kifejezett, hanem ennél lényegesen többnek. Egy meggyõzõdésnek a jele, annak a meggyõzõdésnek a jele - amelyet egyébként Tölgyessy Péter itteni megjelenése és szombathelyi beszédébõl kitûnõen szintén magáévá tesz immár, legalábbis nekem úgy tûnik, hogy így értékelhetem ezt a két jelenséget, annak a meggyõzõdésnek a jele -, hogy igenis csinálni kell, tenni kell, amire vállalkoztunk, tenni kell mindenkinek a feladatát, és itt teljesen mindegy, hogy itt valaki frakcióvezetõ, vagy - mint ahogy egyik képviselõtársunk mondta - "mezítlábas" képviselõ. Teljesen mindegy, hogy valaki a Kormánynak a tagja, vagy idézõjelben "csak" a Parlamentnek, és teljesen mindegy az is, hogy a direkt politikában mûködik- e, vagy a tömegtájékoztatásban, sajtóban, de még az is mindegy, hogy valaki a közérdeklõdés reklektorfényében vagy pedig egy munkahelyen teljesíti kötelességét. Tisztelt Képviselõtársaim! Azt hiszem, közös felismerésünk, hogy itt egy hajóban evezünk. Itt nem lehet különbözõ utakon járni. Itt nem lehet egyéni politikai célokat követni, itt nem lehet egyéni karriervágyból, de még csak pártpolitikai célokból sem eltérni a közös útról, úgy gondolom, hogy ez a felismerés nemcsak egyes képviselõké, hanem az egész Ház osztja ezt, és remélem, hogy ez a felismerés fogja meghatározni december végéig az elkövetkezõ munkánkat. Köszönöm szépen. (Taps.)