FÜZESSY TIBOR (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A szabad demokraták tisztelt képviselőjének előadását hallgatva már-már meggyőzött arról, hogy az önkormányzati elv olyan régi, mint a francia forradalom, és ez az elv a francia forradalmat kísérő nagy eszmeáramlatokban keletkezett.

Szerencsére az előadás elég hosszú volt ahhoz, hogy lázasan kutatni kezdjek a néhány évtizeddel ezelőtti olvasmányaimban és tanulmányaimban, és sikerüljön rádöbbennem arra, hogy itt egy legalábbis néhány évszázados csúsztatásról van szó.

Az önkormányzati elv – mint ahogy talán sikerül néhány adattal bizonyítanom –, a világ eszmeáramlatainak olyan időszakában keletkezett, amikor a francia forradalom még a legkiválóbb jósoknak a fantáziájában sem merült fel, és amikor a liberalizmus mint társadalmi-gazdasági eszmeáramlat még fel sem merült az emberiség nagy eszméi között.

Távol áll tőlem, hogy filozófia, bölcselet, történelem területére próbáljam terelni a beszélgetést, bár úgy érzem, hogy nem árt, ha nem feltétlenül csak a jogászkodásra koncentrálunk.

A ma délelőtti és a ma délutáni jogi viták is meggyőztek arról, hogy jogi kérdések boncolgatásával nem mindig és nem feltétlenül tudunk eredményre jutni, és talán többet elérhetünk akkor, ha az előttünk álló törvényjavaslatoknak a hátterét, a történelmi hátterét, a történelmi előzményeit próbáljuk valahogy megközelíteni.

Aquinói Szent Tamás a fejedelmek uralkodásáról írott művében kifejti azt, hogy az ember, akit ő animal socialenak nevez, a világba, a társadalomba beleszületett. Természeténél fogva társadalmi és politikai lény; aki arra hivatott, hogy embertársaival közösségben éljen. Céljait elérni, testi és lelki szükségleteit kielégíteni, személyiségét kiteljesíteni csak a társadalomban, a társadalom különböző közösségeiben tudja. És Aquinói Szent Tamásnak ez a gondolata sem volt már akkor sem teljesen új, hiszen Arisztotelész vagy jó másfél évezreddel megelőzte őt a zoon politikonnak a fogalmával, és Aquinói Szent Tamásnak az érdeme csak annyi, hogy rendszerezte ezt a gondolatmenetet, és kidolgozta a kereszténység társadalomfilozófiáját és szociológiáját.

A társadalom közösségei, alakzatai rendkívül sokfélék. A legegyszerűbbtől, a családtől – amely igen nagy fontosságú és nagy jelentőségű alakzat – a legkomplikáltabbig: a hierarchia csúcsán álló államig. E között a két alakzat között rendkívül sokféle és színes társadalmi alakulat, társadalmi közösség működik. Közös jellemzőjük az, hogy mind valamilyen cél érdekében tömörítik az azonos céllal működő embereket. Ha ezek a célok legálisak, ha ezek a célok összeférhetőek a közjónak a fogalmával, akkor ezeket a célokat a társadalomnak el kell ismernie – és így jutunk el az önkormányzat eszméjéhez –, akkor ezeknek a céloknak az elérése érdekében a társadalmi közösségek számára meg kell adni a célok eléréséhez szükséges eszközöket és feltételeket.

És lényegében ez az, amit önkormányzati elvnek nevezünk és önkormányzati elvnek tartunk. Elnézést kérek, egy légy nem hagy békén (derültség) , és nem azért kapálódzok magam előtt, mintha így próbálnám összeszedegetni a múltból származó gondolataimat.

A társadalmi közösségek egymáshoz való viszonyára vonatkozóan az ezt szabályozó elv sem éppen újszerű. Ez az elv a subsidiaritas elve, a kisegítésnek az elve. Ez azt jelenti, hogy az ember megvalósítja céljait egyedül, ha erre egyedül képes. Ha nem képes, akkor ki kell segítenie őt a társadalom valamelyik szervezetének, valamelyik közösségének.

Ugyanez az elv érvényes a társadalmi közösségek egymás közötti viszonyában; ha egy közösség saját erejéből, saját eszközeivel meg tudja oldani a feladatait, és kielégítően szolgálja a céljait, akkor ez a szerv teljes egészében saját magát kormányozza. Ha azonban erre nem képes, akkor valamelyik más szervnek kell belenyúlnia, más szervnek kell őt kisegítenie.

Az elvet most a közigazgatás mostani felfogására és mostani gondolataira vetítve úgy néz ki tehát a helyzet, hogy a legalsóbb szintű közösségek, konkrétan és néven nevezve a községek és a városok intézzék a dolgukat a saját erejükből, saját eszközeikkel, saját szervezetükkel addig, ameddig erre képesek. Addig a más szerveknek, a felettük álló közösségeknek nem kell, sőt nem is szabad belenyúlniuk az alacsonyabb szintű szervek életébe és működésébe. Akkor, amikor azonban erre szükség van, akkor a magasabb szintű szerveknek és a hierarchia legmagasabb fokán álló államnak nemcsak joga, hanem kötelessége is belenyúlni az alacsonyabb szintű szervek életébe. (Mozgás.)

Egy történelmi összefüggésre szerettem volna felhívni a figyelmet, Kövér László képviselőtársam azonban ebben megelőzött. Szerettem volna rámutatni arra, hogy milyen viszonyban áll az önkormányzat a zsarnoksággal, a zsarnoki hatalmakkal, az abszolutista, a totalitárius hatalmakkal. Kifejtette, teljesen egyetértek vele, a kettő összeférhetetlen. Ahol az állami hatalom túlnövi önmagát, ahol túl nagy erőre kap, ott nem tudja elszívlelni, nem tudja elviselni az önkormányzatokat, és minden eszközzel küzd és harcol ellenük. Erre az utolsó 40 év, sőt 70 év valóban számos példát szolgáltat.

Egy pillantást szeretnék még vetni a magyar történelem önkormányzati küzdelmeire. Nem is elsősorban a városokról szeretnék beszélni; a városokról, amelyekben az önkormányzati elv, sőt annak gyakorlati megvalósulása nagyon régi. Csak célozni szeretnék a történelemből vagy talán jogtörténetből ismert fehérvári jogra. Ezt a jogot, amelyet Székesfehérvár kapott meg, a monda szerint Szent István királyunk adományozta.

A történelmi kutatások azonban azt valószínűsítik, hogy ez a XII. század második felében keletkezett, és III. István adományozta. Mindegy, elég régi jog azonban ahhoz, hogy bizonyítsa, az önkormányzati elv és az önkormányzati jog nem több évszázaddal később keletkezett. Azt hiszem, hogy még ma is nagyon sok község és város örülhetne annak, ha gazdasági és politikai téren olyan széles körű jogokkal rendelkezhetne, mint amit ez a bizonyos fehérvári jog tartalmazott.

De itt elsősorban a vármegyékről szeretnék beszélni. A világ nagy eszmeáramlatai szempontjából lehet vitatkozni azon, hogy a vármegyerendszerünk a történelmünk különböző időszakaiban progresszívnek vagy maradinak minősíthető-e. Egy azonban biztos, hogy a vármegyerendszer mindig alkalmas és képes volt arra, hogy a túlburjánzó királyi hatalom és főnemesi hatalom ellen fellépjen, sőt, a török hódoltságot követő évszázadokban alkalmas volt arra is, hogy az idegen hatalom ellen kellő súllyal és hatékonysággal lépjen fel.

Biztosította a megyerendszer a királyi és főnemesi túlsúllyal szemben az egész nemesség egyenletes uralmát, és végül ez a megyerendszer tulajdonképpen szépen múlt ki és adta át a helyét egy újabb korszaknak, amikor a múlt század eleji reformmozgalmakban vitt élenjáró szerepe után átadta a helyét az új kornak.

Tisztelt Képviselőtársaim!

A kereszténydemokraták nem szégyellik kimondani, hogy világnézeti alapon és a keresztény társadalombölcselet tanításaiból kiindulva, továbbá a magyar nemzeti hagyományok tanulságai alapján foglalnak állást az államigazgatás széles körű önkormányzati alapokra helyezése és az ennek érdekében tervezett konkrét megoldások mellett.

Nagyon jól tudjuk és látjuk, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslatok jogi és államigazgatási szempontból nem tökéletesek, számos kisebb és nagyobb hibával terheltek, mégis az a véleményünk, hogy elég, ha a jelentéktelenebb hibák kiküszöbölésére, korrigálására majd egy nyugodtabb korszakban kerül sor. Most gyorsan kell döntenünk, és gyorsan kell cselekednünk, mert minden jogi precizitásnál fontosabb, hogy a hatalom ne csak az állami élet csúcsain, hanem annak perifériáján is minél előbb a nép kezébe kerüljön. (Taps.)