PÁL JÓZSEF (MDF): Mélyen Tisztelt Elnök Úr! Képviselõtársaim! Súlyos, nem mindennapi, valóban történelminek minõsíthetõ kérdésben kértem nagyra becsült házelnökünktõl a napirend elõtti felszólalás lehetõségét. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel néhány perc erejéig útjába álltam a jövõnket meghatározó törvénykezési munka új szakaszának. Hiszen a rég esedékes, gazdaságunkat más pályára terelõ váltók vezérlõpultjánál látom jómagam is a legfõbb teendõket. Mindezek ellenére késleltetõ lépésem miatt nem áll módomban a tisztelt Ház elnézését kérnem. Elõttem ugyanis egy borzalmas tömegmészárlás képe merül föl: az 1956. december 8-i salgótarjáni sortûz emléke. Errõl kívánok most megemlékezni, miként tette azt képviselõtársam a mosonmagyaróvári népirtás évfordulóján. Tisztelt Ház! Választókörzetem központja, Salgótarján a hétvégi gyásznapra készül. Immáron az új önkormányzat szervezésében. Összegyûlünk majd a tavaly elhelyezett csiszolt gránittábla alatt, hogy lerójuk a köteles kegyelet adóját, meghallgatván egyúttal köztársasági elnökünk üzenetét is. De mire is fogunk emlékezni? Kényszerûen rövidre fogva: arról a történelmi gaztettrõl, ami 1956. december 8-án úgy 1/2 12 tájt lejátszódott városunkban. Feltételezem, hogy e falak között mindenki ismerni véli, mi is történt valójában. Mégsem gondolom, hogy emiatt figyelmük éredektelenségtõl felhõzötten siklik el szavaink fölött. Hozzászólásom alapvetõ okát ugyanis nem a közelgõ évfordulós dátum adja, ami alkalmat szolgáltathat az események felidézésére. Ennél sokkal súlyosabb körülményekrõl van szó. Arról a szomorú tényrõl - tisztelt Ház -, ami beárnyékolja a parlamentáris demokráciánkat. Halottainkról már megemlékezhetünk, de gyilkosaik még mindig rejtve vannak. Nemcsak azokra, és nem is elsõsorban rájuk gondoltam, akiknek mutatóujja pufajkásként vagy keleties szemvágású kiskatonaként a PPS-géppisztoly elsütõ- billentyûjére görcsösödött. Nem, nem! Az akciót kitervelõkrõl és a parancskiadókról beszélek, és persze az önként kéjjel ölõkrõl is. Tavaly ilyenkor biztos voltam benne, a város és a környék népével együtt, hogy mára minden kiderül, és megvalósul a történelmi igazságtétel. Szomorúan kell leszögeznem: nem így történt, pedig lett volna rá idõnk. Nem kutatom most, kié a felelõsség. Ebben a pillanatban elegendõ, ha végletesen személyes vagyok, és egyszerûen bejelentem: szomorúságom lassúdan vitorlázik egy zsúfolt kikötõ felé, aminek a neve: dezillúzió. Hogy mégse feledkezzék meg végleg a t. Ház ez irányú erkölcsi kötelezettségérõl, íme néhány részlet és egy-két figyelembe vehetõ összefüggés. Mert - kedves barátaim - nem választási ígéret maradt itt beteljesítetlenül, hanem a rendszerváltásból következõ erkölcsi, politikai parancs. De lássuk magukat a véres tényeket. December 8-a messze esik november 4- ének torkolattüzes hajnalától. A forradalom szívós utóvédharcát vívta. Letörettünk, magunk maradtunk, de még nem veszett el minden a harcok elülte és a beálló teljes körû megszállás ellenére sem. A forradalom helyi szervezetei talán éppen ebben az idõszakban voltak a legerõsebbek. Feladatuk tudatában is, és a tömegtámogatásukat nézve is. Így volt ez Salgótarjánban is. Az intézmények, üzemek, gyárak a munkásság kezén voltak. A kétkeziek önszervezõdése, hiteles vezetõik gyors megtalálása különösen mai szemmel nézve igazán lenyûgözõ. Az önszervezõdésre képes munkásság nem csupán saját megélhetési lehetõségét, az üzemeket, gépeket, készleteket védte, hanem óvta a forradalom tisztaságát is. Úgy tartják, az egész városban még egy pofon sem csattant el. Számottevõ atrocitásról pedig senki nem tud. A naivitásig tiszta volt a helyi forradalom. Jellemzõ példa: a jól felfegyverzett és egyre arrogánsabb karhatalmi erõket ellensúlyozandó egyenesen a szovjetekhez fordultak a rendfenntartás érdekében a forradalmárok. A munkás-szolidaritás általános és töretlen volt. A helyi forradalom szervezetei és ezek vezetõi látva maguk mögött az erõt, a tántoríthatatlanságot, úgy viselkedtek, olyan kitartóan, mint a nagy-budapesti munkástanács. Tudták, hogy a politikai tárgyalás eszközeivel legyõzhetetlenek. De tudták ezt mások is. És az új hatalmi érában legfelsõbb szinteken megszületett a döntés. A következõ klasszikus mondatot, ugye, képviselõtársaim, senki sem fogja keresni a "ki mondta, miért mondta" címû kézikönyvben, hiszen ismert a személy is s az is, hol, mikor, miért mondta. Ez a mondat így hangzik: Innentõl kezdve nem tárgyalunk, hanem lövünk. Az elhatározás tehát kész. Már csak a terv és a kivitelezés hiányzik. Az ördögi terv végrehajtásának salgótarjáni változata röviden így rekonstruálható: az akció célja megfélemlítés, kussoló nép. Módszere a legteljesebb cinizmus, eszköze fegyverek. Végeredmény: elrettentõ halottak. Ma már pontosan bizonyíthatóan a munkásszolidaritás eszméjével éltek vissza a tervezõk. Letartóztatott társuk szabadon bocsátása érdekében hatalmas munkástüntetést hívtak össze rejtve maradt szervezõk a megyei rendõkapitányság elé. A fegyvertelen tömegre nem kellett célzott lövéseket leadni, az embersûrûben kedvére kaszálhatott a géppisztoly, hamar ürült a tár, közismerten nagy a tûzgyorsasága a PPS-nek. Aztán még a golyószórók is. Jutott idõ a tárcserére és újabb sorozatra is, hiszen az áldozatok nem menekülhettek, csapdában voltak, a futás lehetõségei mind-mind beleestek a tüzelési sávba. Különben is a fegyverzajhoz nem szokottak azt sem értették, mi történik, a férfinép még csak-csak, de a szerencsétlen nõk! Sokan addig sikoltoztak rémületükben, míg le nem terítették õket. Egyáltalán, van valakinek módszere arra, miként viselkedjék, milyen testhelyzetet vegyen fel például egy szülésre igyekvõ kismama, ha golyózáporba keveredik? Most nincs megoldás, csak a kettõs halál vagy a véletlen szerencse. Egy diáknak a latin könyvében fáradt el a lövedék, terror és kultúra ritka frigyeként. De a pesti felbolydulásból szülei óvószárnya alá menekült elsõs egyetemista, aki éppen a szenet lapátolta, átlõtt fejjel bukott a fekete gyémántra. Fekete és piros együtt, városom színei. Alig néhány perc, és halottak, sebesültek hevertek mindenfelé és vér, iszonyatos mennyiségû emberi vér. Egy sebészorvos visszaemlékezései szerint a genfi konvenció által már régesrég betiltott robbanótöltetek, ismertebb nevén dumdum-golyók miatt, ami nem csupán átüti a testszövetet, hanem tép, roncsol, szakít. Úgy tartják, 131- en vesztették életüket a testvérgyilkosság során, mert az volt - munkást lövettek munkással. Tisztelt Képviselõtársaim! A fegyverropogás és a jajveszékelés máig hatolóan eleven valóság. Tavaly ilyenkor többek között Rácz Sándor mondott beszédet. Magam is ott voltam a sortûz terén, hallgattam az összegyûltek lélegzetének páráján át a hideg decemberi délutánban a kétségbeesett szónoklatot. A nappalos mûszak vége volt, a déli városrész üzemeiben áramlott fel a munkásság. Azt hittük csatlakoznak majd, esetleg néhány perc erejéig megállnak. Ez csak kivételesen fordult elõ. A tovasietõk fülébe szó szerint ezt kiabálta Rácz Sándor: "Munkás Testvéreim! Be kellene, hogy szakadjon a tér, annyian kellene, hogy itt álljatok. Miért nem vagytok itt, miért féltek még mindig?" Tudta õ - hogyne tudta volna a választ, a terror és a megfélemlítés megteremtette a gyümölcsét. Ráépült erre egy szemérmetlen történelemhamisítás is. A népi emlékezet mélyén azonban ott élt a történések valóságos rendje és értelme. Nálunk mindmáig járja egy népi gondolat: cinikusnak vélnénk, pedig inkább Örkény István szintû telitalálat. Íme az események hiteles összefoglalása: "Fasiszta bányász csõcselék - hónuk alatt friss kenyérrel - rátámadott a téren békésen lövöldözõ pufajkásokra." Ma már persze ennél többet is tudunk, a salgótarjáni sortûz különbözik a Kossuth téritõl és a mosonmagyaróváritól. Mindkét helyen a megbukott rezsim kétségbeesett önvédelmérõl volt szó, a salgótarjáni esetében azonban a berendezkedõ új hatalom sújtott le. Több történész egybehangzóan állítja, hogy nem elszigetelt jelenségrõl, helyi véletlen, önkényes atrocitásról volt szó. Gosztonyi Péter például kimutatja, hogy láncszerûen kapcsolódik egymáshoz a tarjáni, az egri, a hódmezõvásárhelyi, ózdi, kecskeméti, gyulai és másutt ekkortájt lezajlott eseménysor. Ugyanerre a következtetésre jutott az ifjú Schiffer Pál által vezetett filmes alkotói stáb is, akik két dokumentumfilmet is szenteltek a tarjáni ügynek. Tisztelt Képviselõtársaim! Ennyivel talán sikerült megértetnem, hogy miért kértem szót. Választókörzetemben sokan úgy tartják, a mi halottaink ama bizonyos jelképes koporsóban a nemzeti gyásznapon, június 16-án nem kerültek az örök nyugalomba. Néhány bátor filmes, lapszerkesztõ és lelkiismeretes helytörténész után az igazságszolgáltatás szavát is méltán várják az emberek. A kiontott vérért nem vért követelnek. Az elmúlt évek során - még ellenzéki pozícióból - többször alkalmam nyílt meghallgatni az 1956-os szerepvállalásukért meghurcoltakat, börtönviselteket, tanúja és részese voltam, miként gyógyul fel egy város a történelmi amnéziából, nyeri vissza emlékezetét, vagyis a saját tudatát, és mindeközben lenyûgözött, milyen gyorsan szigetelõdtek el a "szemet szemért" elv képviselõi, és miként magasodnak fel éppen azok, akiknek személyes okuk, zsigerükbõl fakadó követelésük lehetne a bosszúállás. Az igazság kimondásának szükségessége mellett, amelynek során neveknek kell elhangozniuk, éppen õk hívtak fel a nemzeti megbékélésre, éppen õk, a jóvátehetetlenül tönkretett életûek. A halottakon, megrokkantakon kívül az õ erkölcsi nagyságuknak tartozunk a legtöbbel. Tisztes munkát végezhetne hát a Történelmi Felelõsséget Vizsgáló Bizottság, fakadna feladata a Justitia-tervbõl. Mindezeket megfontolva intéz majd kérdést képviselõtársam, Speidl Zoltán a Kormány illetékeséhez és a legfõbb ügyészhez. Jó lenne majd érdemi válaszokat hallani. És végezetül: Barátaim! A pillanat megfellebbezhetetlen pragmatizmusában ott csírázik jövendõ bukásunk is, ha nem tartjuk számon cselekedeteink vezérlõ elvei között közösségünk, minden emberi közösség erkölcsi parancsait. Mert ne feledjék: nem csupán gazdaságot, nemzetet is építünk. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)