DR. SZABÓ IVÁN (MDF): Tisztelt Országgyûlés! Mélyen tisztelt Elnök Úr! Ma reggel, amikor ide igyekeztem a Parlamentbe, mögöttem a villamoson két férfi errõl beszélgetett, amit itt az elõbb hallottunk. Hát, túlzás lenne azt mondani, hogy rendkívül szimpatikus jelzõkkel illették volna ezt a rendszert, amelyet itt elénk tálalt most a pénzügyminiszter úr. A beszélgetésnek volt egy végsõ kicsengése, amikor az egyik azt kérdezte: "Te, mondd meg õszintén, mi a különbség a Rabár és a Békesi között?" (Derültség.) Mire a másik: "Leginkább az, hogy a Rabárnak kecskeszakálla van!" (Derültség.) Tisztelt Képviselõtársaim! Én arra szeretnék itt vállalkozni a Magyar Demokrata Fórum képviselõcsoportja nevében, hogy bebizonyítsam Önöknek és az ország közvéleményének, hogy az Antall-kormány és az õt megelõzõ kormányok pénzügyi politikája között markánsabb az eltérés, mint egy kecskeszakáll! (Derültség és zaj.) Nem személyeskedés, és nem az elõzõ Kormánynak valamiféle dezavuálását követjük el akkor, amikor emlékeztetnünk kell arra, hogy a jelen költségvetésnek a vitája során - amelyet az elõzõ Parlament hagyott még jóvá; még mint a választások elõtt ellenzéki szervezetek igen nagy egységben, a jelenleg ellenzékben lévõ Szabad Demokratákkal és a FIDESZ-szel is - a költségvetést két alapvetõ ponton próbáltuk támadni és megkifogásolni, és az akkori parlamenti képviselõinket megpróbáltuk befolyásolni, hogy két kérdésben emeljék fel szavukat. Nem lényegtelen két pont volt ez! Az egyik: hogy elsõ perctõl kezdve tudtuk, hogy nem jó szám a 10 milliárdos költségvetési hiány az adott szituációban, és nem felel meg az elõrejelzéseknek sem a 20 százalék alatti infláció prognosztizálása. Azóta megtörténtek a választások, új Kormányunk mûködik, de ezek a problémák és ezek a számok ma visszaköszönnek. Nem lehet feltenni úgy a kérdést, hogy akkor ez a költségvetés - amely nem a mi költségvetésünk - hogyan illeszthetõ be a rendszerváltás programjába, mi lesz ezzel a tízmilliárddal - és miért kérik rajtunk számon a 25 százalékot immár elérõ, sõt meghaladó inflációt? Fájdalmas lépésekrõl beszélt a pénzügyminiszter úr. Fájdalmasak a lépések és valóban egy nagyon nehéz örökség terhes lépései ezek! Szeretném azt mondani: nem vállalkozott és nem vállalkozhatott ez a Kormány arra, hogy az alatt a néhány nap alatt, amely épp hogy elhaladta a türelmi idõ felét, meg tudja állítani az ország katasztrófális gazdasági helyzetébõl adódó süllyedésnek és esésnek a dolgát. Egy dolgot szeretnék világosan kiemelni ebbõl. Eddig szabadeséssel esett ez a társadalom. Legjobb esetben azt tudjuk mondani, hogy kinyílt az ejtõernyõ, de még esünk; és ezt tudomásul kell vennünk, hogy ha fékezetten is; és csak egy reményünk lehet: úgy érjünk földet, hogy nem zúzzuk magunkat halálra! Ennek a lépéseit látjuk most - ennek az ejtõernyõ-nyitásnak -; fõleg akkor, ha látjuk, hogy milyen környezetben, milyen intézkedéssorozatnak a keretében tesszük meg ezt! Nem vitás, hogy túllépve azokat a költségvetési kereteket, amelyeket a 10 milliárdos hiány kívánt volna, az örökség terhes, mert már féléves szinten a 27 milliárd vetette elõre árnyékát. Választási lehetõség van népszerû intézkedések megtételére - annak az árán, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy ezzel az országot igen rövid távon mûködésképtelenné tesszük! Most nem úgy kérünk áldozatot az ország lakosságától, hogy nem láthatja, hogy ennek hol van a vége! Világos, hogy eleget kell tennünk bizonyos nemzetközi pénzvilágbeli követelményeknek, és tartanunk kell magunkat olyan szerzõdésekhez is, amelyeket nem mi kötöttünk. Kérem, a középkorban, ha egy király nem jól viselkedett, akkor a római pápa interdiktum alá helyezte, ami nagyon súlyos csapás volt annak az országnak. Változnak az idõk. Most az IMF van abban a helyzetben, hogy interdiktum alá helyezhet egy országot, és annak a népe sokkal jobban megsínyli ezt, mint azt a keserû terepiát, amelyet most alkalmaz a Kormány. Gazdasági problémák állnak mögöttünk; olyan gazdasági problémák, amelyek kívülesnek még intézkedési körünkön is. Nagyon szép dolog volt, és a világ elismeri, hogy kiengedtük a német menekülteket, de a keletnémet piac összeomlásának konzekvenciái itt vannak ebben a csomagtervben, és csak remélni lehet, hogy a nemzetközi tárgyalások folytán valamilyen formában ez Magyarországnak hitelekben, segítségben és egyéb pénzügyi-gazdasági menedzsment-képzés formájában visszatérül; de ma ez rövid távon költségvetési hiányt jelent. Az elõzõ Kormány tudta, és tisztában volt azzal, hogy a szovjet piacnak a felvevõképessége a magyar áruk iránt ellehetetlenül. Ellehetetlenül a magyar áruknak a színvonala tekintetében és ellehetetlenül a szovjet gazdaság katasztrofális szituációja következtében. Nyilvánvalóan ezt nem tudjuk másra hárítani, ennek a konzekvenciáit le kell nyelnünk. Mi ad arra reményt, hogy ebbõl tovább tudunk lépni? Csak az, hogy ezek a megtett intézkedések valóban egy hosszabb távú gazdaságpolitikai koncepció keretébe illenek bele. És hogyha nem sok jobb lépés lehetséges, engedtessék meg nekem, hogy a múlt hét szombati Pesti Hírlapból az ellenzék jeles gazdaságpolitikusának, Tardos Mártonnak az interjújából csak egy mondatot idézzek: "Nem tudom, hogy valódi kormánytagként ilyen intézkedéseket tettem volna-e. Ebben nincsenek olyanok, amelyek elvileg nem megléphetõk. Nincsenek olyanok, amelyekrõl nem valószínûsíthetõ, hogy meg is kell õket lépni. Az összefüggések - ahogy ezeket tálalták - nem megnyugtatók." Kérem szépen, ez konstruktív ellenzéki vélemény. Nem az kerül vitatásra, hogy ezek a lépések meglépendõk, sõt ha valamilyen kritika ér bennünket az ellenzék oldaláról, jobbára az, hogy eléggé lassan és nem elég keményen lépjük meg ezeket! A probléma talán az, hogy ezek valóban azok a lépések-e, és úgy vannak-e tálalva, ahogy ezeket mi tálalni látni szeretnénk. Az ország népe ma azt kérdezi, hogy ki a felelõs, hogy idáig jutottunk. Kérem, lehet ezt, és kell is vizsgálni! Kétségtelen tény, hogy ez a közép- és hosszabb távú magyar múltban keresendõ, mert a szovjet orientáció nem az elmúlt két évben alakult ki, hanem az elmúlt 40-ben! Mély gazdasági gyökerei vannak annak a problémának, hogy idáig jutott ez az ország. És ebbõl vezetõ kiúthoz sokféle megoldás lehetséges. Én úgy érzem, hogy amikor az ellenzék nem érzékeli azt, hogy a kivezetõ utat úgy kell tálalni, ahogy tálalva van; nem az az igazi probléma, hogy egy lehetséges utat, és azt a koncepciót, amelyiket itt Rabár pénzügyminiszter úr feltálalt - amelyik egy olyan csomagtervet tartalmaz 1991-tõl, mely összességében és összehangoltan tartalmazza a bér, az ár, a vám, az adó és valamennyi problémának együttes kezelését -; hogy ebben ne látná az ellenzék, hogy merre törekszünk. De kérem, egyet tudni kell. Ugyanabban a kõtömbben más szobrot látott meg Rodin, Michelangelo és Pheidias. A vita közöttük az, hogy õk talán nem azt szeretnék kifaragni belõle, amit a mostani pénzügyi kormányzat elénk tárt. Ezen lehet vitatkozni; de azon nem, hogy a felkínált és a javasolt megoldás egy járható és következetesen végigvihetõ utat jelent. Ebben viszont - azt hiszem - a Kormánynak meg kell adni a lehetõséget, hogy meglépje azokat a lépéseket, amelyek hosszabb távon a magyar gazdaság talpraállításához, és igenis, a lakosság életszínvonala zuhanásának megakadályozásához vezethetnek. Vannak ígéretes lépések. Vannak olyan ígéretes lépések, amelyek rövidesen a Parlament elé kerülnek. Részben igazságtevõ lépések, részben olyan lépések, amelyek a vállalkozások élénkítésénél, az elõprivatizációnál már tételesen olyan intézkedéseket tartalmaznak, amelyek az inflációnak legalábbis a mérséklésére, fékezésére is alkalmasak lesznek. Akik ezeket ismerik már - elõterjesztés, vagy elõzetes anyagoknak a birtokában-, nyugodt lélekkel állíthatják, hogy nem a fénysugár nélküli alagútban járunk már. De azt is õszintén meg kell mondani, nem értünk még földet a zuhanásban, nem vagyunk a mélyponton sem. De azzal is tisztában kell az ország közvéleményének lennie hogy a még fenyegetõ, és biztosan bekövetkezõ munkanélküliség annak az ára, hogy 10-15 évvel ezelõtt egy 20-25 ezres munkanélküliséget nem mert megreszkírozni a Kormány; ennek ma esetleg tízszerese is lehet az ára. De ez nem a mi problémánk, nem mi okoztuk ezt a problémát! Még egy dologra szeretnék utalni, és ez pedig az, hogy a mezõgazdasági ártámogatások tekintetében is a Kormány milyen politikát folytat. Itt elhangzott - részben az indokolásban, a szövegben is benne van -, hogy e tekintetben részben a kedvezõbben alakuló export, részben a termelési eredmények tesznek lehetõvé olyan lépéseket, hogy nem bõvítjük, hanem standardizáljuk abszolút számban a támogatások mértékét, ami tehát nem arányos az exportnövekedéssel, sõt, bizonyos gabonaáraknál lefölözi a Kormány ennek egy jelentõs részét. Kérem, az iparban már nagyon régóta beszélünk struktúraváltási szükségletrõl. A mezõgazdaságban is tudatosan, világosan kell látni, hogy a struktúraváltás nemcsak a tulajdonviszonyokban létrejövõ változást jelenti a mezõgazdaságban, hanem a termelési szerkezet, a növényi és állattenyésztési kultúrák változtatásában is szükséges; mert nem tartható fönt egy mûködõ gazdaságban olyan területek termelési kultúrájának a finanszírozása, amelyre az az országrész, az az éghajlati viszony alkalmatlan. Kérem, fiatal koromban én megértem ebben az országban a gyapotkampányt. Ennek sokkal kisebb változatait éljük ma meg, amikor kedvezõtlen adottságú területeken nem oda való növényi kultúrákkal próbáljuk fönntartani mesterségesen a mezõgazdasági termelést. Nem ez a megoldás, hogy ezeket a támogatásokat tovább erõltessük, hanem kikényszerítsük azokat a strukturális változásokat, amelyek ezekben a termelési, mezõgazdasági feltételek között is szükségesek. Tisztelt Képviselõház! A kormányprogramnak ez a csomagterve nagyon keserû és nagyon fájdalmas. Még egy-két ponton - mint ahogy ez majd bizottsági részrõl el is fog hangzani - csiszolásra is szorul, egy-két alapvetõ érték - kulturális és szociális érték - megóvása szempontjából. De tessék ezeket a megtett lépéseket - melyeknek egyéb törvénytervezeti dolgai részben már a Ház asztalán fekszenek, részben már beterjesztés elõtt állnak - úgy tekinteni, hogy lepattantak már a márványtömbrõl az elsõ kövek, és kezd kirajzolódni, igenis nagyon markánsan, az a szoborcsoportozat, amit ez a kormányzat felépíteni akar. Kérem, ha egy tûzveszélyes helyen egy faház leég, arra kétféleképpen lehet reagálni. Vagy úgy, hogy elrendeljük, hogy sokkal több vizet vezessenek oda, hogy ha újjáépítés után a faház újra tüzet fog, több vizet tudjunk rá zúdítani; vagy úgy, hogy arról hozunk határozatot, hogy a tûzveszélyes zónában nem faházat kell építeni. A Kormány ez utóbbi utat járja, szemben az elõtte lévõ kormányok vízmennyiséget pumpáló többletével, ezért ha égõ fájdalommal is, és nagyon nagy szorongással, mégsem tudok jobbat ajánlani tisztelt képviselõtársaimnak, hogy ezt a csomagtervet fogadják el, éppen felemelkedésünk elsõ zálogaként. (Taps a jobb oldalon.)