DR. ANDRÁSFALVY BERTALAN mûvelõdési és közoktatási miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársak! Az interpelláció kapcsán a hitoktatással összefüggésben újra kifejthetem a minisztérium álláspontját, és remélhetõleg az újra eloszlatja a félreértéseket. Mint az interpellációból is kiderült - és mint azt bizonyára mindannyian tudják -, a jelenlegi hitoktatásra vonatkozó miniszteri útmutatót megelõzte egy ettõl némileg eltérõ változat, amelyet a minisztérium végül is nem jelentetett meg hivatalos lapjában, csak a sajtó útján közölt, mint annak a megbeszélésnek a végeredménye, amit részben az egri érsek úrral, részben az interpellációban is felsorolt egyházak nevében eljáró evangélikus püspök úrral folytatott június hó folyamán. A fakultatív hitoktatásra lényegében évtizedek óta lehetõség volt. Az erre vonatkozó jogszabályokat az 1990. évi IV. törvény hatályon kívül helyezte, ugyanez a törvény azonban a mûvelõdési minisztert nem hatalmazta fel a vallásoktatás részletes jogi szabályozására. Ezért döntött úgy a minisztérium, hogy az oktatási törvény végrehajtási rendeletének keretében szabályozzuk az állami nevelési-oktatási intézményekben folytatandó vallásoktatás alapelveit. Itt kívánom megjegyezni, hogy megtévesztõ Orbán Viktor képviselõtársam megfogalmazása, mikor így ír: "A Kormány be akarta hozni a hittant, de az ellenzék megakadályozta azt." Nem kellett ezt behozni, mert benne volt 1949- tõl. Törvénytelenül akadályozták meg e joggal való élés lehetõségét. Ha ezt a törvénytelen, az akkori törvényekkel szembeszegülõ állapotot tekinti normálisnak, akkor valóban "behoztuk" újra a hittant.Viszont ez azt jelentené, hogy Rákosi törvénytelen gyakorlatát tartja talán normálisnak? Vagy nem volt elég radikális, mert a törvényei a fakultatív hitoktatásra adtak lehetõséget? A részleteket illetõen nekünk nem voltak tapasztalataink, úgyhogy ennek az elsõ változatnak a közreadása után a különbözõ érintettekkel folytatott megbeszélés során újabb szempontok merültek fel. Ilyen volt egyrészt a hitoktató tantestületi tagsága. Tudni kell azt, hogy hittant tarthat lelkész vagy csak hitoktatói képesítéssel rendelkezõ laikus vagy egyéb tanári, tanítói, ugyanakkor hitoktatói képesítéssel is rendelkezõ pedagógus. Ezek között a lelkész például - különösen, mert sokszor 10-15 iskola is tartozik hozzá, és egyéb feladatai is vannak - nem tudja vállalni a tantestületi tagsággal járó egyéb, minden tantestületi tagra vonatkozó munkajogi kötelezettségeket. Így általános érvénnyel nem lehet kimondani, hogy a hitoktató is tagja a tantestületnek, annál is inkább, mert a tantestületi tagság azt a jogi helyzetet is jelenti, hogy az igazgató hatáskörébe tartozik munkaidejének elosztása és felügyelete. A minisztérium javasolja, hogy a hitoktatók bérét az állami támogatásból az illetékes egyházak biztosítsák. Ezzel is érzékeltetni kívánjuk, hogy a vallásoktatás szervezése és lebonyolítása az egyházak joga és kötelessége. Az állami intézmények ehhez az egyéb feltételeket kötelesek biztosítani. Kimondtuk azt is, hogy a tantestület tagja is taníthat hittant, feltételezve és remélve, hogy a hitoktatói képesítést sok tanító és tanár is megszerzi, mint arra már most is van példa sok tanító- és tanárképzõ fõiskolán. Persze, felhívtuk a figyelmet arra is, hogy a hitoktatókat az iskola tekintse pedagógiai partnernek, tehát a nevelésnek ugyanúgy részese õ is, véleményét kérjék ki nevelési kérdésekben. Ez sem volt új szabály, a korábbi törvény is lehetõvé tette, hogy minden, iskolában mûködõ nevelõ beleszólhasson az iskola nevelési munkájába, a tantestület munkájába. Az interpellációban felvetett másik kérdés: a hitoktatás tényének szerepeltetése a bizonyítványban. Az elsõ változattal szemben - figyelembe véve a társadalom egyes csoportjainak félelmét, valamint azt, hogy az a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló 1990. évi IV. törvény 3. § (2) bekezdése szerint értelmezhetõ úgy, miszerint állami nyilvántartásba vallási meggyõzõdésre vonatkozó bejegyzést nem lehet tenni, és elfogadva azt, hogy ez annak minõsül - úgy döntöttünk, hogy a hitoktatás ne szerepeljen a bizonyítványban. A bejegyzésnek a továbbtanulás szempontjából egyébként sem lett volna jelentõsége, ugyanakkor elhagyása nem csorbítja a hitoktatás hatékonyságát. Lehetõség van viszont arra, hogy akinek erre valamilyen okból szüksége van, az egyháztól igazolást kérjen. Már a korábbiakban is jeleztük, hogy elképzeléseink szerint a vallásoktatással kapcsolatos jogi szabályozást a módosított oktatási törvény végrehajtási rendeleteinek keretében kívántuk megoldani. Mivel ez a végrehajtási rendelet az egyházi iskolákat is érintené, ennek megvitatására konzultációra hívtuk harmincöt bejegyzett egyház képviselõit. A megbeszelésre huszonhárom egyház - köztük minden történelmi egyház is - elküldte képviselõjét. Ennek megfelelõen a meghívó levélben a közoktatási törvény megvitatását jeleztük, de feltételeztük, hogy az egyházak közoktatásért felelõs képviselõi érdemben fognak nyilatkozni a hitoktatásról is. A megbeszélés résztvevõi a tanácskozáson kizárólag a vallásoktatás kérdéseivel foglalkoztak. Hangsúlyozzuk, hogy itt sem megállapodás, hanem csak konzultáció, egyeztetés volt. A tanácskozás eredményeként elálltunk attól, hogy a végrehajtási rendelet keretében szabályozzuk a vallásoktatás kérdéseit. Úgy döntöttünk, hogy útmutatót jelentetünk meg. Az új tanév tapasztalatai alapján egy év múlva kerülhet sor a végleges jogi rendezésre. Esetleg a most kidolgozandó új oktatási törvény végrehajtási rendelete keretében is. Az interpellációban idézett harmadik mondat, miszerint a hitoktató alkalmazása, díjazása az egyházi jogi személy feladata, valóban szerepel a fenti útmutatóban. A sajtóban erre vonatkozóan többször kifejezésre juttattuk, hogy a pénzügyminiszter úrral történt megbeszélés alapján a hitoktatók bérezését az egyházak számára, illetve azok közremûködésével a központi költségvetésnek kell biztosítania. Erre vonatkozó pontos igények felmérése szeptember végére rendelkezésre fog állni. A Mai Nap augusztus 23-i számából idézett mondat csak arra utalt - kiragadva az összefüggésébõl -, hogy a hittan mind plébániákban, lelkészségekben, mind az iskolákban a helyi lehetõségeknek leginkább megfelelõen megtartható. Ezt az 1990. évi IV. törvény is biztosította már. Szeretném megjegyezni, hogy az utóbbi napokban is többször volt alkalmunk beszélgetést folytatni néhány egyházi vezetõvel, sõt vidéki plébánosokkal, lelkészekkel, köztük olyanokkal is, akik részt vettek az elsõ egyeztetéseken, s pillanatnyilag a hittan bizonyítványba kerülését nem tartják fontosnak. A tantestületi tagság formalitásánál fontosabbnak tartják az iskola és a hitoktató együttmûködésének intenzitását a gyerekeket érintõ pedagógiai kérdésekben. Mindenképpen úgy érezzük, hogy a hittanoktatás bevezetése a vidéki demokrácia nagy erõpróbája. Ez az útmutató, melyet igyekeztünk úgy megfogalmazni, hogy alkalmazni lehessen a helyi körülményekre, a közvetlenül érintettek egyeztetése után nem csorbítja senki érdekeit, s elsõdleges célja a hitoktatás eljuttatása az iskolába azokhoz, akik ezt igénylik. Az így kialakult gyakorlat nem végleges. Véglegesnek azt a társadalmat tekintik, ahol nem diszkriminatív, és semmiféle hátránnyal nem jár, ha valakinek a vallási meggyõzõdését vagy anyanyelvét állami okmányba is bejegyzik. Az egyházakkal való kapcsolattartásra, különösen az egyházakat érintõ kérdésekre természetesen eddig is, a jövõben is mindig készen vagyunk, véleményüket mindig meghallgatjuk, a kapcsolatformákat alkalmanként megkeressük. A minisztérium és az egyházak folyamatos kapcsolattartása véleményünk szerint megoldott. Ennek kialakult formája is van. Úgy érezzük, hogy eddigi gyakorlatunk módját az egyházak elismerik. Minden eszközzel arra törekszünk, hogy az egyházak teljes autonómiája biztosított legyen, magunk kizárólagosan az egyházak cselekvési lehetõségeinek kiteljesítését kívánjuk szolgálni. Kérem a válasz elfogadását. (Taps.)