ROSZÍK GÁBOR (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A törvénytervezet 9. §-ához szeretnék hozzászólni, s azzal kapcsolatban röviden elmondani néhány nagyon fontos kérdést, és olyan dolgokról beszélni, amelyek engem rendkívüli módon nyugtalanítanak. Pénteken, amikor kézhez kaptuk az országgyûlési anyagokat, és közöttük az Országgyûlés alkotmányügyi, törvény-elõkészítõ és igazságügyi bizottságának a jelentését és átolvastam, összehasonlítottam a törvénytervezettel, akkor azt vettem észre, hogy Horváth Bélának korábban 347- es számon kiosztott módosító javaslatával nem foglalkozott a bizottság, abban nem foglalt állást, legalábbis a jelentésbõl kimaradt. Ez az ominózus 9. § arról beszélt, hogy a Vagyonügynökség az üzleteknek az értékesítését versenytárgyaláson folytatja le vagy végzi el. Ezzel kapcsolatban volt tehát Horváth Bélának egy módosító indítványa, és én azért nem nyújtottam be indítványt, mert gondoltam, hogy csatlakozom hozzá és támogatom azt, de ez valamiféleképpen kimaradt a bizottsági állásfoglalásból. Szeretném tehát felhívni erre a figyelmet, és röviden ismertetni ezt az indítványt, néhány hozzáfûzést, reflexiót elmondani. Az üzlet szerzõdéses vezetõje az üzletet az 5. § szerint megállapított forgalmi értékben, annak közlésétõl számított 15 napon belül egyoldalú jognyilatkozattal megvásárolhatja, ha az erre irányuló szándékát a törvény hatálybalépését követõ 45 napon belül a Vagyonügynökségnek bejelenti. Ez esetben a vételárat csökkenteni kell az 5. § (3) és (5) bekezdésében meghatározott összeggel. Magyarán szólva: elõvásárlási jogot biztosítanak a szerzõdéses üzlet vezetõjének, és az árból - ez az utolsó mondat azt jelenti - leszámítanák mindazt, amit õ beruházott, illetve az üzletre költött. Az indoklás így hangzik: fontos érdek fûzõdik ahhoz, hogy az elõprivatizáció sikeres legyen. A siker egyik záloga, hogy a mostani szûk vállalkozói réteg, amelyik a szerzõdéses rendszer beindulása óta szakmailag és pénzügyileg bizonyított, továbbra is szereplõje legyen a kiskereskedelmi szférának. Ám ez a vállalkozói szegmens még nem olyan tõkeerõs, hogy sikeresen részt vegyen a versenytárgyaláson, ezért indokolt biztosítani számára az elõvásárlási jogot. Végül is a Vagyonügynökségnek nem az a célja, hogy a megállapított forgalmi értéken felül, áron felül licitálás útján többletbevételre tegyen szert, hanem, hogy széles, erõs és stabil vállalkozói réteg alakuljon ki. Én a magam részérõl még néhány félelemrõl szeretnék beszélni azzal kapcsolatban, hogy versenytárgyaláson kerülnek értékesítésre a szerzõdéses üzletek, illetve az állam vagy valamilyen vállalatnak a tulajdonában volt, tulajdonában lévõ üzletek. Tartok tõle, hogy a versenytárgyalás meghirdetése és lefolytatása olyan indulatokat fog elszabadítani, olyan helyzetet fog elõidézni rövidebb és hosszabb távon, amellyel többet veszítünk, mint nyerhetnénk. Három dologtól félek igazán. Az egyik. És én ezt megalapozottan mondom, megkerestek egyéni vállalkozók, szerzõdéses üzletek vezetõi, dolgozói, több száz kilométerrõl jöttek el, és hozták nagyon sok hasonló helyzetben levõ vállalkozónak a véleményét. Én egyet is értek vele, a lelkiismeretem sem hagyná, hogy ne mondjam el. A következõrõl van szó. Amennyiben a szerzõdéses üzleteknek a jelenlegi vezetõi megtudják, illetve a Parlament úgy határoz, hogy versenytárgyaláson fogják az üzleteket értékesíteni, úgy gondolják, esetleg õk nem fognak tudni, nem lesznek képesek egyéb okokból ezen a tárgyaláson részt venni, akkor a hátralevõ idõben, amit még a szerzõdés biztosít a számukra, egy év vagy akár kettõ vagy három esztendõ, az üzletekre nem fognak költeni, beruházni, hagyni fogják lerobbanni. A lerobbant üzleteket már csak olcsóbban fogja tudni értékesíteni a Vagyonügynökség is, és ez megint veszteség. A következõ, amitõl tartok, és ezt még lényegesebbnek tartom. Igazából az a leglényegesebb pont, miszerint rendkívül nagy a veszélye annak, hogy az üzletek olyan magas áron fognak elkelni, amennyit nem is érnek, s ennek következtében néhány év múlva nagyon sok tönkrement vállalkozó, tulajdonos lesz ebben az országban. Ugyanis meggyõzõdésem, hogy az üzletek jelenlegi vezetõi és az abban dolgozók tökéletesen tisztában vannak azzal, mennyi az az utolsó összeg, amit az az üzlet megér. Ebbõl eredõen azt az összeget még nem fogják ajánlani. Aki viszont rájuk licitál, még többet kínál nekik, igen nagy a valószínûsége, hogy tönkre fog menni, hiszen nem ismeri igazában az üzlet adottságait és ennek ilyen következménye lesz. A harmadik félelmem pedig az, hogy mint ahogy ez néhány évvel ezelõtt is megtörtént, amikor a szerzõdéses versenytárgyalásokat hirdették meg, megjelennek a hamiskártyások, a falból licitálók, a pénzért még idejében visszalépõk és egyéb machinációk. De valami hasonló machinációnak tekintem azt is, amikor olyasvalaki veszi meg az üzletet, aki csak a pénzét akarja befektetni, de igazából vállalkozni vagy egy üzletet üzemeltetni nem akar. Tisztelt Ház! Az árverésre kerülõ üzletek vagy az esetleg árverésre kerülõ üzletek nem mûtárgyak, amelyeknek nem lehet meghatározni az értékét, s amelyet az vesz meg, akinek pénze, illetve több pénze van. Én azt gondolom, minden üzletnek ára van. Független szakértõk az elmúlt évek forgalma alapján pontosan ki tudják számítani, hogy egy üzlet mennyit ér. Nekem az lenne a javaslatom, hogy egy üzletet annyiért adjanak el, amennyit ér. Csak abban az esetben írjanak ki versenytárgyalást, ha a jelenlegi szerzõdõ fél nem él az elõvásárlási joggal. Ennek értelmében én tisztelettel kérem a törvénytervezet 9. §-át Horváth Béla javaslatának megfelelõen megváltoztatni, illetve kérdezem az alkotmányügyi bizottságnak az elõadóját, elnökét, hogy errõl a módosító javaslatról a bizottság döntött-e, és valamiféle határozatot hozott-e. Nagyon szépen köszönöm.