RÁDAY MIHÁLY (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Képviselõtársaim! Köszönöm a lehetõséget és kérem kis türelmüket. Aki valamilyen szempontból néptanítói szerepkört vállal, az idõnként kénytelen bírálatot mondani, amelynek során néhányan megsértõdnek. Az az igazság, hogy utána viszont mindazok, akik megsértõdtek más bírálatakor megbocsátanak és együtt mulatnak azon, aki legközelebb lesz megbírálva. Most feltehetõen belemászom néhány képviselõtársam lelki világába, de kérem viseljék el és legközelebb bocsássanak meg. Készültem abból, mi lesz akkor, ha a Parlament kiadja Szabó Lukácsot és hagyja, hogy bíróság elé kerüljön. Azok kedvéért, akik nem tudják, mirõl van szó, a debreceni szobordöntögetésrõl beszélek. Akkor arra készültem, dörgedelmet intézek mindenki elé és azt mondom, azonnal állítsák bíróság elé és ítéljék el azokat is, akik a szobrokat felállították. Ha jól emlékszem 16 millió forintot fizettünk a fõvárosban Kun Béláért és egy éven belül kellett Münnich Ferenc szobrát felállítani. Ezzel elment a fõváros ötéves költségvetése. Rengeteg ilyen esetünk van, rengeteg szobrot állítottunk, rengeteg Lenint, így azokat is állítsák bíróság elé. De nem ez történt. Az történt, hogy nem adtuk ki és nem lett bírósági döntés. Szabó Lukácsnak feltehetõen számtalanszor módja nyílt errõl beszélgetni, amibõl - ahogyan színészberkekben mondják - lemez, jó sztori lett. A képviselõház ezen a sztorin derült. Ez a derültség, ami volt ebben a teremben a szobordöntéssel kapcsolatban, sajnos következményekkel járhat, s erre szeretném a figyelmet felhívni. Furcsa történelme van ennek az országnak. Arról szól, hogy nálunk a döntögetés szokás minden korszakban. A hirtelen indulatokban elkövetett döntögetés azonban megbocsátható. Valószínûleg, ha idõsebb lennék 200 évvel, a Bastille elõtt nem cipeltem volna mûemlékvédõ táblát. A Bastille-t nem akartam volna megvédeni a forradalmi nép haragjától. Ha 1956-ban nem 14 éves lettem volna, akkor most otthon van néhány darabom Sztálin elvtársból, mert magam is részt vettem volna a döntögetésben. Annál is inkább, mert tudom, hogy abban a bronzban van Andrássy Gyula és Görgei Artúr is. A helyzet azonban az, hogy nálunk a háború után Attila szobrát elásták Sopronban és 1952-ben kicserélték a Kossuth-szobrot, mert nem volt elég hazafias a Kossuth téren. Ilyen az ország, ami ellen valamit tenni kell. Amikor az általam még nem ismert Bartos Imre felhívott és kérdezte, hogy mi legyen a Stefánia úti tisztikaszinó elõtt a Kiss István által készített rémes munkásszobor-csoporttal, akkor azt mondtam, hogy buxus, fagyal és így 50 év múlva egy régész boldog lesz, ha elõássa. Az is jó ötlet volt, amikor azt mondták, legyen Recsken az összes szobor és nézzék egymást. Otthon nálam is van Lenin és Sztálin-szobor és nézik egymást az ablakban. A döntögetéshez nem szeretnék hozzájárulni, nem szeretném, ha az ország azt hinné, hogy a Parlament ezzel szimpatizál. Sokat dolgoztam azon, hogy Erzsébet királynét, aki átvészelte a nehéz idõket a raktárban, visszaállítsák a fõvárosban. Podmaniczky Frigyes nevét is kitörölték a köztudatból. Sokat dolgoztam azon, hogy szobor emeltessék tiszteletére, legyen tere. A szobor készen van, feltehetõen még az idén vagy a jövõ év elején felállítható. Nem szeretném, ha valaki ismét le akarná dönteni. Nem szeretném, ha a rengeteg szobormásolat és szobor ismét eltûnne. Azt kérem, csináljunk úgy, mintha a Parlament - bár mulatott ezen a jó történeten - nem értene egyet a szobordöntögetéssel. Ha már azzal foglalkozunk, hogy a magyar kultúra szószólójaként próbáljuk magunkat ráerõltetni a népre, akkor még valamit el kell mondani. A doktorátust szerzõk közül abból derül ki, hogy ki a jogász vagy orvos, hogy ismeri-e a sorszámneveket. Elképesztõ, hogy jogász képviselõk azt mondják: 70 évi 5 § (6) bekezdés. Nem tudják, hogy ez 5. § hatodik bekezdése és 1970. évi törvény. Magyarul nem 5 bekezdésrõl tárgyalunk egyszerre, hanem az ötödikrõl. Ez értelmetlen is. Ez egy olyan hiba, amit valamikor az egyetemen elkövettek és minden jogász magával hozta a Házba. A szép magyar beszédért sok mindent lehet tenni. Én úgy voltam nevelve, hogy a körutat és a körözöttet rövid ö-vel kellett mondanom, a postát pedig rövid o-val. Így neveltek és erre érzékeny vagyok.