KIRÁLY BÉLA (független): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Olyan kérdés áll megint elõttünk, amelyben a logikának és az érzelemnek az egyensúlyára van szükség, és vigyázni kell, hogy egyik se hatalmasodjon el felettünk. Amikor egy ilyen alapvetõ törvényt hozunk, és nem akarunk provinciálisak lenni, akkor is el kell indulni abból, hogy akik minket választottak, hogy fognak ehhez viszonyulni. És én teljesen egyetértek Fodor András Attila véleményével. Az az érzésem, hogy e mögött a határozat mögött áll a nemzetünk. Természetesen amit most mondok, az elõtt ki kell fejeznem, hogy szóról szóra, tartalmában lelkesen és alapvetõen elfogadom ezt a határozatot. Azonban meg kell nézni, hogy hogyan fog ez hatni keleten és nyugaton is; ahogy Tamás Gáspár Miklós nagyon helyesen utalt a keleti valószínû vagy lehetséges reakciókra. És a honvédelmi bizottság elnöke, dr. Balogh kifejtette azt, hogy amikor õ Strasbourgban volt, ott minden második kérdés arról szólt a nyugati diplomaták részérõl, hogy mi lesz most. Mi egypár társunkkal Párizsban voltunk a Nyugat-Európa Unió ülésén; ott is a kérdések zöme arról szólt, hogy mi lesz most ez után a lépésünk után. És itt hát fel kell arra készülnünk, hogy - nyugati kifejezés szerint - eladjuk ezt a határozatot a nyugati közvéleménynek. Megmagyarázzuk a nyugati közvéleménynek. És itt hadd hívjam fel a tisztelt Háznak a figyelmét arra, hogy nagyon alapos munkát kell ezzel az úgynevezett eladással folytatnunk! A harmincnégy év alatti minden tudományos argumentum, okoskodás ellenére is amerikai és nyugati tudósok még mindig úgy ítélik meg a semlegesség kinyilatkoztatását, mint tipikus magyar, forrófejû lépést. És az nem mindegy, hogy hogyan vélekednek rólunk. És egy csomó történész- és politológustársammal együtt ez ellen a vélemény ellen kardoskodtunk, és nem emocionális alapon, hanem a tények precíz felsorolása alapján. És itt ennek a bevezetésnek tényleg egy kicsit precízebbnek kellene lennie, de természetesen nem kívánok most már módosítási javaslattal élni. Ellenben fel akarok hozni bizonyos szempontokat, hogy mivel lehet a nyugati közvélemény elõtt érvelnünk ennek a határozatnak az érdekében. Éspedig azzal, hogy nem november 1-je volt a döntõ, tisztelt Ház, amikor a semlegesség kinyilatkoztatása történt, és amire mint jogforrásra hivatkozunk. Itt a Kormánynak az az elhatározása a döntõ, hogy Varsóba küld egy küldöttséget, amelyik a Varsói Szerzõdésbõl való békés visszavonulásunk részleteit tárgyalja meg. Ez a bizottság már ki is volt jelölve, és ez a bizottság már készült is, hogy Varsóba megy, nem egy határozattal, amely november elsején történt, hanem olyan fokozatos tárgyalásokkal, amilyenekre most Kormányunk készen van, fogunk megválni majd a Varsói Paktumtól. Mi történt? A Nyugatnak az a nagy tévedése - és talán egy kicsit ez a határozat is megerõsíti ezt a nyugati tévtant -, hogy a szovjet agresszió november 4-én történt. A szovjet agresszió nem november 4-én kezdõdött. A szovjet agresszió október 30-ára, 31-ére virradó éjszakán kezdõdött. Nekem kötelességeim közé tartozott, hogy Nagy Imrének jelentsem, hogy új oszlop özönlik be határainkon hazánkba. Ettõl a pillanattól kezdve a Nagy Imre- kormány a Szovjetunióhoz, a nagyhatalmakhoz, az ENSZ fõtitkárához intézett könyörgésre, diplomáciai jegyzékekre semmiféle választ nem kapott. Közben folyt az agresszió. A Nyugat abban téved, hogy az agresszió akkor kezdõdött, amikor az elsõ magyar hõsi halottat produkálta a szovjet hadsereg, november 4- én. Az agresszió akkor már javában tartott. A november 1-jei semlegességi határozatban nem szándékot jelentettünk be, hanem a semlegességet jelentettük be. Nem tudom, nem kellene-e kijavítani ezt. Amikor a november 1-jei semlegességi határozat megtörtént, azt én ahhoz szoktam hasonlítani, amikor egy fuldokló a vízben még a szalmaszál után is kap. A pszichológia az lehetett, hogy ha szövetségesei vagyunk a Szovjetuniónak, és fegyvert használunk ellene, a világ azt családon belüli perpatvarnak ítélheti, de ha egyszer semlegesek vagyunk, és ezt a Nyugat elismeri - benne az Egyesült Nemzetek is -, akkor a világ szemében agresszióról van szó. Sajnos nem értük el, de a november 1-jei kiáltvány egy szükséges lépés volt. Ezt nem szabad kihagynunk, amikor ezt a határozatot a nyugati közvéleménynek, sajtónak, kormánynak "eladjuk". Hangsúlyozom - amit akkor is tudtunk, most is tudunk -, hogy mi nem egyoldalú határozattal, hanem békés tárgyalással akartunk kilépni a Varsói Szerzõdésbõl. El voltunk tökélve, hogy kilépünk. Ez a határozat tehát a nemzet akarata, ennek a törvényessége - ahogy Mécs Imre kifejtette - a nép akaratán nyugodott. Kérve kérek azonban mindenkit, aki nyugatiakkal találkozik, és kérdéseket kap ezzel a határozattal kapcsolatban, hogy elsõsorban ne a november 1-jei egyoldalú határozatra hivatkozzék, hanem arra a szándékra, amely a Nagy Imre-kormány politikája volt, hogy békésen, tárgyalások útján hagyja el a Varsói Szerzõdést, amely célból a bizottság már ki is volt jelölve, és útra készült. (Taps.)