BALOGH GÁBOR (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársak! Látszólag mindannyiunkat megnyugvással tölt el, ha a Kormány a nyugdíjak értékállóságának biztosítására, egyes nyugdíjas rétegek életszínvonalának, szociális körülményeinek a javítására nyugdíjemelést tervez. Ha valaki komolyan gondolja ezt a megnyugvást, akkor megnyugvása önámításnak minõsül, hiszen a jelenlegi válságos gazdasági helyzetben óhatatlanul felvetõdik a kérdés, hogy kinek vagy minek a terhére tudja végrehajtani. És valóban azokét rendezi-e, akik a társadalombiztosítás körébe tartoztak, illetve tartoznak mint járulékfizetõk. Három szempontot szeretnék kiemelni. Az egyik: már az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain is óriási vihart kavart, hogy a nyugdíjkompenzációt, a nyugdíjemelést minek a terhére hajtjuk végre. Akkor az ellenzéki pártok szinte egyértelmûen azt javasolták, hogy a társadalombiztosítás pénzkészletét az év utolsó hónapjaiban nem szabad felélni, mert a következõ év elsõ felében hitelbõl lesz kénytelen mûködni. Ehelyett azt javasoltuk, hogy a befektetések hozadékait fordítsuk a nyugdíjemelésre, bár jól tudom, hogy ez elenyészõ, illetõleg amennyiben az infláció meghaladja a 15 százalékos mértéket, a szükséges kiegészítést a költségvetésnek kell fedeznie. Ugyanis abból az elvbõl indultunk ki, hogy a társadalombiztosítás likviditását meg kell õriznünk. A társadalombiztosításnak likviditási tartalékkal kell rendelkeznie. Ez az óhajunk, bár félreérthetõ módon, de megfogalmazódott az 1989. évi XLVIII. törvényben, amelynek az indokolása ezt tartalmazza: a Társadalombiztosítási Alap pénzügyi egyensúlyának a tervezettnél kedvezõbb alakulása esetén a társadalombiztosítás nem kényszerül arra, hogy a folyamatos biztonságos mûködéshez szükséges likviditási tartaléka terhére tartós lekötésû állami értékpapírokat vásároljon. Az 1990. évet a társadalombiztosítás mégis hitelbõl kezdte meg. Ennek számos oka van. Így például: az egészségügy egy része a TB-alap terhére finanszírozódik, illetõleg a költségvetés a keletkezett többletet hiányainak megszüntetésére, a kamatfizetés kötelezettsége mellett lakásalap- finanszírozási kötvény címén elvonta. Így nem véletlen, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben rossz az államháztartási és költségvetési struktúra, és mint Damoklész kardja lebeg mindig a társadalombiztosítás felett. Az önámítás hátterében egy másik súlyos probléma is húzódik. Ez pedig a jelenlegi nyugdíjrendszer, amely munkaviszony- és elsõdleges jogviszony- centrikus, és a nyugdíjasokat teherként kezeli. Azt senki sem tagadhatja, hogy egy-egy munkaféleség, egy-egy munkavégzés társadalmi megítélése sohasem objektív. Nagymértékben függ a politikai rendszertõl, a gazdasági-társadalmi helyzettõl, a preferált foglalkozási ágaktól, és nem utolsósorban a lakosság mentalitásától, társadalmi szolidaritásérzésétõl is. De ugyanígy befolyásolja a nyugdíjak nagyságát a bérrendszer. Az elmúlt közel húsz évben fokozatosan emelkedtek a bérek, miközben a bérkülönbözetek is nõttek. Ma már egyértelmûen kimutatható, hogy a jövedelemkiáramlás egy elit réteg, gazdasági vezetõ réteg irányában mozdult el jelentõsen. Az adatok szerint ezen rétegek számára körülbelül tízszer-tizenötször nagyobb jövedelemkiáramlás történt, mint az egyszerû, mondhatnám átlagbiztosítottak számára. Ezt az inkrepanciát, ezt az óriási ûrt a jelenlegi nyugdíjrendszer minimális korrekcióval - amely a tízezer forint feletti nyugdíjalapok tekintetében mutatkozik meg-, de preferálja. Emiatt fokozatosan nõ, illetve nõtt azoknak a száma, akik az átlagostól jóval magasabb nyugdíjalappal rendelkeztek. Mi ennek kiküszöbölésére már a múlt év során javasoltuk, hogy ezen rétegek számára is maximálni kell az ellátási alapot. De az akkori kormányzat, illetve az akkori parlamenti társadalombiztosítási bizottság elzárkózott ettõl. Sõt, sajátos módon reagált: megvonta a hozzászólási jogot a bizottsági üléseken. Így maradhatott meg az az áldatlan állapot, amellyel a társadalombiztosításnak az idei és a következõ év során is meg kell küzdeni. Ezzel, amit elmondtam, nem a Németh-kormányt kívánom felelõssé tenni a mai helyzetért, mivel a probléma majdnem tizenöt éves. A nyugdíjasok joggal elégedetlenek. Azt mondják, hogy a pártok nem tartották be az ígéreteiket. Mi, kereszténydemokraták nem ígérünk sokat. Mindössze annyit ígértünk, hogy a nyugdíjak értékállóságát a társadalmi minimum szintjéig tudjuk biztosítani. Az a fölötti nyugdíjak értékállóságát nem tudjuk megõrizni. Ez már a múlt évben is kinyilvánításra került, és megjelent a programfüzetünkben. Mi három lehetõséget láttunk a nyugdíjak értékállóságának a megteremtéséhez. Az egyik lehetõség, amely a járuléktöbbletbõl keletkezik. A másik a költségvetés. A harmadik a gazdálkodás eredményébõl származó eredmény. Ugyanakkor pótlólagos forrásokra is szükség van. Ehhez lenne szükség a vagyonnal való feltöltésére a társadalombiztosításnak, azonkívül pedig a társadalombiztosításijárulék-alap és a nyugdíjjárulék-alap közötti különbözõségnek a nyugdíjak értékállóságának fenntartására való fordítására. Ez, úgy gondolom, hogy alapvetõ elmozdulást jelentene a jövõ szempontjából, a jövõ évi nyugdíjkompenzációkat illetõen. Vagyis mindenképpen még az idei év folyamán minden ellátási alapot maximálni kell, hiszen nem kevés, mindössze - idézõjelben a mindössze - másfélmillió embernek van már jelen pillanatban is maximált ellátási alapja. Úgy gondolom, hogy ha ezt kiterjesztenénk azokra a vezetõ rétegekre is, akik felé tizenötszörös jövedelemkiáramlás mutatkozik jelen pillanatban, akkor egyértelmûen lehetne biztosítani a nyugdíjak értékállóságát, igaz, hogy akkor is csak a társadalmi minimumnak a szintjéig. Köszönöm. (Taps.)