KÕSZEG FERENC (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Hölgyeim és Uraim! A közkegyelem, a megbocsátás aktusa nem a Büntetõ Törvénykönyv és nem a bírósági gyakorlat kritikája - hallottuk a miniszter úr expozéjában. Mindazonáltal bármennyire rutinszerûen tér is vissza az államok életében, mindig üzenetet tartalmaz arról, hogy milyen bûncselekményre kíván a törvényhozó fátylat borítani, és melyeket üldöz teljes szigorral. A közkegyelem a régmúltban egy-egy uralkodó trónra lépésével függött össze, és azt jelentette, hogy az új uralkodóval új korszak kezdõdött, tétessék hát semmissé, ami a múltból maradt ránk, az új világ eljöttekor örvendezzék együtt a nyomorult bûnös is a sokasággal! Modern korunkban az amnesztiának ezt a szinte vallási tartalmát nem kérhetjük itt számon egy törvényen; azt joggal elvárhatnók, hogy egy, a rendszerváltás, vagy ha úgy tetszik, rendszerváltozás alkalmából születõ törvény a múlttal való szakítás s az újabb kezdés üzenetét hozza. E tervezet jelentõsége annál is nagyobb, mivel ez az új Kormány elsõ érdemi törvényjavaslata. E teremben szép számmal vannak védõügyvédi gyakorlatot folytató jogászok, de nem kevesen olyanok is, akik a forradalom után vagy ellenzékiként kerültek szembe a törvénnyel, hogy ezt a sajtó által olyannyira kedvelt kifejezést használjam. Õk a megmondhatói: vajon a nyomozó hatóságok gyakorlatát, a bíróságok gyakorlatát nem határozta-e meg döntõ módon pártállami függõségük, az ítélkezõ bírák függetlenségét nem korlátozták-e - és nemcsak politikai, de köztörvényes ügyekben is - az állampárttól jövõ sugallatok, igazságügyi minisztériumi irányelvek, vagy a pártsemlegesnek aligha nevezhetõ Legfelsõbb Bíróság útmutatásai. Az elõttünk fekvõ törvénytervezeten azonban nyoma sincs fenntartásoknak az eddigi gyakorlattal szemben. A törvényalkotó nem kísérli meg, hogy nagyobb engedékenységgel fejezze ki, nincs meggyõzõdve róla, hogy ma mindenki a méltó büntetését tölti a börtönökben. Ugyanakkor az elitéltekkel szemben oly kevéssé nagylelkû törvénytervezet széles körû bûntetlenséget ígér sokaknak, akiknek a bûncselekménye vagy a bûnös felelõssége majd csak ezután derült volna ki. A rendszerváltozás alkalmából a kormány a büntetésfolytatás programját és egyúttal a bûntetlenségfolytatás programját prezentálta az Országgyûlésnek. Az alábbiakban a törvénytervezet néhány politikai és társadalmi, szociális fonákságáról kívánok szólni. A legutóbbi, 1989. november 4-én kihirdetett amnesztia mentesítette a büntetés hatálya alól a kémkedés kivételével az állam elleni bûncselekmények, valamint a tiltott határátlépés elkövetõit. Ugyanezen törvény kizárta a kegyelembõl azokat, akiknek a büntetését összbüntetésbe foglalták, amennyiben valamelyik bûncselekményükre nem vonatkozott az amnesztia. Ez joghézagot teremtett, amelyet a jelen törvény sem szüntet meg. E joghézag következtében azok közül, akiket az elmúlt években politikai okból, többnyire izgatásért ítéltek el, számosan maradtak börtönben a legutóbbi hetekig, holott a bûncselekmény, amelyért elítélték õket, egykori alakjában már nem is létezett. Ha meggondoljuk, hogy az állambiztonsági szervezet mindig is mennyire szerette, ha a politikai ügyeket köztörvényes delictumokkal kapcsolhatta össze, ha meggondoljuk azt is, hogy a legutóbbi évek politikai elítéltjei általában nem középosztálybeli értelmiségiek voltak, hanem többnyire iskolázatlan és nagyon szegény emberek, akiknek - ahogy mondani szokták - egyszerûen tele lett a hócipõje, nem csodálkozhatunk ezen. Legfeljebb magunkon csodálkozhatunk, hogy választási kûzdelmeink közepette nem vettünk tudomást róluk. Egy effajta politikai elítélt ma is börtönben van, és ha az amnesztiatörvényt a tisztelt Ház változatlan formában fogadja el, ott is marad még jó ideig. Valószínû, hogy ez az ember - 1988 májusában ítélték el - volt a Kádár-rendszer utolsó politikai elítéltje. Most jó esélye van rá, hogy a Magyar Köztársaságban õ legyen az elsõ elfeledett rab. Az államellenes bûncselekmények elkövetõinek másik csoportját a kémek alkotják. Bár a Bûntetõ Törvénykönyv legutóbbi reformja pontosabbá tette - szerintem még mindig nem kielégítõ módon - a kémkedés törvényi leírását, e bûncselekmény természetesen megmaradt. Az elítélt kémekre egyetlen amnesztia sem vonatkozott. A kémelhárítás mai vezetõi nyilatkozataikban többször céloztak rá, hogy elsõdleges feladatuknak a beszivárgott Securitate ügynökök leleplezését tekintik. Tudomásom szerint azonban egyetlen Securitate ügynök sincs börtönben. A büntetésüket töltõ kémeket mind nyugati hírszerzõ szervezetekkel való kapcsolatuk miatt ítélték el. Jelenleg hatan vannak fegyházban, ketten közülük hamarosan szabadulnak, négynek azonban még hosszú ideje van hátra. Egyikük, akit életfogytiglani börtönre, fegyházra ítéltek, 2005-ben fog szabadulni, és minthogy 52 éves, kérdés, megéri-e. E helyt azonban nem egyéni ügyekkel akarok foglalkozni, ezt majd egy közeli alkalommal más formában megteszem. Azt szeretném megtudni, vajon jól gondolta- e a törvényalkotó, hogy a kémkedés, sõt az állambiztonság vagy katonai titok kiszolgáltatásának bûntettét most a rendszerváltás idején a legsúlyosabb erõszakos bûncselekményekkel helyezte egy színvonalra, és az elkövetõket szinte minden kegyelembõl kizárta. Félreértés ne essék, kémkedni csúnya dolog. (Derültség.) Nem hiszem, és nem fogadom el, hogy a kémkedés közös nevezõre hozható az ellenzéki politikai tevékenységgel, bár ellenzékiként jól tudtam, hogy az állambiztonsági szervezet, illetve a politikai vezetés ezt az azonosítást bármikor megteheti. Mindannyian ismerjük Konrád õrmester történetét, akit most ítéltek el, mert a NATO legféltettebb titkait kiszolgáltatta a magyar, illetve a csehszlovák hírszerzésnek. Ezekre a titkokra azonban aligha Magyarországnak volt szüksége. Az információ azonnal ment tovább a szovjet hírszerzéshez. Tudható az is, hogy a szovjet hírszerzés magyarországi megbízottjai napi szinten vettek részt hazai hírszerzésünk irányításában. Vajon olyan egyértelmû-e, hogy aki fenntartás nélkül együttmûködött a szovjet hírszerzéssel, az kötelességteljesítõ katona, jó hazafi, ellenben akit megrémített a szovjet kézbe jutó bizalmas információk tömege, és figyelmeztette az amerikai hírszerzést, hogy lék van a hajón, az elvetemült hazaáruló? Vajon a rendszerváltozás után, ha valóban megtörtént, a törvényhozónak nem kellene-e elgondolkozni ezen? De hagyjuk az erkölcsi kérdéseket! Tudjuk, a kémügyeket katonai bíróságok tárgyalták, a legszigorúbb titokban, az ítéletet még az elítéltek sem kapták kézhez. Kizárható-e ilyen körülmények között, hogy a vizsgálótisztek, az ügyészek, ha fizikai bántalmazást nem alkalmaztak is, részben fenyegetéssel, pszichikai terrorral kényszerítették ki a vallomásokat? Védõt a terheltek csak egy szûk listáról választhattak, többségüket egy nyugalmazott hadbíró védte, és hírszerzõ tisztek voltak az ülnökök is. Ezeknek a vádlottaknak nem jutott osztályrészül az, ami Konrád õrmesternek igen, a fair trial. Márpedig, ha a tisztes eljárásban kételkedünk, akkor kételkednünk kell az ítélet megalapozottságában is, és nem hagyhatjuk jóvá, hogy a szabadon választott Parlament elsõ kegyelmi törvénye ne tegyen különbséget a kémkedésért a múlt rendszerben elítéltek és a rablógyilkosok között. Ellentétben a kérlelhetetlenséggel, amely a már elítélteket sújtja, a törvény meglepõen nagyvonalú módon ígér bûntetlenséget azoknak, akiket még nem ítéltek el, illetve, akiknek a cselekményére még fény sem derült. Érthetetlen ez a logika, hisz akit elítéltek, bûnhõdött már az eljárás során, az eljárási kegyelemmel viszont a törvényhozó megfosztja önmagát és a társadalmat attól, hogy fény derüljön az igazságra. Mintha valaki valamilyen okból el akarná kerülni, hogy megtudjuk, mi is történt. A választási kûzdelem során némely párt, különösen a Magyar Demokrata Fórum tavaszi nagytakarításról beszélt, a régi rend kompromittálódott tisztségviselõinek kiseprûzésérõl. Az MDF-hez közel álló körökbõl elhangzott olyan javaslat is, hogy meg kell vizsgálni, helytálltak-e az egykori magasabb beosztású vezetõk a hódoltság éveiben. Ehhez mérten elképesztõ, hogy a törvénytervezet eredeti változata, amelyet az igazságügyi kormányzat terjesztett elõ, bûntetlenséget kívánt biztosítani a hivatali hatalommal való visszaélések, a vesztegetésnek, a hûtlen kezelésnek, azaz a magas vezetõ állásúak tipikus bûncselekményeinek. Az ember eltöpreng, vajon ezt a javaslatot ebben a formában az új demokrata Kormány minisztériuma terjesztette-e elõ, vagy pedig ezen minisztérium régi apparátusa, annyi korábbi represszív törvény kodifikálója. Ha nem tudnók, hogy az egykori III/3. már nincs többé, azt vélnénk, hogy a törvénytervezeten az õ újjnyomuk is rajta volt, ahogy beavatkozásuk jeleit újra meg újra felismerhettük a pártállam törvényein. (Taps.) E bûncselekmények megbocsátása nemcsak régi pártállami bûnökre borított volna fátylat, hanem napjaink új keletû csalárdságaira is. A közelmúltban sokan javasolták, hogy az állami tulajdon eladását visszamenõleges hatállyal tegye semmissé a törvény. Mi, szabad demokraták mindig is azt mondtuk, hogy csak azokat a szerzõdéseket szabad utólag megtámadni, amelyeknél megalapozott a gyanú, hogy korrupció, hivatali hatalommal való visszaélés van a hátterükben. A törvénytervezet eredeti formája végképp feltárhatatlanná tette volna ezeket az üzelmeket, és mindörökre biztosította volna, hogy elkövetõik zavartalanul élvezzék a megszerzett javakat. Vajon milyen meggondolás késztette a spontán privatizációt elítélõ Kormányt, hogy úgy tervezze: fátylat borít a privatizáció vadhajtásaira is? Szerencsére a bizottsági vita kizárta az amnesztia körébe vont bûncselekmények közül a felsoroltakat, és a Kormány észbe kapván, egyetértett a bizottsági javaslattal. De még így is üldözhetetlenné vált a bántalmazás hivatalos eljárásban, a jogellenes fogva tartás, a levéltitok és telefontitok megsértése, a lelkiismeret- és vallásszabadság megsértése. Ez az amnesztia valóban a rendszerváltás amnesztiája annyiban, hogy fátylat borít a régi rend hatalmaskodóinak vétkeire, és biztosítja számukra, hogy békén üljenek hivatalukban, vagy élvezzék nyugdíjukat. Még inkább engedékeny a törvényjavaslat a gazdasági bûncselekmények elkövetõivel. Pedig a gazdasági rendszerváltás távlataira nézve, azoknak a társadalmi veszélyessége, akik az alakuló piacgazdaság még zûrzavaros viszonyaival élnek vissza, akik felpumpálják az árakat, meghamisítják az áruk minõségét vagy elherdálják az újszülött kft.-k rájuk bízott törzstõkéjét, aligha kisebb, mint a zsebtolvajoké. Legszigorúbban a törvényhozó a többszörös visszaesõkkel bánik, velük szemben differenciálás nélkül minimumra csökkenti a kegyelmet. Talán igazat is adnánk neki, ha nem tudnánk, hogy a többszöri visszaesõk nagy része nyomorult szegény ember, aki ördögi körbe került, egyre hosszabb idõket tölt börtönben, egyre rövidebbeket szabadlábon, hiszen harmadik esetben akár egy húskonzerv ellopásáért is három évre ítélhetik. Talán helyeselnénk a kérlelhetetlenséget, ha nem tudnánk, hogy egy-egy elítélt a tartás levonása után 10-12 forintot keres a börtönben naponta, és többéves raboskodás után 500 vagy 1000 forinttal a zsebében távozik úgy, hogy se lakása, se családja, se kilátása bármiféle munkára. Tudjuk, hogy a közvélemény, amelyet megrettent a bûncselekmények számának növekedése és az e körül folyó, a rendõrség által nagymértékben támogatott sajtókampány, szigorú büntetéseket követel. Csakhogy éppen az effajta szociális bûnözést nem csökkenti jelentõsen a büntetés szigora, mert az éhség erõsebb, mint a börtöntõl való félelem. Az effajta bûnözést csak gondoskodó szociálpolitika, emberi utógondozás csökkentheti. Amíg ilyen nincs, kétes az erkölcsi jogunk arra, hogy kérlelhetetlen szigort követeljünk. Manapság sokat idézik a Bánk bán szereplõit: Bánkot, Peturt, Biberachot. Tiborcot még nem idézték: "...ki száz meg százezert rabol, bírája lészen annak, kit a szükség garast rabolni kényszerít"- mondja a Bánk jobbágya. Mielõtt bárki túlságosan szó szerint venné, sietek hozzátenni: a bírák általában nem rabolnak százezret, ellenkezõleg, többségük túlterhelt és viszonylag rosszul fizetett ember. Az is igaz, hogy kit a szükség garast rabolni kényszerít, többnyire olyanoktól rabol, akiknek maguknak sincs sok garasuk. De azért Tiborcot és társait nem lehet kifelejteni a Bánk bán színpadáról, még akkor sem, ha nem mind olyan tisztes szegények, mint Katona József hõse. Márpedig ez a kegyelmi törvény éppen velük nem törõdik. Ez a törvény kegyes a hatalomban voltakhoz, a hatalomban maradtakhoz és a hatalomba kapaszkodókhoz. De kegyelem, sõt érzékenység nélkül való a szegényekkel, a póruljártakkal szemben. Kegyelem nélkül való mindazokkal, akik eddig is, most is, ezután is a rövidebbet húzzák. Köszönöm. (Hosszan tartó taps a bal oldalon.)