DR. TAKÁCS PÉTER (MDF): Tisztelt Képviselõtársaim! Elnök Úr! Az egymásnak feszülõ jogfilozófiai, jogelméleti érvek mellett talán az általános vitában nem lesz célszerûtlen azok részérõl is néhány gondolatot elmondani, akikért ez a törvény születik. Amikor a belügyminiszter úr letette a Tisztelt Ház asztalára a helyi önkormányzatokról szóló törvénytervezetet, be kell vallanom, lelkem átjárta Archimedes kétezer évnél hosszabb ideje patinásodó heurékás öröme. Végre - mondottam magamban - rátalált a Parlament azon feladatra, melynek valósításáért a választópolgárok bizalommal felruháztak bennünket. Kilábalva az Alkotmány- és törvénymódosítások - elkerülhetetlenül fiskális terrort szülõ - csapdájából, hozzákezdhetünk a rendszerváltoztatást megvalósító alaptörvények vitájához. A jogelmélet, a doktrinér bölcselkedés pártoskodása mellé belophatjuk a terembe tízmilliónál ma még talán valamivel több országlakos érdekét, jövõjét, s eleget tehetünk egy ponton az elvárásaiknak. Biztos vagyok benne, hogy a törvény vitatásakor - a pártvillongások ellenére is - minden képviselõt az a szándék fog vezérelni, hogy az ország tízmillió lakosának a jövõbeni létezéséhez, munkájának, életének és emberi kapcsolatainak a szervezéséhez olyan törvényes kereteket alkothasson, amelyek nem szorulnak hetenkénti módosításokra, amely keretek között Nemesborzován és Budapesten egyformán szabadnak érezheti magát az állampolgár - és szabad is lesz. Tisztelt Ház! Meg kell mondanom, hogy magát a törvénytervezetet, hiányosságai és belsõ ellentmondásai ellenére sem találom annyira gyengének, mint azt néhányan képviselõtársaim közül hangoztatták. Én egy napon sem említeném az 1886-os törvénnyel. Azok az ellentmondások és hiányok, amelyeket ellenzéki képviselõtársaim az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának két tanszékvezetõ tanára által ellenjegyzett véleményre támaszkodva felvetettek, feltétlenül megoldandók. Ahhoz, hogy ez a kerettörvény életképes legyen, legalább tucatnyi törvényt kell még megalkotnunk. (Orbán Viktor közbeszólása: Kétharmaddal!) Néhányról szólottunk is már. Bizonyára törvényt kell alkotnunk majd külön a városokról, a megyérõl, a fõvárosról; meg kell alkotnunk a községrõl is egy külön törvényt; meg kell alkotnunk a közszolgáltatási törvényt, a közigazgatási bíróságról és bíráskodásról szólót, az államháztartásról szólót; tetõ alá kell hoznunk a költségvetési törvényt, a tulajdonról rendelkezõt - és sorolhatnám még tovább, mi mindenféle törvényre, miniszteri és minisztertanácsi rendeletre lesz szükség ahhoz, hogy ez a kerettörvény betöltse hivatását, szolgálja a települések autonóm jogait és fejlõdését, lakóinak emberi, gazdasági, erkölcsi és társadalmi gyarapodását. Ha mindezen törvényeket - éles viták közepette - majd elfogadjuk, néhány évig, esetleg egy-két évig akkor is ott fog majd lebegni az autonóm helyhatóságok felett azt az ellentmondás, amit a XX. századi magyar történelem kényszerpályája rájuk erõltetett. Ezek közül is az, hogy a XIX. század végén, a XX. század elején a szerves gazdasági és infrastrukturális fejlõdés eredményeként Pest alcentrumaként kifejlõdõ városok majdnem mindegyikét elcsatolta Trianon az országtól. Politikai okok miatt ezeknek a más országokhoz tartozó városoknak a kapcsolatrendszere Pesttel és az országgal zéróvá silányult. A két világháború között eltelt idõ nem volt elégséges, gazdaságilag nem elég dinamikus, hogy a veszteségeket az ország határain belül maradt települések fejlesztésével, önfejlõdésével pótoljuk. Így tehát, lényegében maradt egyvárosú ország Magyarország. Az elmúlt négy évtized politikai, gazdasági erõszaktétele pedig gondoskodott róla, hogy a tucatnyi település lakosságát az urbanizálódás jegyében felduzzassza, de igazi városokká nem hagyta õket fejlõdni. A központi akarat és a voluntarizmus központi költségvetési támogatással még néhány száz település lakosságát megszaporította, és ezeket ellátta felülrõl irányított közhivatalokkal, hatósági szervekkel, némelyeket Pestrõl irányított leányvállalatokkal is, de szerepkört legfeljebb központi parancsot végrehajtó igazgatásit és parancsuralmit adott nekik. A falvakról, a községekrõl már szólni is majdnem szégyenlek, olyanná tette õket az elmúlt 40 év. Infrastruktúra és helyben szervezõdõ közszolgáltatás nélkülivé. Legtöbbjükbõl kilopta nemcsak a boltot, korcsmát, iskolát, közhivatalt, hanem az életerõs embereket is, otthagyva az egyre magatehetetlenebb nyugdíjasokat, akik Istenhez vezetõ útjukat egyengetõ papot is csak a hetedik faluban találnak. Se orvos, se tanító, se agronómus, se gyógyszerész, se pap; könyvtár sem, ostya sem, még csak egy hírlapkihordó sem maradt. Gazdasági erejüket végzetesen megroppantotta azzal az erõszakosan tágra nyitott agrárollóval, amelyik ma talán egyedülálló a világon. S ezt, ha más miatt nem is, szociális okok miatt képtelen lesz bezárni a helyhatósági autonómia életbe léptetésével a Kormány. Az 1100 milliárdos belsõ államadósság mellett a költségvetés sem igen lesz a következõ néhány helyzetben olyan helyzetben, hogy 40 év szándékos rombolását egyik napról a másikra pótolni tudja. Az életképes helyi önkormányzatok pedig önzõbbek lesznek annál, semhogy önszántukból gyámkodjanak a hátrányos helyzetû községek és falvak fölött. Tisztelt Ház! Tudom, hogy a privatizáció és a piacgazdaság hatalmas energiákat szabadít majd fel. Közgazdasági ismereteim viszont azt sugallják, hogy ebben a kibontakozó versenyben nem az elmaradott térségek és megnyomorított falvak fognak diktálni. Egy, az IBUSZ privatizációjához hasonló akcióban nem Szamosbecs autonóm helyhatósága fogja lejegyezni a néhány nap alatt 300 százalékos hasznot hozó részvényeket. A várható szabadverseny tehát csak növelni fogja az egyes térségek és helyhatóságok között a már eddig is elviselhetetlen mélységû szakadékot. A jogelmélet tiszta logikájára és a rousseau-i társadalmi szerzõdéstan ideális eszméjére építõ ideális törvények csak ideális társadalmak és ideális helyhatóságok számára hozhatók. A mi állapotaink pedig - azt hiszem, ezt az MSZP-s, FIDESZ-es és SZDSZ-es képviselõtársaim sem vonják kétségbe - fényévnyire járnak a csak utópiában létezõ ideális állapotoktól. Arra szeretném kérni képviselõtársaimat, magát a Kormányt is, hogy törvénymódosító és - alkotó tevékenységünk során, a jogelmélet és a társadalombölcselet elvont szabályai mellett legyünk tekintettel az ország valós gazdasági és társadalmi, településhálózati, regionális sajátosságaira is. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, a helyi önkormányzatok számára biztosított szabadság csak arra lesz jó, hogy Magyarország településeinek 80-90 százaléka szabadon haldokoljon és elsorvadjon. Tisztelt Ház! Én magam látok egy lehetõséget a helyhatósági önkormányzat szabadságának és a haldokló falvak érdekeinek összehangolására. Az önkormányzati törvény életbe léptetésével egyidõben azon falvak és régiók számára, amelyek erre rászorulnak, biztosítani kellene, hogy az e térségekben munkahelyteremtõ beruházásokat eszközlõ vállalkozók legalább 10-15 évre adókedvezményt, esetleg állami adókedvezményt kapjanak. Egy ilyen törvény talán hosszú távon áthidalhatná a ma átjárhatatlan szakadékot. Mielõtt pénzügyi szakemberek és közgazdászok felháborodottan elutasítanák ezen javaslatomat, gondoljanak arra, hogy az ezeréves magyar gazdaság és társadalomtörténet legdinamikusabban fejlõdõ évtizedét, az 1900-1910 közé esõ periódust hajdani honatyáink éppen ilyen ipar- és gyáralapításokat kezdeményezõ mentességeket és preferenciákat adó törvényekkel bástyázták körül, melynek eredményeként Magyarország gazdasági fejlõdésének akkori üteme meghaladta az európai fejlõdés ütemét. Tisztelt Ház! Talán ma sem lenne felesleges hasonló ösztönzésen gondolkoznunk, ha életképes önkormányzatokat akarunk tudni országunkban. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)