JAKAB RÓBERTNÉ (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Meggyõzõdésem, hogy Tolsztoj híres regénykezdése, mely szerint a boldog család mind hasonló egymáshoz, a boldogtalan mind a maga módján az, nemcsak a kétszemélyes közösségekre igaz. A boldog nemzetek majd mindegyikének a sorsa egyforma, a nemzetiségeké pedig mind másképpen boldogtalan. Képviselõtársaim! Május 2-án, az egyik vendégünk szerint, megkezdõdött a második magyar ezredév. Nem tudom, ugyan miért kell kisajátítanunk az évezredeket, de ha ettõl boldogabbak lehetünk, ám legyen! Jómagam azt szeretném megérni, hogy az emberi jogok teljes körû szabadsága, illetve az, amit miniszterelnökünk mondott: "A nemzeti kisebbségek jogaikat és méltóságérzetüket vissza kell hogy nyerjék, az kézzelfogható valóság legyen", bár arról, hogyan lesznek jogaik és fõleg méltóságérzetük, nem szóltak az irányelvek, és Németh Zsolt képviselõtársam éppen ennek okán igen sok kérdést tett fel, illetve - ahogy õ mondta - nem tett fel a kormányprogram vitájában, ám ezek válaszra várnak. Az alkotmánymódosítás kapcsán két kérdéssel szeretnék foglalkozni: a 45. § (3) bekezdésével és a 8. § (2) bekezdésének k/ pontjával. Nem véletlen a sorrend. Az új 45. § szerint ugyanis a modern köztársaság területén a kisebbségek képviselete biztosított. Kérdezem: hogyan? Pontosabban: a nemzetiségek kollektív jogait ki képviseli ebben a Házban? Pártérdekektõl független, alapvetõ emberi jogokról beszélek, amelyekrõl az Alkotmány kimondja, hogy azok gyakorlása nem korlátozható. Vagy talán mégis? A rendszerváltás megújhodása azt jelentené, hogy másként hívjuk a korlátozást? Most ugyanis a törvényhozásból kizárattak a kisebbségek. Miért? Mert a kooptálásnak nincs közjogi indoka. Hallottuk. S mert a választójogi törvényt kellene módosítani a megfelelõ nemzetiségi képviselethez. Ha szelektív lenne az emlékezetünk, felidézem a történteket. A törvény elfogadása elõtt bennünket senki sem kérdezett meg, mármint bennünket, kisebbségeket. Utána Gál Zoltán vezetésével összeültek az érdekképviseleti szervezetek vezetõi és a pártok. Végeredmény: "Csak nem képzelik, hogy az Önök kedvéért átalakítjuk a törvényt?" Vagy: "Különben is, alakítsanak pártokat!" Vagy: "A kialakult érzékeny egyensúlyt nem szabad megbontani", és így tovább. Senki számára sem volt meggyõzõ az érv, hogy a német, a román, a horvát vagy a szlovák joga, hogy legyen kereszténydemokrata, kisgazda vagy szocialista. Természetesen lehet pártonkívüli is, mint ahogyan a többség az. Ugyanakkor mint szlovák, román vagy német akarhat anyanyelvén óvodát, iskolát, esetleg istentiszteletet vagy netán képviseletet. Szeretne saját nyelvén közigazgatást, színházat, tv-mûsort, kiadványokat, szóval azt, amibõl megerõsödik hovatartozása, az maradhat, aki. Ezek kollektív jogok. Felvetésükre igazán nincs mód, hiszen pártok színeiben ülünk itt, és nincs közöttünk egyetlen román, szerb vagy szlovén képviselõ sem. Nem állítom, hogy az 1990 márciusában hozott alkotmánymódosítás modellértékû megoldás lenne, de az elsietett, hézagos választójogi törvény egyik hiányosságát igyekezett pótolni. Rosszul. Hadd hívjam azonban fel a figyelmüket arra, hogy nem a kooptálás ténye, hanem a mód, ahogyan a képviselõk bejuthattak volna a Házba, antidemokratikus és jogsértõ. A kisebbségek ezért tiltakoztak. A formális jogegyenlõség a nemzetiségek számára nem eredményez létszámarányos képviseletet. Igaz. Ezért van szükség pozitív diszkriminációra, az általánostól eltérõ jogi szabályozásra. Ilyesmire egyébként van példa a nyugati demokráciában - amire olyan gyakran hivatkozunk -: Dél-Tirolban, Dániában, Belgiumban, Svájcban, Írországban korporatív elemek kerülnek be, igaz, a szenátusba. Ennek is van jogalapja. A korporatív választási elv alkalmazása esetén ugyanis az állampolgárok nem egyenlõ jogokkal vesznek részt a hatalom gyakorlásában, hanem azzal a politikai státussal, amelyet az a szervezet, érdekcsoport kölcsönöz számukra, amelynek tagjai. Ezt én legitimációs képviseletnek nevezném. A Parlament elismeri, hogy létezünk. Szükség van erre? Azt hiszem, hogy igen. Itt is, szomszédainknál is. Megerõsít ebben Antall József a Spiegelnek adott nyilatkozatában: "Erkölcsi alapunk arra, hogy szót emeljünk a határon túl élõ magyarságért, csak akkor van, ha saját nemzetiségeinkkel jól bánunk." Akárhányan vannak is, ügyük nem elhanyagolható. Svédország kb. 20 évvel ezelõtt törölte el Parlamentjének kétkamarás rendszerét, és azonnal kinyilvánította, hogy intézményes garanciák szükségesek a megfelelõ elõkészítés, a többszöri megfontolás, illetve a kisebbségi jogok biztosítására. Mi a helyzet nálunk? Nos, intézményes garanciák nincsenek. Az államigazgatás teljes vertikumában sehol sem látom a hazai nemzetiségekkel való törõdés garanciáit. Avagy netán a 8. § (2) bekezdésének k/ pontja, azaz a nemzetiségi jogok biztosítása lenne az? Akkor nézzük meg ezt közelebbrõl! Elõször az információk szempontjából. A módosító szövegben ugyanis biztosokról van szó. Hányról? Tájékozódtam. Május elején az MDF alkotmányjogászai állították, hogy egy, valószínûleg magyar nemzetiségû biztosról van szó. Május 22-én köztársaságunk elnöke, Göncz Árpád kihívatott az ülésterembõl, hogy Tölgyessy Péterrel, az SZDSZ frakcióvezetõjével együtt meggyõzzön, az aznapi lapban megjelent tiltakozásom alaptalan, mivel a többes szám éppen a következõt takarja. Minden nemzetiség maga fogja ajánlani jelöltjét, ha már nem képviselõre, saját körébõl származó nemzetiségi biztosra. Tehát 8 fõrõl lenne újfent szó? - kérdeztem. Igen! - állították egybehangzóan. Május 31-én délelõtt Baka András képviselõtársam itt a plénum elõtt állította, hogy valószínûleg miniszteri székben ülõ egy fõ fogja nemzetiségi biztosként orvosolni a kisebbségi sérelmeket. Ezek után megállapítok és kérdezek: elõször is, jogvédelem és képviselet két különbözõ jelentésû szó. Másodszor: államalkotó tényezõk lennénk az egyik legújabb módosító indítvány szerint, de alkotmányos képviselet és szavazatjog nélkül. És kérdezem: mi lehet a sérelem, amikor a jog deklaratív törvény által nem biztosított? Mi a fontosabb: jelezni a földrengésveszélyt, vagy a bekövetkezett katasztrófa után gondoskodni a sebesültekrõl? Milyen módon jut a biztos sérelmek birtokába, ha a nemzetiségek nyelvén nem beszél? Kérdezem továbbá: Önök külön-külön döntenek, vagy csak különbözõ módon értelmezik a döntéseiket? Azt már meg sem kérdezem, hogy nekem ki állított valótlant. Mi itt ugyanis mindannyian azt hallottuk, hogy ez a Parlament és ez a Kormány véget vet a kettõs nyelv, a hazugság és az elhallgatott igazság országlásának. Hát akkor legyen így - és nem négy év múlva! A Parlament 30 napot adott önmagának, hogy ebben a kérdésben döntsön. Ha nem véglegesen, akkor átmenetileg. És ne ötletszerûen és ne látszatintézménnyel! Van az országnak Kormánya, van igazságügyi kormányzata; ne pártok vagy képviselõk nyújtsanak be indítványt, esetleg azok sorozatát a nemzetiségi képviseletet illetõen! Dolgozza ki az Igazságügyi Minisztérium, terjessze elõ a választójogi törvény módosításaként a magyarországi nemzetiségek teljes jogú képviseletének módozatait! Ami eddig történt a kérdéskörben, rossz volt. A rossz döntés pedig minden döntéshozót diszkreditál, kivétel nélkül. Az alkotmánymódosításnak az a része, amelyik a kisebbségi képviselettel foglalkozik, ugyanúgy, mint szinte mindegyik pontja, pontosan az ellenkezõjét bizonyítja annak, amit Kutrucz Katalin elõterjesztõ mondott: a cél, hogy megteremtõdjenek a parlamentáris demokrácia mûködésének jogi feltételei. Ha a cél ez, akkor eszközei rosszak! Befejezésként emlékeztetek arra, hogy Franz Werfel, a Musza dag negyven napja írója szintén 100 éve született. Az õ szavait idézem: "Ami igazán nagy vétek, az a lélekmérgezés. Nem a népirtás a legnagyobb bûn, hanem az, ha az ember lelkébõl kiirtják az érzést, hogy õ is ugyanolyan, mint a másik, egyenrangú." Az alkotmánymódosítást nem támogatom. Köszönöm figyelmüket. (Taps a szocialista párt soraiból.)