DR. FÜZESSY TIBOR (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Úgy gondolom, hogy a Kormány tagjain és szakértõin kívül tulajdonképpen nagyon szûk azoknak a köre, akik megfelelõ, kellõ szakértelemmel, és talán még inkább kellõ, a részletekbe való, és az információs adatokba való bepillantási lehetõséggel rendelkeznek ahhoz, hogy megfelelõ alátámasztottsággal és szakszerûséggel el tudják bírálni azt, hogy az elõttünk lévõ csomagnak a tervezett intézkedései valóban a legszükségesebb intézkedések-e, és valóban alkalmasak-e arra, amely célt kitûznek maguk elé, hogy a költségvetés egyensúlyát helyrebillentsék. Sem én magam, sem kereszténydemokrata képviselõtársaim nem tartozunk ebbe a szûk körbe. Megmondom õszintén, hogy egy kissé riadtan figyeltük azt a káprázatos tüzérségi párbajt, amit azok vívtak, akik a beavatottak kis körébe tartozóknak tekinthetõk. Azt hiszem, hogy akik ebbe a szûk szakértõi körbe nem tartoznak, azoknak a döntési lehetõsége meglehetõsen csekély, és meglehetõsen szûk területre korlátozódik. Tulajdonképpen a kérdés az, hogy elfogadjuk-e azt, el tudjuk-e hinni azt, hogy azoknak a szakértelme, és azoknak a szándéka, akik ezt a csomagot elõterjesztették, megfelelõ-e meg tudunk-e bízni a Kormányban és az elõterjesztõkben vagy sem. Ha nem tudunk bízni, akkor igennel kell szavaznunk. A kereszténydemokraták a csomagtervre igennel fognak szavazni. Azonban, hogy mégse az a látszat maradjon fenn, mint hogyha minket a szavazásunkban teljesen a bizalom vagy a vakhit kérdése irányítana, engedjék meg, hogy ehhez az igen szavazathoz néhány fenntartást, néhány gondolatot fûzzek. A magyar történelem elsõ inflációja a XII. században zajlott le. Szent László királyunk kétévenként új pénzt veretett, és méghozzá egyre jobb, egyre keményebb, egyre nehezebb, egyre több ezüstöt tartalmazó pénzt. Ezt kétévenként át is váltották. Az átváltás nem volt olcsó dolog, mert illetéket kellett fizetni. Az átváltóknak azonban mégis megérte, mert a korábbi pénzükért jobb pénzt kaptak. A késõbbi királyoknak - úgy látszik - azonban költségvetési gondjaik voltak, mert - nyilván szaktanácsadóik tanácsára - rájöttek arra, hogy nem kell mindig jobb pénzt kiadni, elõnyösebb a költségvetésnek, ha csökkentik a pénznek a súlyát, és csökkentik annak az ezüsttartalmát. Így jöttek létre azok a minipénzek, amiket a numizmatikusok nagyon jól ismernek, és amik talán a világtörténelem legkisebb pénzérméit eredményezték. A magyar történelem és egyben a világtörténelem - legsúlyosabb inflációja a második világháborút követõen zajlott le. Egészen pontosan 400 ezer kvadrillió pengõt váltottak át egyetlen forintra. Ha azonban ezeknek az inflációs folyamatoknak a gazdasági mellékhatásait és mellékkörülményeit szemléljük, akkor megállapíthatjuk azt, hogy a XII. század gazdasági fejlõdése egyenes vonalú és egyenletes volt, és a XII. század végére, III. Béla királyunk uralma alatt Magyarország az európai nagyhatalmak és az európai gazdasági nagyhatalmak sorába emelkedett. Ami pedig a második világháború utáni idõszakot illeti, ez alatt a nem egészen másfél év alatt az ország tulajdonképpen lényegében kiheverte a világháborúnak a legsúlyosabb hátrányait és legsúlyosabb megrázkódtatásait. Ezzel a két példával szerettem volna illusztrálni - és még számos, egészen újkori példával is illusztrálható lenne - hogy az inflációs folyamatok egyáltalában nem azonosak a gazdasági hanyatlásnak a folyamataival, s infláció mellett és azzal párhuzamosan gazdasági felemelkedési korszakokat lehet megélni. Én egyetértek azokkal, akiknek az a véleménye, hogy ez a csomagterv, amely döntés végett elõttünk fekszik, csak egy fél csomagnak tekinthetõ. A csomag másik fele azokat az intézkedési terveket fogja tartalmazni, amelyek az új gazdasági felélénkítést, a gazdasági talpraállítást fogják célozni. Egy dolgot nem egészen értek a csomagtervbõl, de a további vita során talán még fény derülhet rá. Miért van szükség országgyûlési határozatra olyan intézkedések tekintetében, amelyeknek meghozatala teljes egészében a Kormány hatáskörébe tartozik? (Taps a középsõ részen.) Remélem, hogy nem a Kormány önbizalmának hiányáról van szó. A háború utáni példához még hozzátehetem azt is, hogy a gazdasági rend helyreállítása és a forintstabilitás megteremtésének a hatalmas gazdasági feladatát a Kormány annak idején teljes egészében magára vállalta, és a Parlament nélkül oldotta meg. Nem akarok tippet adni a miniszterelnök úrnak, hiszen õ nagyon jól ismeri annak a korszaknak a parlamenti történetét, de emlékeztetni szeretnék arra, hogy a Parlament a Kormánynak az 1946. évi VI. törvénycikkel és az 1946. évi XII. törvénycikkel felhatalmazást adott arra, hogy az államháztartás egyensúlyát teljes egészében rendeleti úton állítsa helyre. E felhatalmazás nyomán születtek meg a híres 8400, 8800 és 9000 /1946 MN számú rendeletek, amelyek létrehozták és stabilizálták az új forintot, és általában rendet teremtettek az ország gazdasági életében - a Parlament egyszeri, illetve kétszeri törvényi felhatalmazása alapján. Amivel a csomagtervbõl nem tudunk egyetérteni, az az intézkedések szociális ellensúlyozásának a nem kielégítõ volta. A Kereszténydemokrata Néppárt programjában, választási küzdelme során folytatott propagandájában hangsúlyozta - és ebben a kérdésben most sem engedhet - megérti és elfogadja a pénzügyi egyensúly helyreállításához és a gazdaság talpraállításához feltétlenül szükséges megszorító intézkedéseket, de csak akkor, ha megfelelõ védõháló feszül azok felett a rétegek felett, amelyek már elérkeztek szociális tûrõképességük határára. Az a véleményünk, hogy a kisnyugdíjak, a rokkantsági nyugdíjak, a gyed, a gyes és a családi pótlék tervbe vett - összesen két és félmillió forintot kitevõ - emelése nem elegendõ ahhoz, hogy az érintett rétegeket az elnyomorodás útján megállítsa. A szociális ellentételek felkutatása éppúgy nem az Országgyûlés gondja, mint ahogy a költségvetés és a gazdaságot szanáló intézkedések megtalálása sem. Számos javaslat hangzott el a délelõtt folyamán, számos használható és kevésbé használható ötlet, amelyek a szociális kiadások esetleges ellentételezésére lehetnek alkalmasak. Én csak az egyiket szeretném nagyobb súllyal hangsúlyozni. A múlt héten elolvastam a Parlament tavaly december 19- 20-án a kamatadó kérdésében lezajlott vitáját. Igaz, hogy akkor sokan a kamatadó ellen szóltak, és ellene is szavaztak, de a hozzászólásokból, majd késõbb az Alkotmánybíróság ezzel kapcsolatos vitáját követõ sajtóvisszhangokból én - legalábbis a magam részérõl - azt véltem kiolvasni: sokaknak az a véleménye, hogy azt a terhet, amelyet nem a legszegényebb rétegekre, hanem olyanokra hárítanak, akik a többletkiadásuk ellenértékét ingatlanuk értéknövekedésében mégis csak megkapják, a lakosság többsége nem tartja igazságtalannak és elfogadhatatlannak, legalábbis nem igazságtalanabbnak, mint az olyan terheket, amelyek látszólag ugyan mindenkit egyformán és arányosan terhelnek, de mégis a legszegényebbeket sújtják aránytalanul. Egy szóval és röviden, a kamatadótörvényt az Alkotmánybíróság kizárólag azért helyezte hatályon kívül, mert azt az Országgyûlés nem kétharmados többséggel hozta. Ma már az Alkotmánybíróság az Alkotmány megváltoztatása folytán ilyen döntést nem hozhatna. Ma már nem kell ehhez kétharmados többség, ezért úgy gondolom, hogy ezt a lehetõséget, vagy az ebbõl adódó esetleges más lehetõséget a Kormány már az idén sem hagyhatja számításon s figyelmen kívül. A beszedhetõ - Békesi László szerint négy és fél milliárd forintot, de az év hátralévõ részére tekintettel legalább két és fél milliárd forintot kitevõ - összeget pedig a szociális ellentétel növelésére kell fordítani.