VARGÁNÉ PIROS ILDIKÓ (független): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Az Országgyûlés most folyó ülésszakának napirendjén lévõ alkotmánymódosító törvénytervezet és a helyi önkormányzatokról szóló törvényjavaslat az elmúlt idõszak politikai folyamatainak, az új parlament törvénykezési eljárásainak egyik legkitüntetettebb, alkotmányos cselekvésre módot adó, sarkalatos törvénye. A nép kezébe került szuverenitás, a szabad és legitim parlamenti választásokon létrehívott új közhatalom további demokratizációjáról kell döntenünk: olyan jogintézményeket kell kiépítenünk, amelyek lehetõvé teszik, hogy a hatalmat a saját szükségleteik, politikai akaratuk szerint - a helyi társadalmak, helyi közösségek is gyakorolhassák, megtapasztalva és a mindennapi életvilág élményévé téve, hogy a politika eredendõ értelmében "res publica", azaz közügy. Ezt a kiteljesedett, mondhatni plebejus demokráciát kellene szolgálni törvényeinknek, s az itt folyó vitáinknak is. Az elõterjesztett törvényjavaslatok azonban bennem sok kétséget hagynak a tekintetben, hogy jól megfelelnek-e a célnak, s hosszabb idõre alkalmasak-e egy európai normák szerint építkezõ jogállamiság követelményének. Általánosságban azt kell megállapítanom, hogy a nagy munkával és szakszerû értelemmel elõterjesztett javaslatokon meglátszik az elmúlt két-három év alkotmányos gondolkodásának, államszervezeti, közigazgatási koncepcióinak és az új politikai helyzetnek egymást hol erõsítõ, hol eklektikusan keverõ, vagy kioltó hatása. A törvénytervezet fõbb vonalaiban támaszkodik az európai önkormányzatok alkotmányos szabályozásának tapasztalataira, igyekszik szervesíteni azt a hazai tanácsrendszer által kényszerûen meghatározott intézményeinek kritikáiból folyó innovatív elképzelésekkel és felhasználni gondolja a magyar közjog és közigazgatás önkormányzati rendszereinek történeti tapasztalatait. Elfeledkezik azonban arról, hogy történelmi hagyományaink nem minden tekintetben haladóak, vagy legalábbis nem épít ki kellõ kritikai álláspontot ez utóbbival szemben. Mindenkinek egyéni történetfelfogásához, elméleti ismereteihez, személyes tapasztalataihoz tartozik annak eldöntése, hogy milyen viszonyt alakít ki az elmúlt másfélszáz év magyar történelméhez, ezen belül is a két világháború közötti idõszak államrezonjához. Végsõ soron lelkiismereti kérdés tehát, hogy ki, miként viszonyul a felhasználható történelmi hagyományokhoz, azokat miként minõsíti. Politikai felelõsség azonban azt kimondani, ha a népszuverenitás intézményében álláspontja nem egyezik esetleg a kormányzat által elõterjesztett "fõirány" szellemével, konkrét intézményeivel. Így ki kell mondanom, hogy a törvénytervezet a haladónak minõsített történelmi hagyományokkal ellentétben egy - véleményem szerint - nem kellõ kritikával kezelt történelmi intézményeket kíván visszaikatni az alakulóban lévõ magyar jogállamiság szerkezetébe. Ilyennek ítélem a közigazgatási megye és az önkormányzati megye koncepciójából kialakított mostani javaslatot, amely tényleges mûködését tekintve, hamarosan ugyanúgy a központi államigazgatásba betagozódó megyei centrummá válik, mint az oly sokat kárhoztatott tanácsi rendszer megyeszervezete. Nem érzem lényegtelen kérdésnek, hogy az általános vitában vetem fel egyes új intézmények megnevezését. A vármegyékrõl és a központi államigazgatás kihelyezett, úgynevezett dekoncentrált szervérõl, intézményérõl, személyérõl, a "fõispánról" van szó. Látnunk kell, hogy a szavaknak - különösen az elmaradottabb közép-kelet- európai térségekben, éppen a sajátos lemaradó modernizációs fejlõdés következtében - szimbolikus jelentésük van. Ha egy modern, "varázstalanított" szellemû Európához akarunk felzárkózni, akkor vizsgáljuk meg, tehetjük-e ezt olyan hagyományokkal, amelyek éppen az európai fejlõdés ellenébe feszültek. Történeti tény, hogy a vármegye az úri ellenállás, de így az abszolutizmus elleni nemzeti ellenállás egyik fészke volt. Felfelé demonstrálta a nemzeti függetlenséget, de lefelé csak státusvédõ, az alárendeltek közügyeit nem intézményesítõ megoldás volt - elsõsorban a paraszti társadalomra gondolok itt. Vele szemben éppen a központi államhatalom kirendeltje, a fõispán képviselte a felvilágosultabb, liberálisabb polgári elvet, a modern szakigazgatás szakszerû követelményeit. Így a fõispán a XIX. század második felének önkormányzati rendszerében kétségkívül progresszív funkciót teljesített. De így volt-e a két világháború közötti korszakban? Véleményem szerint: nem. Ezen intézmények felemlítésénél természetesen nem csupán a megnevezés a lényeges, hanem az adott szervnek biztosított jogosítványok és kötelezettségek konstrukciója. Éppen efelõl tekintve úgy látom, hogy a fõispán - kormánymegbízott - egy tradicionális megnevezés felelevenítésével végeredményben nem más, mint egy konszolidált, komfortos megyei tanács végrehajtó bizottsági titkárának megõrzött intézménye, aki éppen az önkormányzatok feletti törvényességi felügyelet tekintetében kap nálánál több, plusz jogosítványokat. Ezek azonban éppen a törvénysértõ önkormányzati aktusok felülvizsgálatára terjedve, az adott önkormányzat feloszlatását is eredményezhetik. A helyes megoldás véleményem szerint az, hogy az önkormányzatok alkotmány-, illetve törvénysértõ aktusait csak és kizárólag egy zárt rendszerben az Alkotmánybíróság észlelje, vizsgálja és tegyen elõterjesztést az Országgyûlésnek a törvényellenesen mûködõ önkormányzat feloszlatására. Minthogy a megyei önkormányzat, illetõleg a fõispán megnevezésére a Kormány javaslata is alternatív javaslatot tesz, javaslom, hogy a vármegye elnevezés helyett egyszerûen csak a megye, a fõispán helyett a kormánymegbízott, vagy - ahogy a francia közigazgatásban ez közismert - a "köztársasági biztos" kifejezést használjuk. Ez utóbbi nem azonos a törvény X. fejezetének 91.§ c pontjában meghatározott "ideiglenes köztársasági biztos" intézményével. Ha már mindenáron centralisztikus megyei igazgatást akarunk, akkor ennek jobb mintája a francia centralizmus, amely mint ilyen, minden modern centralizációnak mintaképe, és bár centralizációs karakterû, de európai, és legalább modern. A vármegye elnevezés elõtagjának elhagyását éppen ezért javaslom, mert a vár szó, illetve ebben az összefüggésben a jelzõ fejezi ki azt, hogy a vármegye egy úri központú, a vár szimbólumában kifejezõdõ társulás intézménye és nem az egész népé! A megye szó, amely ugyancsak középkori történeti eredetû, viszont éppen nem jelent mást, mint az egykori kis- és köznemesek társulását a központi hatalommal szemben, és mint ilyen - ha az Országgyûlés a megye intézményének valamilyen fajtáját fogadja el - egyszerûen csak annyit jelent: az önkormányzati jog alanyainak tekintett autonóm közösségek: községek, városok társulása speciális, helyben ki nem elégíthetõ feladatok ellátására, és - ahogy a törvényjavaslat is indokolásában megemlíti - korlátokat emelhet a túlzó központosítás törekvései ellen. Vagyis amellett is volnék, hogy olyan megyei konstrukció alakítható ki, amelyben a megye valóban nem játszik diszkriminatív újraelosztó szerepet - elnézést a nyers jellemzésért -, lefelé taposó, felfelé alázatoskodó módon, hanem a szabad, polgári önkormányzatok - mint az önkormányzatok alanyai - által, e politikai társulási jognak újabb lépcsõjeként létrehozott, fõként a polgári jog eszközeivel mûködõ intézményfenntartó, menedzser és ezt megalapozó tõkegyûjtõ társulás lenne. Aggályosnak tartom, hogy a jelenlegi törvénytervezetben leírt megye nem eszerint alakítja majd politikáját, s a régi struktúra egyszerû átszínezése következik be. A legnagyobb problémát azonban a tekintetben látom, hogy úgy fogunk vitatkozni, érvelni és dönteni a helyi hatalom szerkezetét illetõ kérdésekrõl, hogy a jogintézmények mögött nem látjuk az azoknak életet adó, a helyi önkormányzatok valóságos anyagi lehetõségét meghatározó rendszerek kiépítését. Elismeri ezt az elõterjesztett törvényjavaslat indokolása is. A magam részérõl a legsürgõsebb feladatok között említeném éppen azokat, amelyeket az indoklás említ. Nem lehet igazán felelõsséggel dönteni az önkormányzat jogosítványai és kötelezettségei körében, ha nem tudjuk és látjuk: mi lesz a tulajdon privatizációjának általános elve, ezen belül, de csak ezen belül a föld tulajdoni és használati viszonyainak rendezési koncepciója, amely a falusi térségek önkormányzati tulajdona legalapvetõbb elemét érintheti. Nem lehet igazán megmondani, hogy mi lesz a helyi önkormányzat, a megye és a központi államigazgatás viszonya, ha nem látjuk az államháztartási törvény koncepcióját, szerkezeti elveit és fõbb jogintézményeit, és nem tudjuk, hogy mit is jelent a helyi adók köre, mire is lehet az elég egy megújuló településpolitikában. Aligha hiszem, hogy a törvények nyári sürgõsséggel, kutyafuttában való kidolgozása alkalmas volna arra, hogy a helyi önkormányzatok valóságos anyagi- financiális lehetõségeit biztosítsák. Formalizált és formális jogalkotás helyett a jogintézmények szociológiai-közgazdasági tartalmainak részletesebb megismerésére is szükség volna. Enélkül a minden bizonnyal új személyeket felsorakoztató helyi képviselõtestületek üres kasszával, üres zsebbel és keserû reménytelenséggel állhatnak majd csak választóik elõtt. Köszönöm figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)