SZOKOLAY ZOLTÁN (MDF): Igyekszem röviden beszélni, mégis szeretnék általánosságban is néhány mondatot hozzáfûzni a törvényjavaslathoz. Valóban régi jogintézmény a közkegyelem, és általában csakugyan valamilyen jelentõs eseményhez kapcsolódik: rendszerváltáshoz, hatalomváltáshoz. A hatalom ugyanis - akárcsak néhány képviselõtársunk - szeret elérzékenyülni, és jeles napokon ellágyul, emberiességi szempontokat vesz figyelembe. Így cselekedne adott esetben akár a Kõszeg Ferenc vezette kormány is, szelektálva, súlypontozva a bûncselekmény-típusok között, és ezzel hosszas parlamenti vitára adna alkalmat. Akadtak, persze, a történelemnek olyan félreesõ pillanatai is, amikor ez a közkegyelem valóban igencsak álszentre sikeredett. Elegendõ, ha az 1963. évi IV. számú törvényerejû rendeletre gondolunk, amelybõl kiderül, hogy az akkori hatalom - hadd idézzem - "emberiességtõl áthatva meg tud bocsátani azoknak, akik a rendszer vagy a közrend ellen vétettek." Az idõsebbek emlékeznek erre a megbocsátásra. A mostani közkegyelmi javaslatunk, ha nem is tökéletes, szerencsére nem ilyen indíttatású. Ezt az Országgyûlést bizonyára valóban a megbocsátás, a hit és a bizalom vezérli: hiszünk és bízunk abban, hogy a most hozandó törvény által fellélegzõk valóban együtt akarnak élni velünk, vissza tudnak, és viszsza akarnak illeszkedni a társadalomba. Arról azonban aligha lehetünk meggyõzõdve, hogy a szabadulók emberséges visszatéréséhez megvan a megfelelõ társadalmi háttér - egyrészt a kellõen hatékony intézményi háttér, szociális, kulturális háttér, másrészt a megértõ közhangulat. Az úgynevezett utógondozás mai formájában semmit sem ér, csak megalázó és megbélyegzõ, változtatni kell rajta. Ezzel is összefüggésben van, hogy az utóbbi években nõtt a visszaesõk száma, és egyáltalán, ijesztõ mértékben romlott a közbiztonsági helyzet: a fõvárosban is, Borsodban is, Békésben is - de gyakorlatilag minden megyében. Vélhetõleg növekszik a földerítetlen bûncselekmények száma is. Valljuk be legalább most, a határozathozatal ünnepélyes pillanatai elõtt, tisztelt képviselõtársak, hogy népszerûtlen döntésre készül az Országgyûlés. A közhangulat manapság, Magyarországon nem közkegyelem-párti. Még a politikai vonatkozások egyik vagy másik pólusán, vagy onnan tekintve sem. Aligha szabadulna bárki, aligha szüntetnék meg bárki ellen az eljárást, hogyha ezt a kérdést népszavazásra bocsátanánk. Úgyis az most a divat! Talán az elítéltek hozzátartozói is fölmérték esélyeiket, csupán ezért nem gyûjtöttek eddig százezer aláírást a kérdéskörben. Még valamit hadd valljunk be, egy kissé szemérmesen! Azt, hogy minden közkegyelem-gyakorlás - így a mostani is - átmenetileg jelentõs megkönnyebbülést okoz a rendõrségi adminisztráció, illetve az igazságszolgáltatás számára. Késõbb ugyan meglesz ennek a böjtje, legalábbis, ha a közkegyelem nevelõ hatása nem mutatkozik meg kellõképpen - ám hadd reméljük, hogy mégis megmutatkozik majd. Ebben a tekintetben a magam részérõl optimistább vagyok, mint választópolgáraim egy része. Ennyit szerettem volna általánosságban hozzáfûzni a közkegyelem gyakorlásáról szóló törvényjavaslathoz, megértve és támogatva a Kormány humánus és méltányos kezdeményezését, de mégis megfontolásul és a szélesebb összefüggésekre, a távlati feladatokra utalva, amelyek Horváth Balázs és Balsai István miniszter uraknak alighanem álmatlan éjszakákat jelentenek majd. Ha megengedik, röviden, két-három mondat erejéig rátérnék módosító indítványomra, és akkor a részletes vitában mindezt nem kell elismételnem. Módosító javaslatom - mint az már elhangzott, csak talán Kõszeg Ferenc figyelmét kerülte el - arra irányul, hogy az eljárási kegyelem ne terjedjen ki a hivatali visszaélés, a vesztegetés, a hûtlen kezelés bûntettnek minõsülõ eseteire. Ezt a javaslatot a kormányzó pártok egyikének egyik tagjaként tettem meg. Örülök, hogy a törvény-elõkészítõ bizottság és a Kormány egyaránt elfogadja és támogatja javaslatomat. Remélem, hasonlóképpen cselekszik az Országgyûlés is. Ez a három büntett ugyanis, amelyrõl szóltam, tipikus szocialista képzõdmény, a Kádár-korszak egyik jellegzetessége. Meggyõzõdésem, hogy ezeknek a büncselekményeknek csak töredékrészét sikerült felderíteni, és valójában sokkal gyakoribbak, mint azt a bûnügyi statisztika mutatja. Az említett büntettek elkövetõi túlnyomórészt tanácsi, szövetkezeti, egyesületi vezetõk, tisztségviselõk. Hogyha az új Országgyûlés hitet tesz a rendszerváltás alsóbb szinteken való megvalósulása, mielõbbi végrehajtása mellett, akkor nem engedhetõ meg ennek árán, hogy örökre tisztázhatatlanok maradjanak egyes ügyletek. Egyetlen telekspekuláció, eladott bajnoki pont, a közös vagyonból elherdált fillér sem merülhet feledésbe! Akik a zavarosban halásztak, azoktól hadd kobozzuk el utólag is a pecabotot! Elõfordulhat, hogy csak az önkormányzati választások, illetve a munkahelyi vezetõk újraválasztása után derül fény nagyon sok olyan - fentebb említett bûncselekményre, amelyeket még június 1-je elõtt követtek el, és amelyekkel kapcsolatban utólag is kívánatos lenne a törvény szigorával fellépni. Ezek a bûntettek ugyanis az elkövetõket tekintve valamely közösség bizalmából kikerült vezetõk cselekményei, ezzel a bizalommal éltek vissza, ott követhették el elvtársi huncutságból, amit elkövettek. Nem a szükség kényszerítette õket garast rabolni, csakugyan. A már régóta folyamatban lévõ, és rétestésztaként nyúló ügyek egy része - így például a békéscsabai bunda-botrány - élénken foglalkoztatja egy-egy település közvéleményét. Súlyos politikai presztízsveszteség lenne valóban, hogyha az új Országgyûlés ezekben is közkegyelmet gyakorolna. Igaz, talán nem nagy ügyek ezek, néhányszor tízezer vagy százezer forint, esetleg néhány milliócska. Nem nagy ügyek ahhoz képest, ami már hosszú ideje folyt Magyarországon - és ebben Mészáros Istvánnal értek egyet. Ugyanis nagyban is folyt egyfajta vesztegetõsdi: az egész országot nagyon hûtlenül kezelték, akik kezelték, különösen nagy vagyoni hátrányt okozva ezzel mindannyiunknak. Ez azonban már nem jogi kérdés, hanem politikai, tudom, és csak a történelem ítélõszékére tartozik a megítélése, ahol köztudomásúlag nincsen amnesztia. Ne feledjük el azt sem, hogy a nagy hûtlen kezelés, a nagy "vesztegetõsdi", "visszaélegetõsdi", sok kicsi, hûtlen kezelésbõl, vesztegetésbõl, visszaélésbõl állt össze mint társadalmi kórkép! A gyógyulás ebbõl a kórból lassú lesz: a vírusokat izolálni kell. Ezért javaslom, hogy a közkegyelem gyakorlásáról szóló törvényjavaslatot az általam benyújtott módosítással együtt fogadja el a tisztelt Országgyûlés. Köszönöm a figyelmüket. (Hosszan tartó taps.)