DR. RABÁR FERENC pénzügyminiszter: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Önök elõtt egy olyan elõterjesztés fekszik, amely szinte egyedi abban az értelemben, hogy szinte csak népszerûtlen állásfoglalásokkal fog találkozni. Más elõterjesztéseknek vannak kedvezményezettjei, és vannak olyanok, akik hátrányos helyzetbe kerülnek. Más elõterjesztésekben vannak olyan elõnyök, amelyek világosan láthatók, és ezekkel szemben mérlegelhetõk azok a hátrányok, amelyekkel rendszerint járnak. Ez az elõterjesztés rövid távon szinte kizárólag valamennyi résztvevõnek hátrányokat jelent, és tudjuk, hogy a lakosság részérõl is általános felháborodással találkozik. Felháborodással, amely mindenféleképpen magyarázható, érthetõ és bizonyos szempontból jogos is. Az a kérésem, hogy - az elõterjesztés ilyen jellege miatt - engedjék meg, hogy ne annyira a részletkérdésekkel foglalkozzam, amelyek részben az elõterjesztésben, részben a kiegészítésekben úgyis szerepelnek - és amelyekre biztos vagyok, hogy a vitában ki fogunk térni - hanem megpróbáljam azt az összefüggésrendszert és közgazdasági hátteret megvilágítani, amely rákényszerített bennünket ennek az elõterjesztésnek a beterjesztésére. A bevezetõmben tulajdonképpen három fontos kérdéscsoporttal szeretnék foglalkozni: Elõször. - Szükséges volt-e ez a költségvetés-módosítás? Ha szükséges volt, akkor milyen terjedelemben volt szükséges: mint amilyen terjedelemben ezt beterjesztettük, tehát a végösszege csökkenthetõ lett volna, vagy pedig arra kényszerültünk, hogy ezt az elõterjesztett összeget terjesszük a Parlament elé. A második kérdéscsoport az elsõbõl következik: ha szükséges volt ez a költségvetés módosítás, akkor éppen ezeket a tételeket kellett-e módosítani; milyen mód volt arra, hogy más tételekhez nyúljunk és ha nem nyúltunk, akkor miért tettük. És végül úgy érzem, okvetlenül magyarázatot igényel egy harmadik kérdés is, ez pedig az, hogy a hosszabb távú terveinkbe, az általános koncepciónkba hogy illeszkedik bele ez a költségvetés módosítás? Mi a viszonya ennek a szükséghelyzetben hozott, rövid távú intézkedésnek a hosszú távú elképzeléseinkhez? Elõször az elsõ kérdéscsoportra szeretnék rátérni: szükség volt-e erre az elõterjesztésre, és ilyen mértékben volt-e szükség rá? Erre a kérdésre talán a legkönnyebb válaszolnom. Nem a jelenlegi Kormány felelõsségét szeretném csökkenteni, de az objektivitás érdekében ki kell jelenteni a következõket: a törvénymódosításra szükség volt, mert az elõzõ Kormány a Nemzetközi Valutaalappal kötött egy szerzõdést, amelynek értelmében az év végi defitcitje a költségvetésnek nem haladhatja meg a 10 milliárd forintot. Másodszor: szükséges volt, mert az elõzõ Kormány - noha ezt a 10 milliárd forintot vállalta - a vállalás idõpontjában a háztartási tüzelõanyagokkal kapcsolatban belekalkulálta már azokat az intézkedéseket, amelyeket nem hozott meg, amelyeket tulajdonképpen május elsejéig kellett volna meghoznia; így a 10 milliárdos deficitbe bele volt ugyan kalkulálva, de a hozzá szükséges valóban népszerûtlen, kellemetlen lépéseket nem tette meg. Szeretném hozzátenni, hogy a háztartási tüzelõanyagok területe az a terület, amelyért mi is a legnagyobb aggodalmat érezzük, mert ez az, ami szociális szempontból a leginkább sújtja a legalacsonyabb jövedelmû rétegeket. Harmadszor: szükséges volt, mert a kormány átvételének idõpontjában ezt a 10 milliárdos deficitet - amibe belekalkulálták ugyan, de nem vezették be a háztartási tüzelõanyagokat - ezt az elõzõ Kormány már túllépte, és a Nemzetközi Valutaalapnak a kormány belépése idõpontjában folytatott vizsgálataiból kiderült, hogy már mintegy 15-17 milliárd forinttal nagyobb a túllépés, mint a megengedett 10 milliárd forintos deficit. Szükséges volt azért is, mert az elõzõ Kormány április 16-án megvizsgálta azokat a többletigényeket, amelyek a költségvetéssel szemben akkor jelentkeztek, és már akkor megállapította, hogy 2,1 milliárd forintnyi többletigény jelentkezik, amelynek a teljesítésérõl nem intézkedett. Szükséges továbbá azért is, mert április 16-tól június közepéig, vagyis alig egy-két héttel a jelenlegi Kormány belépése után, további 2,6 milliárd többletigény jelentkezett a költségvetéssel szemben. Ha mindezeket a tételeket összeadjuk, akkor világosan látjuk: 17 milliárd + 2,1 + 2,6 = 21,7 milliárdnyi túllépést jelentett akkor, amikor az elõzõ Kormány szinte meg sem kezdte a mûködését. (Antall József miniszterelnök: a mostani!) Bocsánat, elnézést kérek: a mostani. Amikor a mostani Kormány el sem kezdte a mûködését. Ha ehhez hozzávesszük azokat a dologi automatizmusból és a bérautomatizmusból keletkezõ, az infláció miatt okvetlenül szükséges növelési igényeket, akkor azt találjuk, hogy a jelenlegi 25,6 milliárd forint alig 2,0 - 2,5 milliárd forinttal több, mint amennyi a már mutatkozó hiány. Úgy érzem tehát, hogy az elsõ kérdésre egyértelmûen és kétségkívül azt kell mondani, hogy ezek a lépések nem csak szükséges intézkedések voltak, hanem kényszer hatása alatt megtett intézkedések, amelyeket semmilyen körülmények között nem lehetett volna elkerülni; annyira nem, ha ebben a Parlamentben bármily csoport alakított volna egy Kormányt, ugyanezt a lépést meg kellett volna tennie, ugyanilyen mértékben. A következõ kérdéscsoport úgy hangzott: ha szükséges volt ezeket az intézkedéseket megtenni, akkor vajon helyesen, jól állítottuk össze azokat a tételeket, amelyekbõl a jelenlegi intézkedéscsomag összejött? Engedjék meg, hogy ezzel kapcsolatban egy kicsit általánosabban kezdjem. Ha a három jövedelemtulajdonos közül - a költségvetés, a lakosság és a vállalatok - a költségvetés ilyen kényszerhelyzetben van, és a három közötti áramokat meg kell változtatni ennek a korrigálása érdekében, akkor biztos, hogy nincs olyan intézkedés, amelyik a másik két jövedelemtulajdonost ne érintené hátrányosan: akár a vállalatoknál, akár a lakosságnál a bevételeket csökkentjük, vagy a kiadásokat növeljük, az egyformán fáj, és ezen nem lehet segíteni. Azt is hozzá kell tenni, hogy nincs olyan változtatás, amely ne járna mellékhatásokkal. Végül nyugodtan hozzáteszem azt is, hogy ezeknek a mellékhatásoknak a legkellemetlenebb részével - az inflációval kapcsolatos mellékhatásokkal - mindenféleképp a tételek legnagyobb része terhelõdik, mert hiszen a lakossági jövedelemcsökkenés a béremelésre, az infláció ilyen természetû feszítésére; a vállalati az áremelésre ösztönöz; és végül meg kell õszintén mondani, hogy a költségvetési hiányok is ösztönzik a vezetõket arra, hogy korrekciókat kérjenek - itt nemcsak ösztönzésrõl, hanem ahogy láttuk, kényszerintézkedésrõl is van szó -, de egy másik fajta ösztönzés is létezik a forgalomban lévõ pénzmennyiség növelésére, aminek a Kormány a legkeményebben ellent fog állni. Ha ez így van; ha nincs olyan tétel, amelyik ne érintené hátrányosan a jövedelemtulajdonosok valamelyikét; ha nincs olyan tétel, amelyik ne jelentkezne mellékhatásokkal, és ne feszítene valamilyen szempontból az infláció irányába, akkor egy kicsit más szemmel kell majd megnéznünk azokat a tételeket, amelyeket a Kormány elõterjesztett. Ezek az inflációs nyomások: az áremelésre, a béremelésre, a kamatemelésre vonatkozó nyomás, vagy a forint árfolyamának a rontására vonatkozó nyomás egy olyan dinamikus inflációs folyamatban, amelynek a kellõs közepén vagyunk, elkerülhetetlen. Tulajdonképpen az áremelés, béremelés, kamatemelés, árfolyamcsökkentés olyan állomások, amelyek egy inflációs folyamatban okból következménynyé és következménybõl okká válnak a legkülönbözõbb idõpontban, a gazdaság legkülönbözõbb helyein jelentkeznek feszítésként, és ezeken a helyeken az átmeneti feszültségeknek a megoldására irányulnak, úgy azonban ebben az inflációs folyamatban, hogy másutt okoznak hasonló, vagy még kellemetlenebb feszültségeket. Ha ezekhez a feszültségekhez és ehhez a folyamathoz, amelyet dinamikájában kell nézni, hozzávesszük még azt is, hogy az inflációs anticipáció - tehát az az elv, az a várakozás, amely a különbözõ gazdasági alanyokban az inflációval kapcsolatban létezik - ugyancsak arra ösztökél, hogy árat emeljenek, béremelést kérjenek stb., akkor elõttünk áll az egész inflációs folyamat. Ennek az egyik - mint mondottam - manifeszt állomása az, ami ma történik; és ezt itt rendkivül fontos hangsúlyozni. Az egész elmúlt idõszaknak a gazdasági szemlélete természetesen sugallta, hogy egy áremelés, egy árfolyamváltoztatás, egy költségvetés módosítása - amely hasonló az elõttünk lévõhöz - az valami rendkívüli, és mindegyiket külön-külön kell megmagyarázni. Sajnos az inflációnak abban a felpörgött folyamatában, amelyben benne vagyunk, ezek szinte rutindologgá válnak - ez nem vigasztaló, viszont tény. Az árfolyamcsökkentések tulajdonképpen szükségképpen következnek be, hiszen a velünk kereskedõ országok inflációs rátájának és a magyar inflációs rátának a különbségével rendszeresen módosítani kell az árfolyamot. Ugyanígy az áremelkedések a gazdaság egyes pontjain sokszor olyan feszültségeket idéznek elõ, amelyeknek a megoldására csak egy újabb áremelés ad lehetõséget. Mindez természetesen felveti a kérdést, hogy akkor tehát ki vagyunk-e teljes mértékben szolgáltatva, nem tehetünk-e valamit az infláció ellen? Nincs semmilyen kiút? Természetesen van, de a kiút rendszerint éppen ott van, ahol a legjobban fájnak az intézkedések. Az, hogy az intézkedések fájnak, az tudniillik annyit jelent, hogy valahol létezik egy feszültség, amit a Kormány nem akar az inflációnak engedve enyhíteni, hanem a feszültséget fenntartja. Továbbá van az infláció elleni küzdelemnek egy másik lehetõsége a monetáris szférában, amely ugyancsak nem fájdalommentes, hiszen tudjuk, hogy likviditási zavarokat okozhat; különösen egy olyan monetáris rendszerben, amelyben még nem alakultak ki a piacgazdaságnak a szigora mellett azok a lehetõségek, amelyek ne engednék meg, hogy bizonyos újabb pénzügyi forrásokat ne találjanak a gazdasági alanyok. Kicsit talán hosszú volt ez a bevezetés a második ponthoz - hogy tudniillik miért kellett ezeket a tételeket kiválasztanunk - de nagyon tudatossá szeretném tenni azt, hogy bármihez nyúltunk volna, kivétel nélkül minden tételre fel tudott volna állni ennek a parlamentnek 5-10 képviselõje és be tudta volna bizonyítani, hogy ez káros, ez hátrányos, ez inflációs következményekkel jár. Akkor tehát, amikor megmagyarázzuk a kormány által elõterjesztett tételeket, akkor nem tehetünk mást, mint elmondjuk azokat a szempontokat, amelyeknek alapján ezeket a tételeket kiválasztottuk. Az elsõ ilyen szempont az volt, hogy lehetõség szerint továbbgyûrûzõ inflációs hatást ne idézzünk elõ a gazdaságban - tudom, hogy ilyen szempontból is kritizálhatók a tételek, el is fogom mondani majd most, vagy a válaszomban a választ. A második szempont az volt, hogy szociális szempontból ne növeljük lehetõség szerint a lakossági terheket, ezért tehát az élvezeti cikkekre és az üzemanyagra koncentráltunk, és igyekeztünk elkerülni a valóban alapvetõ cikkeknek az áremelését. (Közbeszólás: Tirts Tamás: Az üzemanyag nem az?) Az üzemanyag - erre majd még szeretnék visszatérni - semmiféleképpen sem egy alapvetõ emberi szükséglet. Bizonyos értelemben és bizonyos helyeken igen, el is fogom mondani; olyan helyeken kompenzációt is adtunk. A harmadik szempont az volt, hogy lehetõség szerint diverzifikáljuk a tételeket; minél több apró tételbõl állítsuk össze ezt a csomagot. Ennek tulajdonképpen két oka volt. Az egyik az, hogy egy sok tételbõl álló csomagban a bekövetkezés biztonsága sokkal nagyobb, az elvárásainkat inkább teljesítheti, mint hogyha egy-két tételre koncentrálunk, és ott következik be valamilyen nem várt esemény. A második ok pedig az, hogy ha ennyire diverzifikálunk, és sok apró tételbõl áll az elõterjesztés, akkor sehol nem okozhat annyira drámai változásokat, amelyek a gazdasági folyamatokat komolyan megzavarnák. A következõ szempontunk az volt, hogy lehetõség szerint a támogatásokat vonjuk meg ott, ahol erre lehetõség van; és a tételes indoklásnál erre is ki fogok térni. A nyereségadóhoz való hozzányúlást - úgy éreztük - az tette jogossá, hogy az adórendszert mindenképpen egyenletesebbé, kivételektõl mentessé akarjuk tenni, és ez is egybeesik a távlati szándékainkkal. Amikor ilyen alapon összeállítottuk ezeket a tételeket, amelyek Önök elõtt vannak, akkor tulajdonképpen három csoportba soroltuk a tételeket. Az egyik csoport az, amely a vállalatokat érinti. Ez a mezõgazdasági export-csökkentés, a kedvezõtlen helyzetben lévõ mezõgazdasági vállalatok támogatásának megvonása, a villamosenergia termelõi árának növelése, a vállalati nyereségadó és az osztalék.Ezek együttvéve 14,5 milliárdot tesznek ki, hogyha az üzemanyagból az ide esõ részt, mintegy 3,2 milliárdot ide számolunk el. Az intézkedéseknek a másik része a lakosságot sújtja. Igen, nem akarjuk letagadni, hogy ez valóban sújtja a lakosságot; ez 7,4 milliárd. Ezek: a háztartási tüzelõ, amelynek egy fillérje itt nem jelentkezik, mert mint ahogy mondtam, ez az elõzõ Kormány intézkedése, mindössze a villamosenergiából egy 100 millió forintos tétel az, ami növekmény. Itt tulajdonképpen nem törekedtünk másra, mint hogy a május 1-je és az augusztus 1-je közötti bevezetési idõpont miatt emeltük meg a villamosenergia árát. A cigaretta, valamint az alkohol azok a tételek, amelyek még itt szerepelnek. Az üzemanyagban, amint mondtam, 6,5 milliárdos tétel szerepel, ebbõl azonban 3 milliárd nem lakossági fogyasztást szolgál, ezekben az üzemanyagokban tehát 3,3 milliárd az, ami a lakosságot érinti. Végül, a harmadik csoportban szerepelnek azok a tételek, amelyek magát a költségvetést érintik. Ebben van az igazgatási költségek csökkentése, amely 0,5 milliárd. Szeretnék kitérni arra, hogy a Parlamenttõl elvont összeg nem veszélyezteti a Parlament további, zavartalan mûködését, mert egyrészt a tavalyi tartalék elegendõ forrást biztosít, másrészt pedig hogyha sor kerül a "Fehér Ház" átvételére, akkor annak a fenntartási költségeire biztosított összeget át fogjuk csoportosítani. A többi, költségvetést közvetlenül érintõ tétel vagy tartalékkészlet- csökkentésbõl - amely minimális -, vagy az OMFB-nek kiadott összeg bizonyos mértékû csökkentésébõl, amely közvetlen hatásokkal nem jár. Ebbõl álltak össze tehát a költségvetési tételek. Az általános indoklást megadtam, hogy miért volt szükség a költségvetési tételek megváltoztatására. Szeretném még hozzátenni, hogy a szociálpolitikai intézkedések - ahogyan a késõbb kiosztott mellékletbõl látható - két részbõl tevõdnek össze. Az egyik, 1,2 milliárd, közvetlenül a költségvetést terheli, a másik, 1,3 milliárd, amit tulajdonképpen a társadalombiztosításnak kellene fedezni. Tudjuk azonban, hogy a társadalombiztosítás deficite miatt erre valószínûleg nem lesz lehetõség, tehát ez is költségvetési kiadásként számolható el. Ennyit tehát a második kérdéscsoportról, amelynek a lényege az volt, hogy lehetett volna-e más tételeket kiválasztani. Biztos vagyok benne, hogy minden tételt, amit említettem, keményen fognak kritizálni, és abban is biztos vagyok, hogy azok, akik ezt a kemény kritikát alkalmazzák majd, nem fognak tudni helyette olyan más tételt ajánlani, amelyben nem fognak jelentkezni azok a mellékhatások, kellemetlen következmények, amit kritizálnak. Végül szeretnék kitérni a harmadik kérdéscsoportra: milyen koncepcióba illeszkedik bele ez az áremelés? Természetesen nagyon sokan kétségbevonják - illetve nem természetes, hogy kétségbevonják, de természetes, hogy úgy tesznek, mintha kétségbe vonnák - azt, hogy a Kormánynak van gazdaságpolitikai elképzelése. Három területen ígértünk valami változást az elkövetkezõ száz napban. Az elsõ terület tulajdonképpen a sürgõs intézkedések csoportja volt. Ezekre vonatkozóan a közelmúltban hozta nyilvánosságra az elképzeléseit, s a velük kapcsolatos intézkedések részben még kidolgozás alatt állnak, folyamatban vannak, részben a Minisztertanács által már jóváhagyott törvénymódosításként kerülnek ide, a Parlament elé. Ez az elsõ és legsürgõsebb intézkedések csoportja, amely elsõsorban a sorbanállások megszüntetésére, a privatizáció megkezdésére, a belföldi vállalkozások idén lehetséges élénkítésére, a külföldi tõke bevonására és a szociális hálónak a kiterjesztésére vonatkoznak. A második csoport, amelyben a Kormány ígéretet tett, hogy nagyon rövid idõ alatt intézkedik, azoknak a felméréseknek az elvégzése, amelyek okvetlenül szükségesek nemcsak azért, hogy egy világos képet adjanak az ország lakossága számára arról, milyen helyzetben vette át a Kormány a kormányrudat, hanem azért is, mert szükséges kiindulópontja minden további intézkedéscsoportnak. Egy olyan kiinduló helyzet rögzítése, amelyre a hosszabb távú intézkedések fognak épülni. A Kormány harmadik ígérete, végül, az volt, hogy az elsõ száz napban össze fog állítani egy olyan hároméves programot, amely konzisztens, egymásra következõ lépések sorozata, nem áll ellentétben a kezdetben meghozott sürgõs intézkedésekkel, s a gazdasági fellendülés lehetõségét biztosítani fogja. Azt szeretném most elsõsorban mondani, hogy ez a harmadik munka folyamatban van, a Pénzügyminisztérium szakértõi dolgoznak rajta, be vannak vonva a Nemzeti Bank szakértõi is. Azt reméljük, a száz nap alatt valóban egy olyan koncepciót tudunk a tisztelt Országgyûlés elé terjeszteni, amelyet minden részletében megvitathat, sõt, mindenképpen szükségesnek látjuk, hogy a legalaposabb vizsgálatnak vesse alá. Most azonban úgy érzem, errõl a programról részleteiben túl korai lenne beszámolni, ezért csak néhány vonását szeretném kiemelni. Ennek a programnak a célja a piacgazdaság megteremtése. Lehet, egyesek számára furcsának hangzik, hiszen vannak, akik úgy érzik, azzal, hogy áraink 75 százalékát szabad árrá nyilvánítottuk, és azzal, hogy a tulajdonosteremtés megkezdõdött körülöttünk a privatizáció által, tulajdonképpen a liberalizáláshoz szükséges intézkedéseket már megtettük, s amik hátra vannak, apró, mellékes lépések. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a magyar árrendszer végletesen torz - a következõ dolgok miatt. Torz, elsõsorban azért, mert igaz ugyan, hogy a termékárak 75 százaléka fel van szabadítva, a termékárak között azonban van olyan ár, amely még hatósági ár, és amelynek a további felszabadítása a valóban liberális piachoz szükséges. Nem liberális piac a magyar piac azért sem, mert a termékárak körén kívül a tényleges árak teljesen torzak és kialakulatlanok. A tõkepiac, amint tudjuk, csak most kezd létezni, a budapesti értéktõzsde most alakult meg, a tõke fogalma minimális, ezért a tõkepiacról beszélni nem tudunk, a tõkepiaci értékelés teljesen hiányzik. Munkaerõpiac ugyanígy nem létezik. A munkaerõpiacot száz intézkedés korlátozta a múltban és - noha ezeknek az intézkedéseknek a nagy részét feloldották - a magyar munkabér abszurd módon alacsony. Ez nemcsak azért van, amit általában emlegetni szoktak, hogy tudniillik a magyar munka termelékenysége és a külföldi termelékenysége közti különbség teszi ezt a hiányt, hanem azért is, mert a magyar munkabérbe a legelemibb emberi szükségletek nincsenek belekalkulálva. A lakáskérdés tulajdonképpen egy nemlétezõ kérdés. Lakáskérdés nincs, csak munkabérkérdés van. Mindenütt a világon a munkabérükbõl fedezik a lakhatásukat az emberek. Nem azt mondom, hogy szociális szempontból bizonyos rétegek számára nem adnak szociálpolitikai kedvezményeket más kormányok is - ezekre feltétlenül szükség van -, de az a tény, hogy a munkabérbõl a lakhatás tökéletesen eltûnt, sehol a világon máshol nem létezik. Azért tûnt el, mert kezdetben, a központi tervgazdálkodás elmélete szerint a lakásokat szét kellett volna osztanunk, és ezért a bérekbõl kivették, valahol a költségvetésben irányoztak elõ erre összegeket. Ezek az összegek azonban 15-20 év szerencsés gazdálkodása révén semmivé váltak, erodálódtak. Most a bérbõl hiányoznak, és a költségvetésben sincsenek ott, hogy ezeket visszatehessük a bérek növelésére. Ezek olyan feszültséget okoznak, amelyek megoldhatatlanok, ha nem csinálunk egy általános felülvizsgálatot, amelyben az árakat, béreket, adókat, támogatásokat és a vámokat egyetlen rendszer keretében nem vizsgáljuk felül. Nem említettem a magyar árviszonyok jelenlegi torzításai között, hogy ez a támogatási rendszer, amely a gazdaság legkülönbözõbb helyein csak történelmileg indokolhatóan, véletlenszerûen, szétszórtan szerepel, hogy ezek a támogatások továbbgyûrûzve ugyancsak milyen torzításokat okoznak az ár- és bérrendszerünkben. Nem említettem, hogy ezek a torzulások tulajdonképpen milyen következményekkel járnak. Súlyos következményekkel járnak a privatizációnál és az idegen tõke beáramlásánál, ahol tulajdonképpen olyan dolgokat adunk el, amelyeknek nem tudjuk az árát. Azok a szemrehányások, amelyek sokakat érnek bizonyos privatizálási intézkedések kapcsán, részben ebbõl az általános problémából táplálkoznak. Itt nincs egy objektív értékmérõ, amelynek alapján azt mondhatjuk, hogy ez vagy az az üzem vagy ingatlan tulajdonképpen mennyit ér. Azért nincs, mert ha nemzetközi összehasonlításokra térünk, akkor torzítunk, mert minden dolog értéke csak abban a kontextusban érvényes, amelyben jelentkezik. Ennek megfelelõen - amikor a külföldiek számára valamit eladunk - egy torz árat beszorzunk egy ugyancsak torz árfolyammal, és utána azt mondjuk, hogy jól vagy rosszul jártunk. Ez a jelenlegi átmeneti helyzet egyik legnagyobb veszélye, és kétségtelen veszteségeket okoz a magyar gazdaságnak. Ezeket a veszteségeket azonban viselni kell, mert - mint ahogyan más dolgokból is - ebbõl is csak elõrefelé lehet kilépni, ez pedig végül a konvertibilitást jelenti. Nemcsak az a probléma, hogy bizonyos dolgokat - nagyon sokat emlegetjük - "elkótyavetyélünk", hanem az a probléma, hogy a külföldi tõkét is abba a szerkezetbe vonzzuk, amely közismerten rossz és torz. Ha tehát az ár- és a bérviszonyokat nem fogjuk helyreállítani, akkor mindaddig ezt a torz rendszert konzerváljuk a beáramló külföldi tõkével együtt, amelyben jelenleg élünk. Arra van szükség, hogy ezt a felülvizsgálatot elvégezzük, hogy a felülvizsgálat nyomán megállapítsuk, hogy mik azok a minimális támogatások, adórendszeri és vámrendszeri következmények, amelyeket le kell vonnunk, a rendszerbõl el kell távolítanunk ahhoz, hogy a piaci árviszonyok kereslet- kínálat hatására alakuló rendszere valóban létrejöhessen. Senki nem állítja, hogy támogatások nélkül, szociálpolitikai intézkedések nélkül létre fogjuk tudni hozni azt az új rendszert, amely piaci egyensúlyt képvisel. Lehet, hogy piaci egyensúlyt képviselõ rendszert hoznánk létre, de ez a rendszer olyan alacsony szinten hozná a jövedelmet, hogy a szociálpolitikai szempontból képtelenül nagy feszültséget okozna. Ezért a támogatások felülvizsgálatánál, a szociálpolitikai intézkedéseknél figyelembe kell vennünk két dolgot. Az egyik, hogy az ilyen szempontból történõ beavatkozás a legkevésbé befolyásolja a piaci gazdálkodás feltételeit. A másik, hogy biztosítsa a létminimumot, vagy az átmeneti idõben azt a fokozatos áttérést, amelyet az ország lakossága még képes elviselni. Hosszabb távú tervünk elsõ lépése, melyet a jövõ év elejére tervezünk, ezeknek az ár- és bérviszonyoknak a helyreállítása. Ebbõl a mai javaslatra vonatkozóan is van egy konzekvencia: igaz ugyan, hogy torzulások léteznek a rendszerben, de ezek egy torz rendszerben nem okoznak drámai nagy változtatásokat, azoknak a mostani intézkedéseknek a nyomán, amelyekrõl beszéltem. Ezek a torzulások azonban együtt kell hogy eltûnjenek mindazokkal a többi ártorzításokkal, melyeket a rendszerbõl a jövõ év elején mindenféleképpen ki akarunk küszöbölni. A hároméves program célja, hogy a helyreállított ár-, bér-, adó-, vám- és támogatási rendszer mellett a gazdaság liberalizálását a legrövidebb idõn belül hajtsuk végre, lehetõleg egy lépésben szabadítsuk fel a gazdaságot a torzítások alól. Újra hangsúlyozom: mindazokkal a szociálpolitikai és elõzetesen kalkulált feltételekkel, amelyeket szükségesnek tartunk a fizetési mérleg feltételeinek betartásához, és a szociális helyzet elviselhetõségéhez. Mindezeket lehetõleg együtt hajtsuk végre, és utána a gazdaságba ne avatkozzunk bele, amíg a valóságos piaci egyensúly helyre nem áll. Teljesen világos, hogy egy kalkulált induló rendszer, amelyet az íróasztal mellett készítettek, nem lehet jó. A rendszerben feszültségek fognak keletkezni. Feszültségek keletkeznek a lakosságnál - mint szociális problémák, munkanélküliség -; a vállalatoknál - mint fölös készletek, anyaghiány -; a fizetési mérlegben, mert szükségképpen minden költségvetési hiány ma Magyarországon egyben fizetésimérleg-hiányt is jelent. Ezeket a feszültségeket nem lehet másként megoldani, csak ha megfelelõ tartalékok állnak rendelkezésre. A hároméves terv kidolgozásának egy kardinális pontja, hogy - amellett, hogy ezeket az elõzetes számításokat elvégezzük - megtesszük az intézkedéseket az átállás finanszírozására, és megtárgyaljuk bankokkal, BIS-szel, a Nemzetközi Valutaalappal. Szükség esetén magánbankoktól kérünk összegeket, vagyis kérjük azoknak a már biztosított hiteleknek az elõrehozatalát, amelyek majd lehetõvé teszik, hogy ezeket a tartalékokat az átállás idõpontjára koncentráljuk. Hogy mennyi idõ alatt jut egyensúlyba egy ilyen felszabadított gazdaság, azt nehéz megjósolni, lehet 4-5 hónap, 8 hónap. Ha a tervezési munka megfelelõen elõ lesz készítve, akkor bízunk benne, hogy a jövõ év végére ez a fajta átállás lehetõvé válik. Ezzel tulajdonképpen létrehozunk egy valóban élõ és mûködõ piacgazdaságot, mely mozgásra és lélegzésre képes, eltérõen a jelenlegitõl. Az ehhez szükséges további feltételek biztosítása - a monopóliumok megtörése, a kellõ számú vállalkozó piacrahozatala - már megkezdõdött, és folytatódni fog a jövõ évben is. Az alkalmazkodás idõpontja után 1991 végétõl 1993 közepéig bekövetkezhet az az idõszak, amikor a gazdaság valóságos növekedése megindulhat. Ehhez ugyancsak külön intézkedési csomagot fogunk összeállítani. Visszatérnék arra az alapkérdésre, amelyhez - talán nem feleslegesen - elmondtam azt a koncepciót és keretet, amelybe ezek az intézkedések illeszkednek, vagy éppen nem illeszkednek. Ez kétféleképpen fogható fel. Elsõsorban úgy, hogy mindazok a tételes intézkedések, melyeket felsoroltam, olyan szempontból felül vannak vizsgálva, hogy további feszültségeket, torzításokat már nem okoznak. Ha okoznak, akkor ezek minimálisak. Megmagyarázhatóan okozzák annál a tételnél, amelynél ez elõfordul. De felfogható úgy is, hogy a mostani tételes intézkedések leginkább egyféleképpen illeszkednek bele ebbe a távlati tervbe: úgy, hogy ahhoz, hogy ezt a tervet végre tudjuk hajtani, ez év végéig nemcsak fenn kell maradnunk, mert már nem errõl van szó, hanem biztosítani kell azokat a pénzügyi elõírásokat, amelyek a nemzetközi bankvilág szemében lehetõvé teszik azoknak a tartalékoknak a felhalmozását, amelyek nélkül nincs átállás. Köszönöm. (Taps.)

Homepage