DÉNES JÁNOS (független): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Nem öröm számomra ez a keserû pohár, amelynek következtében el kell mondanom, szokásomtól eltérõen felolvasnom az Elnök Úr által bejelentetteket. 1990. május 2-án a Magyar Demokrata Fórum képviselõcsoportja kezdeményezésére törvényjavaslat született: 1956. október 23-a forradalom és szabadságharc. Ezt a törvényalkotást oly fontosnak tartotta a március 25-ei, illetve április 8-ai választás eredményeként a Parlamentbe jutott többi képviselõcsoport, hogy a hat párt nevében a soros jegyzõ, Glattfelder képviselõtársunk szájából törvénnyé vált. Az elmúlt hat hónapban rádöbbent az ország közvéleménye: az Alkotmányba került jogalkotásból nem született jogforrás. Magyarország 1944. március 19-e óta mind a mai napig megszállt ország. A törvényesített törvénytelenség állapotában élünk, a kétféle megszállással mocsokká gyúrt, ellehetetlenített tulajdonviszonyok közepette. (Mozgás. Közbeszólás középrõl - Így van!) A Parlament törvényalkotói, törvényhozási feladatának az elmúlt hat hónapban nem tett eleget. A törvényalkotási munka eliszaposodott a bukott egypártrendszert szolgáló paragrafusok kacskaringóiban. Jogalkotó felelõsség helyett vállalati jogászi, tsz-jogászi, ügyvédi munkaközösségi szinten folyt a Parlament jogászkodó tevékenysége, és amikor az így alkalmazott jogászi tevékenység kudarcot vallott, a kényszerû jogalkotás a régi paragrafusok falába ütközött, és az esetleges, vélt végrehajtás pedig az érintetlenül hagyott személyi, hatalmi, gazdasági összefonódások szennyébe fulladt. Ezt tetézte, hogy a különféle alkuk ellenére és közepette a koalíciós kormány megalakulása után rögvest, egy-két hónapon belül felerõsödött a pluralista szellemi diktatúra, amely közvetlen maga mögött birtokolta a már korábban is egyszólamú bolsevik sajtót. A mulasztások után a koalíciós kormány, bármily nagyszerûek voltak is esélyei és világraszólóak nemzetközi sikerei, amelyeket külföldön és itthon nemzetközi tárgyalás alapján szerzett, miután ruhaakasztónyi hazai sikert sem tudott felmutatni, képtelen volt diplomáciai síkon szerzett értékes szõrméit biztonságosan elhelyezni. Eközben elérkezünk 1990. október 23-ához, amely most már az Alkotmányban is ünnep. Harmincnégy év után még a naptári napok is egybeesnek a dicsõ 56-os napokkal. Ezt az ünneplést szentségtelenítette meg az akadályháború. Huszonötödikén, a parlamenti vérengzés napjának megfelelõ csütörtöki napon kezdõdik az akadályháború. Pénteken reggel 9 óra 30 és 9 óra 45 perc között a Margit híd budai hídfõtorlaszánál járókelõként a képembe vágják: átadni a hatalmat a szürke állománynak, a Kormány mondjon le! A közlés diadalmasabbá válik, amikor felismerik képviselõi mivoltomat. Huszonhatodikán, pénteken 13 óra 30-kor kitervelten, remek technikával, precízen, dátummal ellátva többezer példányban megjelenik a fenti követelésû röplap, madaras fejléccel és SZDSZ aláírással. Aki netán felszisszent a pluralista szellemi diktatúra megjelölésre, azt is felmérheti a rideg tények alapján, pontosabban az is felmérheti a rideg tények alapján: közvetlenül a nyílt terror eszközeivel és fenyegetésével hátba támadták az 1990. március 25-e, illetve április 8-ával született többpártrendszert, parlamentarizmust, a konszenzus alapján létrejött törvényességet, a születendõ demokrácia ígéretét. Az akadályháború bûnös kitervelõi semmibe se vették a közvetlen megelõzõ napokban lezajlott önkormányzati választásokat és azok eredményeit is. Hogy szombat éjjel mi történt, nem tudjuk. De tény, hogy az SZDSZ a további terrorcselekményekhez nem adta oda a madarait, összekapkodta még fellelhetõ röplapjait, és intézményesen nem vonultatta fel tagságát és szimpatizánsait. Petõ Iván, az SZDSZ vezetõségi tagja a televízió nyilvánossága elõtt elhatárolta magát és szervezetét a precíz dátumú, SZDSZ-jelzéssel ellátott röplapoktól. Eszköztelen kormány még ilyen olcsón puccsot soha nem úszott meg (derültség a jobb oldalon): a rosszul választott idõpontban elõkészítetlenül, indokolatlanul magas benzinárból pongyolán fogalmazva 12 forintos árengedménnyel. De mennyit vesztett a magyar nép, a magyar társadalom? Visszaültették nyakába a már korábban megbukott, még az egypárt diktatúráján hízott munkás- és nemzetáruló szakszervezetet, legitimálták a társadalomidegen, a Várban szerkesztett ligát, személyükben a szolidaritást eláruló Takács urat és nem utolsósorban a Magyar Demokrata Fórum munkástanács-mozgalmi munkáját Nagy Sándor úrnak eladó árulót, Bajtay Józsefet. A további anyagi és erkölcsi károk megítélését a tisztelt Ház ítélõképességére bízom, de azt közölnöm kell, okuljunk a történtekbõl. Magyarország politikai palettáján, miután a jogforrás lehetõségét levasbetonozták, a Parlament elsõ törvényalkotását csak dekorációnak használják, nem születhettek meg a nemzeti bizottságok, a nemzetõrség, a munkástanácsok, ellehetetlenültek olyan erkölcsi és történelmi személyek, mint Rácz Sándor és Pozsgay Imre. Helyettük most belépett a terror, mint kiszámíthatatlanul félelemgerjesztõ, fenyegetõ bizonytalansági faktor. A Magyar Demokrata Fórum képviselõcsoportja, illetve a koalíciós fegyelem mindezek elmondását korábban nem tette lehetõvé számomra. A választóim, illetve a Magyar Demokrata Fórum helyi, országos szervezete a birtokukban levõ kötelezvényem alapján, illetve ellenére a tisztelt Ház szabályait figyelembe véve, képviselõi mandátumomat továbbra is érvényesnek elismeri, választókerületemet és közvetve hazámat mint független képviselõ kívánom szolgálni. Október 29-én a Kormány és a Parlament hat képviselõcsoportja a törvénytelenséget közösen szõnyeg alá söpörte, ennek ellenére remélem, megtaláljuk a módját, megteremtjük annak alkotmányos lehetõségét, hogy a társadalmat és az országot kényre-kedvre ne szolgáltassák ki a jövõben soha többé bármi kis terrorista kisebbségnek. Isten óvja Magyarországot! (Taps a koalíciós pártok padsoraiban.)