DR. SZABÓ JÁNOS (FKgP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Mint kormánypárti képviselõnek, úgy illik, hogy az amnesztiatörvény-javaslatot megszavazzam. Ezt a pártfegyelemre való tekintettel meg is teszem, kínomban. Engedjék meg azonban, hogy különbejáratú véleményemet elmondhassam a törvénytervezetrõl, és ezzel némiképpen megoszthassam Önökkel ezt a kínomat. Bármilyen ünneprontó leszek is, azt kell mondanom, hogy a törvénytervezettel nem értek egyet. Pedig mint ügyvédnek úgy tûnik, hogy egyet kellene értenem, hiszen több ügyfelemet kedvezõen érinti ez a törvényjavaslat. Itt azonban nem errõl van szó. Próbálom átugrani a saját árnyékomat, és felülemelkedni önös szempontjaimon, amikor elmondom érveimet. Az igazságügyi miniszter úr és az elõttem felszólaló Kõszeg úr - akinek csak csodálni tudom a felszólalását - arról beszéltek, és ezzel magam is egyetértek, hogy az amnesztia lényegében egy gesztus; egy gesztus az államhatalom részérõl, mindegy, hogy azt ki személyesíti meg, király-e vagy köztársasági elnök, kormány vagy Országgyûlés, egy alkalomból. Mert hogy új király lép trónra, mert hogy új Országgyûlés alakul. Megítélésem szerint azonban ez a gesztus mindig nemcsak az alkalomhoz kötõdik, hanem ahhoz is, hogy annak a gesztusgyakorlásnak a feltételei meglegyenek. Megitélésem szerint azonban most ennek nincsenek meg a felételei. Mire gondolok? Teljesen tarthatatlan és ellentétes irányú mozgás a törvényjavaslat azzal a most kialakult helyzettel, amiben élünk. A bûnözés olyan mérvû elszaporodottságot mutat most, és a közbiztonság olyan, hogy úgy mondjam, szerény mérvûvé csökkent ebben az országban, hogy ilyen körülmények között a kegyelem gyakorlásának nincsenek meg a feltételei. Dobos ezredes, az országos rendõr-fõkapitányságtól nemrég tájékoztatta a nyilvánosságot arról, hogy rekord számú bûncselekmény elkövetésére került sor Magyarországon 1989-ben: a bûncselekmények száma meghaladta a 200 ezret. És az 1990-es év elsõ negyedévében ez a szám arányosan nõtt. Ugyanakkor arról is tájékoztatott bennünket, hogy a felderítettség aránya 40 százalék körül mozog. És ez a felderítettségi arány 1990-ben még romlott. Hát akkor mi végre a közkegyelem? Az az érzésem, hogy úgy járunk ezzel, mint az egyszeri tanító, aki a rossz gyermeket kiküldte a sarokba térdelni, de mielõtt óra vége lett volna, odament hozzá és bocsánatot kért tõle, hogy ilyen vakmerõséget követett el ellene. Úgy gondolom, ez a tanító megnézheti magát, hogy ez elõtt a gyermek elõtt, illetõleg az osztálya elõtt a jövõt illetõen lesz-e valamilyen tekintélye? Nemrégen olvastam egy cikket, Gönczöl Katalin kriminológussal készítették, arról szól és a címe is az, hogy "A társadalomtól elvadulva". Arról beszél benne a kriminológus, hogy nagyon sok ember van Magyarországon becsukva a nyugat-európai, egyáltalán az európai országokhoz képest. Beszél arról, hogy végül is kevesebb embert kellene fogva tartani, és más eszközökkel kellene elérni a büntetési célokat. Ha így áll a dolog, én azt mondom, hogy beszélhetünk arról, hogy módosítsuk a Büntetõ Törvénykönyvet, enyhítsük annak szigorát, vagy beszéljünk arról, hogy a börtönhelyzeten, a katasztrofális börtönhelyzeten változtassunk. Érjük el azt, hogy a börtön ne egy továbbképzõ intézet legyen a bûnelkövetõk részére, hanem valóban a nevelés otthona és a nevelés háza, hogy ne kerülhessen sor olyan anomáliákra, mint például az én választókörzetemben nemrégen, amikor egy fiatalember erõszakoskodott egy lánnyal, de a cselekményét nem tudta befejezni, mert megakadályozták a járókelõk. Letartóztatták õt, bekerült a cellába a többi elkövetõ közé, és a sors különös fintora, hogy az éjjel folyamán õt megerõszakolták a férfitársai. Ezek olyan gondok, amelyek ellen természetesen küzdenünk kell, azonban megítélésem szerint nem a kegyelem ennek az eszköze. Megajándékozzuk az elkövetõket a szabadsággal. De mivel ajándékozzuk meg a társadalom többi tagját? Szerintem a szabaduló elkövetõkkel! És ennek a társadalom nem örül. Választókörzetemben, de máshol is azt hallom az emberektõl, hogy aggódnak amiatt, hogy a nyakukra szabadítja az Országgyûlés, illetõleg ez a törvény a bûnelkövetõket. Kérem, bizonyos értelemben az aggodalmuk jogos. Ha mi olyan eszményeket akarunk megvalósítani gazdasági vonatkozásban is, amely a Lajtán túl van, és afelé nézünk, akkor fel kell hívnom a tisztelt Országgyûlés szíves figyelmét arra, amikor ennek a törvényjavaslatnak a megszavazására kerül a sor, hogy a Lajtán túl a vagyon elleni cselekmények vonatkozásában nem ismernek tréfát. Ugyanis ennek a kétszázezer bûnelkövetésnek - és itt hozzáteszem, hogy ez olyan bûnelkövetés, amelyik a hatóság tudomására jut; de tudjuk azt, hogy nagyon sok bûncselekmény nem jut a hatóság tudomására, és elõfordulhat, hogy ez a kettõszázezer csak a jéghegy csúcsa. Namármost ha ezeket az embereket ilyen kegyelemben részesítjük, akkor a társadalomra rászabadítva õket, az emberek félnek. Aggódnak, nem mernek este már kimenni az utcára, féltik a javaikat. Mondok két egyszerû esetet a családom körébõl. Nem akárhol: Budapesten, a Péterffy Sándor utcai kórház elõtt az anyósom kezébõl egy fiatalember világos nappal kitépte a táskáját, de mert az anyósom erõs asszony, és ragaszkodott a táskájához (élénk derültség), a földre kerültek, a táska szétszakadt, de a fiatalember elvitte, és kirámolta a tartalmát. Más. Pár hónappal ezelõtt elvittek harmincezer forint értékû dróthálómat, természetesen az elkövetõ nincs meg. Kérem, ilyen körülmények között meggondolandó, hogy a törvényjavaslatot megszavazzuk-e! Nagyon rövidre fogom most már, az idõ elõrehaladottságára tekintettel. Csak szeretném felhívni az Önök szíves figyelmét arra, hogy 1868-ban, amikor megalakult a Budapesti Rendõrkapitányság, és nagyon komolyan vették a rendõrnyomozók a dolgukat, emiatt több reklamáció érkezett a kapitányhoz, az sommásan úgy fejezte ki az álláspontját, hogy: "Röndnek muszáj lönni." Namármost azt gondolom, hogy potom százhúsz évet követõen is ez az óhaj realitás, és ez az óhaj olyan, amelyiket meg kell fogadnunk. Ezért én tisztelettel - befejezésként - a Kormány szíves figyelmébe ajánlanám azt, hogy véleményem szerint hiába hirdetünk mi itt nemzeti megújhodási programot, amíg ebben az országban rend és fegyelem nem lesz, addig elõfordulhat, hogy ennek a programnak a megvalósulása esetleg ezen fog megbukni. Ha a Kormány ennek érdekében mindent megtesz az én felszólalásom nélkül is, akkor elnézést, hogy nyitott kapukat döngettem, de inkább ezt tegyem, mintsem bármit is elmulasszak. Köszönöm szépen. (Taps.)