KÕSZEG FERENC (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Könnyû dolgom van, mert tisztelt képviselõtársaim: Kósáné Kovács Magda és Szokolay Zoltán már védelmébe vették az indítványomat, mellette szóltak, nekem szinte csak csatlakozni kell, csatlakoznom kell hozzájuk. Akkor, amikor a múltkori indítványomat beadtam, ehhez képest Kósáné Kovács Magda egy annál tágabb körû indítványt nyújtott be, tehát itt voltaképpen a szerzõdés kérdése, hát némileg kétes, ugye, mert a két indítvány összeolvasztásáról volt szó, illetve Kósáné visszalépett a maga indítványával, úgy, hogy az õ javaslatait beledolgoztuk a bizottsági ülés során ma délelõtt az enyémbe, és abban, hogy õ kitágította és hozzáigazította az országgyûlési képviselõk választásáról szóló törvény szövegéhez a javaslatot, azzal nagyon jót tett, és hasznosan javított a törvényjavaslat szövegén. Mindazonáltal el kell mondanom, hogy a megközelítésmódon úgy tûnik, volt mégiscsak egy jelentõs különbség a kettõnk javaslata között. Ugyanis az én javaslatom, ahogy azt Szokolay Zoltán nagyon helyesen látta meg, és voltaképpen én ezt a múltkor az általános vitában, tegnap tett hozzászólásomban is elmondtam, valóban az késztetett a módosító indítvány benyújtására, hogy azt tapasztalhattuk, most a legutóbbi népszavazási kezdeményezés során is, de még azt megelõzõen az országgyûlési választások elõtt, a kopogtatócédulák gyûjtése során, hogy számos helyen, különösen vidéken, de nem csupán vidéken, munkahelyi vezetõk megpróbálják befolyásolni, megpróbálták befolyásolni a választókat, részint annak idején abban, hogy kopogtatócédulát az õ nevükre töltsenek ki, de tudunk olyan eseteket, hogy tsz-ekben a tsz-elnök indult, és mintegy elvárta a tsz valamennyi tagjától és dolgozójától, hogy az õ nevére töltsék ki a kopogtatócédulát, és számos esetrõl értesültünk most a mostani népszavazási kezdeményezés során is, hogy az aláírásgyûjtés munkahelyeken, tsz-ekben folyt. És hogy ezt menynyire természetes gyakorlatnak tekintik például, tekinti például a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége, arra jó példát és bizonyítékot nyújt a napilapokban mindennap megjelenõ hirdetés - fizetett hirdetés -, amely, ugye, a népszavazási kezdeményezéshez való csatlakozásra hívja fel a munkavállalókat, és amely úgy végzõdik, hogy keresse az aláíróíveket munkahelyi szakszervezeteinél. Tehát eleve a gyûjtés munkahelyeken folyik. Én meg kell hogy mondjam õszintén, ez volt az, ami a legfõbb késztetést adta ennek az indítványnak a benyújtására. Ugyanakkor az az indítvány, amelyet Kósáné Kovács Magda képviselõtársunk nyújtott be, alkalmazkodva a korábbi törvény szövegéhez, úgy hangzott, hogy az kifejezetten az indoklásban arról szólt, hogy a munkahelyi viszonyok, mint a korábbi tapasztalatok mutatják, nem befolyásolják az ilyen aláírásgyûjtés eredményét; szó szerint azt mondja, a munkahelyi függõségre való hivatkozás nem bizonyult valós félelemnek, és ehhez képest a törvényjavaslat szövegében úgy hangzott eredetileg, hogy nem gyûjthetõ aláírás munkaidõben, a munkaviszonyból fakadó munkavégzési kötelezettség teljesítése közben stb. És voltaképpen számomra most a bizottsági vita során vált világossá, hogy ez egy megfontoltan elkészített szöveg: a munkahelyen munkaidõben az azt jelenti e szerint az értelmezés szerint, hogy a munkahelyen nem gyûjthetõ aláírás addig, ameddig a munkaidõ tart, ezzel szemben gyûjthetõ, mihelyt a munkaidõnek vége. Tehát tulajdonképpen annak, amit itt a törvénymódosítási javaslat kivédeni igyekszik, nagyon is tág lehetõséget biztosítana az eredeti szövegezés, ezért maradt ki a munkaidõben szó a végleges javaslatból, és hát nekem is, és azt hiszem, hogy a bizottságban jelenlévõknek, valamennyiünknek, nagy örömünkre szolgált, hogy Kósáné Kovács Magda helyt adott ennek a változtatási javaslatnak, és a maga indítványát visszavonta. Nos, egy vitás kérdés maradt, amelynek azonban két része van. A Kósáné által benyújtott javaslat nem tartalmazott semmiféle szankciót, nekem pedig az volt a véleményem, és az a véleményem, hogy nincs értelme olyan tiltásoknak, amelyeknek megszegése nem szankcionáltatik, hogyha valamit megtiltunk, akkor e tilalom megszegésének következménye kell hogy legyen, méghozzá részint olyan következménye, hogy érvényét veszítsék azok az aláírások, amelyeket ilyen módon, e szabály megszegése révén gyûjtöttek, részint azonban úgy, hogy az a személy, aki azt a tilalmat megszegi, maga is büntetõjogi felelõsséggel tartozzon. Ebben a bizottság egyetértett az álláspontommal, és hogy valamilyen szankció legyen rá, már a tilalom megszegésére, abban a bizottság véleménye egységes volt. Megoszlott azonban a bizottság álláspontja, és az én javaslatom kisebbségben maradt, ennek ellenére fenntartom azt, hogy ezek a következmények szabálysértésiek legyenek, vagy pedig kifejezetten büntetõjogiak, tehát a tilalom megszegése vétség legyen-e, vagy csupán szabálysértés. Ha néhány szóval megpróbálom indokolni, hogy miért ragaszkodnék, hogy ez vétség legyen, és ne csupán szabálysértés, elsõsorban azt mondanám, hogy a szabálysértés maga egy rendkívül bizonytalan kategória. Ezt ellenzékiként saját tapasztalatomból tudom, hogy milyen könnyen lehet valakire szabálysértést ráfogni. Nem tételezem fel, hogy ez a jövõben is így lenne, de éppen a szabálysértésnek a nagyon gyenge lábon álló bizonyítási kötelezettsége, tehát a hatóságnak a nagyon gyenge lábon álló bizonyítási kötelezettsége teszi nagymértékben lehetõvé azt, hogy valakit szabálysértéssel gyanúsítsanak, és esetleg emiatt meg is bírságoljanak, amikor nem követte el azt a szabálysértést, és ez, ellentétben, mondjuk, egy közlekedési szabálysértéssel, olyan, ami nehezen - esetleg nehezen - bizonyítható, és ezért e tekintetben csak a bírósági bizonyítás a megnyugtató számomra. A másik dolog az, hogy annak ellenére, hogy a vétség természetesen súlyosabb dolog, súlyosabb kategória, mint a szabálysértés, így természetesen a nyomozó hatóságnak, az ügyészségnek, a bíróságnak messzemenõen lehetõsége van arra, hogy az eset társadalmi veszélyességének hiányára való hivatkozással az eljárást mindenféle büntetés kiszabása nélkül megszüntesse, és arra gondolok, és ez vetõdött fel a bizottsági ülésen, hogy hát nem lehet egyévi börtönbüntetéssel fenyegetni azt, aki - mondjuk - olyan módon szegi meg ezt a szabályt, hogy egy kórházban az ismerõsével, akit meglátogat, aláíratja a népszavazási kezdeményezés aláíróívet. Ez kétségtelenül igaz. Én azt gondolom, hogy egy normális gyakorlatban nem is kell tartani ettõl. Ugyanakkor azt hiszem, hogy nagyon is súlyos következményekkel fenyeget egy munkahelyi vezetõt, aki a munkahelyen beosztottjait készteti népszavazási ív aláírására. Nem tartom elégségesnek e tekintetben azt az érvet, hogy amennyiben õ pressziót gyakorol, akkor amúgy is súlyosabb következmények fenyegetik a btk. 211. szakasza értelmében. Nem tartom elégséges ellenérvnek. Egy munkahelyen ugyanis - éppen a függõségi viszonyok következtében - ez a presszió olyan megfoghatatlan is lehet, hogy semmiféle bíróság nem tudja ezt bizonyítani. Ezért tartom fontosnak, hogy a tilalom ellen vétõk a vétségi kategóriában mondassanak ki bûnösnek, amennyiben cselekményük súlya, társadalmi veszélyessége elég nagy ahhoz, hogy valóban bíróság elé kerüljenek. (Taps.)