DR. GREZSA FERENC (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Az eddigi parlamenti munkában - enyhe túlzással - jogászi diktatúra érvényesült. A kristálytisztán logikus jogi érvek és ellenérvek hallatán nem csoda, hogy a képviselõkben kimondottan magas elvárások alakultak ki a jogászi professzionalitás iránt. Ilyen légkörben eddig nem jogászoknak nem túl könnyû megszólalniuk, bár éppenséggel viselkedéslélektani szempontból is adódna olykor mondanivalónk, hadd utaljak néhány - a délelõtt folyamán elhangzott - megjegyzésre, minõsítésre. Igen fontos törvényt tárgyalunk, ezért indokoltnak tartom, hogy utaljak néhány olyan körülményre, amely véleményem szerint az önkormányzati törvény tárgyalását, illetve elfogadását nehezítheti és nehezíti. Három ilyent neveznék meg. Az egyik a szélsõséges pártszerûség, pártelvûség, az ellentábor nézeteinek eleve való, sokszor indulatos elutasítása. A másik ilyen körülmény az ún. jogászkodás, a harmadik pedig az ún. "mintha"-szakmaiság. Az ellentábor állításainak eleve való elutasítása mögött gyakran kampánymotívumok sejlenek, de ez szerepzavarra is utalhat, mintha a kormánypártok és az ellenzék nem érthetnének egyet. Mintha egy jól rögzült ellenségkép hatására a másiknak sohasem lehetne igaza. E problémát jól szemlélteti - véleményem szerint - pl. az az erõltetettnek ható kísérlet, ahogy Wekler Ferenc képviselõtársam az önkormányzati javaslatot a posztsztalinista tanácstörvénynyel igyekezett rokonítani. Idesorolom, hogy a Kormány javaslatának mintegy kontrájaként a Szabad Demokraták Szövetsége teljesen új törvénytervezetet nyújtott be. A parlamenti elutasítósdi nevû játékban persze rekontrát sem nehéz kijelenteni. A felkért jogászszakértõ közigazgatási rémálomnak minõsítette az új javaslatot, mivel annak megvalósulása a Szent István elõtti állapotba taszítaná a magyar államszervezetet. (Kormánypárti taps.) De elhangzott a barkácsmunka minõsítés is, utalásként az eredeti javaslattal való gyakori szövegszerû átfedésekre, nota bene csak van valami átemelhetõ érték a Kormány munkájában is. Továbbmazsolázva a szakvélemény sarkítottabb, így a laikusoknak is érthetõ kitételeibõl említeném a jogi katasztrófa kifejezést, tekintettel olyan elõforduló terminus technicusokra, amelyek már töröltettek az alkotmányból. Jogi értelemben bizony katasztrófát jelenthetnek azok a bekezdések is, melyek ütközni látszanak a hatályos Alkotmánnyal. Végül pedig az SZDSZ javaslatában komikusnak hat, amikor olyan paragrafusokra és bekezdésekre történik utalás, amelyek a szövegben elõ sem fordulnak, legalábbis az elemzés anyagát jelentõ 208-as számú szövegben nem. Aligha képzelhetõ el tehát olyan önkormányzati törvényjavaslat, amelyrõl bizonyos beállítódással ne lehetne sok rosszat elmondani. Lehet, hogyha a hibakeresést az értékkeresés gesztusa váltaná fel, elõbbre jutnánk a Kormány javaslatának tárgyalásában, persze a hibákat sem lehet figyelmen kívül hagyni. Jogászkodás alatt olyan típusú jogi kifejtést értek, amely legalábbis számomra úgy tûnik, figyelmen kívül hagyja az emberi tényezõt. Ezt éreztem ki dr. Kövér László képviselõtársam szavaiból, aki a törvénytervezet kritikájában ezt mondotta: "Az emberben meglévõ tulajdonságok - ha mégoly magasztosak is egy jogász számára semmiképpen nem tekinthetõk garanciának. A jogász számára csak a jogszabályi, intézményi biztosítékok a lényegesek, csak azok léteznek." Tudom, hogy mindez a törvényalkotás kapcsán hangzott el, ám ezzel szemben is állítom, hogy bármely jogszabály garanciája csakis és kizárólag az emberi tényezõ lehet. Ennek messzemenõ figyelembevétele mellesleg abból a tudományos szemléletmódból is adódik, amely a jogászi szakmát az úgynevezett humán szolgáltatások rendszerében értelmezi. Az értékkeresés kívánalma után az önkormányzati törvény általános vitájához második javaslatom tehát, hogy igyekezzünk figyelembe venni az emberi tényezõt, ami itt és most számunkra a magyar valóságot jelenti. A harmadik: a "mintha"-szakmaiság veszélye. Az az elõadás és elõadásmód, amely egy szigorlaton, egy disszertációban szakmaiságra utalhat, "mintha"- szakmaiságként hathat például egy plenáris ülésen. Megítélésem szerint képviselõként egyik legfontosabb feladatunk, hogy a szakértõk és a bizottságok által kínált alternatívákat politikai kontextusban értelmezzük, azaz politikai döntést hozzunk. Javaslom tehát, hogy a törvényjavaslat általános vitájában fokozott gondot fordítsunk a politikai megítélésekre, a "van" és a "lehet", illetve ezek kölcsönhatásának becslésére és mérlegelésére. Ennek hangsúlyozásával persze nem kívánom tagadni a jogászi szakmaiság jelentõségét. Arra azért utalnék, hogy miközben az elmúlt hetekben, hónapokban oly sok kitûnõ jogászt ismerhettünk meg itt a padsorokban, mily kevés kitûnõ politikusra figyelhettünk fel! Bizonyos vagyok abban, hogy értékkereséssel, a mai magyar valóságból kiindulva, politikai mérlegeléssel jó és gyors döntést tudunk hozni az önkormányzatokról. Véleményem szerint három alapvetõ politikai döntésre van most szükség. Egy: véglegesen el kell köteleznünk magunkat a szeptember végi önkormányzati választások iránt. Bizonyára nem szükséges indokolnom a tanácsrendszer tarthatatlanságát. A tengernyi érvbõl csak egy emlékképet villantanék fel. Március 15-én választókerületem egyik falujában az ünnepi mûsort a vörös nyakkendõbe öltöztetett kisiskolások a "Sej, a mi lobogónkat fényes szellõk stb." címû dallal zárták. Igaz, hogy ez márciusban történt, de ha szeptemberben nem önkormányzati választásokat tartunk, abban a faluban november 7-ét is így fogják ünnepelni. A törvény elfogadása és a választások megtartása melletti elkötelezõdést illetõ konkrét javaslatom: hogyha kell, a rendkívüli esetekben bevált diplomáciai eljárást kölcsönözve állítsuk meg az órákat! Ha kell, iktassunk újabb bizottsági és plenáris ülésalkalmakat a munkarendbe, akár hétvégén is. Ez nemcsak az önkormányzatok ügyét segítené elõ, de arra is alkalmat adna - tudom, hogy amit most mondok, kisgazda képviselõtársaim tetszését kiválthatja -, tehát arra is alkalmat adhatna ez, hogy Szent István ünnepéig a földtörvény is elfogadásra kerüljön. (Taps.) Történelmi tette lenne ennek a Parlamentnek, ha augusztus 20-ra prezentálni tudná a helyi közösségeket, a szabadság kis köreit rehabilitáló önkormányzati törvényt és a parasztságot rehabilitáló földtörvényt. A második számú politikai döntés, amelyre szükség van, szükség lehet - megítélésem szerint a politikai döntés az önkormányzati törvényjavaslat kapcsán a központosítás versus hatalommegosztás kérdésében. Nyilvánvaló, hogy van bizonyos filozófiai vagy akár gyakorlati antagonizmus a helyi hatalom és a központi hatalom között. Szerintem az ellenzék idealizálja, illetve abszolutizálja a helyi hatalmat. Ezen elv szerint aggályos, hogy 3200 mini-köztársasággá hullhat szét az ország. A részek összege pedig ez esetben nem felel meg az egésznek, amely mint ország, mint nemzet minõségileg más kategória nemcsak értékminõségben, de dimenzionálisan is. A központosítástól való félelem részben a tanácsrendszer tapasztalataiból ered, de a tanácsrendszerben nemcsak vertikális irányú függõség volt, de horizontális is: a helyi kommunista párttól való függõség. Másrészt a tanácstagokat nem szabadon választották. A szabad önkormányzati választások és a horizontális, párttól való függés megszûnésének ténye önmagában jelentõsen csökkenti bármilyen központisítás veszélyét, és akkor itt még nem is hivatkozom mindazokra a garanciákra, garanciális elemekre, amelyek a helyi önkormányzati ügyekben kizárólagos illetékességi körrel ruházzák fel a képviselõ testületet. Noha ez mint garanciális elem szerepel az eredeti törvényjavaslatban is, tulajdonképpen érdemes lehet ezt a szövegben - ha kell - még inkább érzékeltetni. Európai államokban kivétel nélkül a központi hatalomnak igen erõs befolyása van egyébként az önkormányzatokra, valóban nagyobb, mint amely az itteni törvénytervezetben szerepel, illetve véleményem szerint nem szerepel, például a prefektus, tartományi elnök, tartományi kormányzó révén. Belgiumban községi ingatlan elidegenítéséhez királyi engedélyre van szükség. A tartományi tanács hagyja jóvá például az adott községekben a parkolási díjakat. Ausztriában a községeknek nincs jogalkotási joga. Bizonyos központosításra utal, hogy Svédországban 1951-ben 2498 helyi önkormányzat volt, 1983-ra ebbõl 278 lett. Azokat, amelyek nem akartak társulni, a Parlament egyszerûen összevonta. Franciaországban a prefektus hatáskört vonhat el a polgármestertõl. Ettõl ezek még demokratikus országok, és hangsúlyozni szeretném, hogy mindezek a jogosítványok jelzésszerûen sincsenek benne a Kormány által benyújtott törvényjavaslatban. Teljes mértékben igaz, hogy az emberi problémamegoldás tekintetében legnagyobb kapacitása a spontán szervezõdõ kis közösségeknek van. E tény alapjául szolgálhat minden intézménykritikának és decentralizációnak, ugyanakkor éppúgy tény, hogy a múlt század derekától e spontán támogató rendszer világszerte erõs sorvadásnak indult, indokolva intézmények szervezését, fenntartását, illetve bizonyos mértékû összevonását. A kérdésre, hogy 45, de inkább 60 év diktatúra után mennyire tudnak megállni kizárólag saját lábukon a magyar helyi közösségek, adható altruista és idealista válasz, kell is, hogy adjunk ilyen válaszokat, de realista feleletére is szükség van! Bár a helyi közösségek és tagjaik mindenképpen és teljes mértékben felnõttek és autonómok, tagadható-e, hogy a paternalizmus nemcsak atyákat teremt, de bizonyos mértékben infantilizál is! A hatalommegosztást tekintve, a Kormány javaslata megítélésem szerint kiegyensúlyozott és realisztikus. Harmadik pontként pedig politikai döntést igényel, hogy a pártok ne saját esélyeik szemüvegén keresztül tekintsenek az önkormányzati törvényre, illetõleg az õszi helyhatósági választásokra. A javaslat értékelésekor el kellene vonatkoztatni attól, hogy az ellenzék elsöprõ kormánypárti helyhatósági többség rémével riogatja önmagát, másfelõl a kormánypártokban is él félelem a vereségtõl. Falvakban, városokban gyakran hallani - idézem -: "Ha ezek itt gyõznek, minket kinyírnak!" Ha megfelelõ önkormányzati törvényt hozunk, annak alapján még akkor is mûködnek a helyhatóságok, amikor talán már teljesen más pártstruktúra lesz ebben az országban,. Ugyanakkor a helyhatósági választások ténye lehetõség is mindegyik párt számára. Bizonyára könnyebb a javaslatot egy lehetséges választási gyõzelem tükrében értelmezni és elfogadni, mint egy lehetséges választási vereség elõérzetével. Mert lehet-e izgalmasabb politikai feladata ma egy ellenzéki pártnak, mint hogy többséget szerezzen például a lakitelki képviselõtestületben? Tisztelt Képviselõtársaim! Ebben a pillanatban még közös és egyforma a felelõsségünk azért, hogy õsszel Magyarországon ne tanácsi választásokra kerüljön sor, hanem felállhassanak végre a magyar és európai közjogi hagyományoknak, elsõsorban és mindenekelõtt pedig a magyar nép igényeinek megfelelõ helyi önkormányzatok. Kívánom, hogy e felelõsségvállalás ne forduljon át a felelõsségáthárítás kíméletlen politikai párbajába, ami bizonnyal bekövetkezne, ha feladatunknak nem tudnánk idõben megfelelni, és ha feladatunkat nem tudnánk megfelelõen elvégezni! Köszönöm figyelmüket. (Taps.)