DR. DORNBACH ALAJOS (SZDSZ): Igen Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! A földtörvény módosítására nyújtottam be az önkormányzati bizottsághoz a szabad demokraták képviseletében módosító javaslatot. Az önkormányzati bizottság ezt némileg átdolgozva, egyhangúlag a magáévá tette, és megbízott az elõterjesztéssel. Az alkotmányügyi bizottság is megvitatta és elfogadta a javaslatot. Köztudott, hogy az ország ingatlanvagyonának döntõ része állami tulajdonú. Ennek az ingatlanvagyonnak a sorsa - különösen ma - rendkívül fontos, amikor lényeges tulajdoni változások napirendre kerültek. A politikai pártok szinte valamennyije egyetért abban, hogy a tulajdoni viszonyokat gyökeresen meg kell változtatni. Az állami tulajdonú ingatlanok kezelése, hasznosítása, tulajdonjoga fölötti rendelkezés, tehát általában a tulajdon fölötti rendelkezés az eddigi szabályozással nem tartható fenn. Jogtörténeti abszurdum szinte az, hogy a tulajdonjog és a kezelõi jog elválik, ugyanakkor az állami tulajdonú ingatlan kezelõje a tulajdonjogról is rendelkezhet. Tehát rendelkezhet olyanról, ami nem az övé! Az állami ingatlanok kezelõi - jól tudjuk - nem tudnak tulajdonosként viselkedni. A tulajdonosi érdeket nem tudják kellõ módon szolgálni, még a legnagyobb jó szándék esetében sem, hiszen a személyes érdekeltségük hiányzik. A leendõ önkormányzati törvény és az azzal egyidejûleg meghozandó vagyonrendezési törvény, az új földtörvény, ez lesz hivatott végleges jogi kereteket adni a tulajdonjog szabályozásának. Nyilvánvaló, hogy ezt pár hét alatt az Országgyûlés nem tudja elvégezni. Nyilvánvaló, hogy az átmeneti idõszakra sürgõs beavatkozásra van szükség, már csak azért is, mert az állami ingatlanok kezelõinek egy része - kezelõi jogának hamarosan bekövetkezõ megszûnésére is figyelemmel - meggondolatlan, a társadalom alapvetõ érdekeit sértõ szerzõdéseket köt. A társadalom igen széles rétegeit foglalkoztatja, hogy mi történik ezekben a hónapokban az állami tulajdonnal. Azt is tudjuk, hogy a Németh Miklós miniszterelnök úr által vezetett elõzõ Kormány már az elõzõ Országgyûlésnek a napirendjére tûzte, hogy ezt a kérdést vitassa meg, és kezdeményezte, hogy az állami ingatlanok forgalmazása szigorú kontroll alá kerüljön. Az elõzõ Országgyûlés ezt az indítványt nem fogadta el. Így ránk hárul az a feladat, hogy sürgõs beavatkozással, az átmeneti idõre szigorúbb szabályozást léptessünk életbe, mint a jelenleg hatályos jogszabályok. A szabad demokraták - és bocsánat, mert én mégiscsak a szabad demokrata frakció tagjaként készítettem a törvénytervezetet - a privatizáció hívei; de mindenki a privatizáció híve tulajdonképpen, csak hangsúlyoznom kell, hogy a most javasolt törvénytervezet látszólag a privatizálás nehezítését jelenti majd. Az átmeneti idõre szükségesnek látszik - rossz ízû szó, de mondom - némi kézi vezérlést alkalmazni az állami ingatlanok sorsának szabályozásában. A törvénytervezet azt javasolja, hogy az Országgyûlés akként rendelkezzen, hogy állami tulajdonú ingatlan tulajdonjogáról, kezelõi jogáról, használati jogáról, bérleti jogáról senki ne rendelkezhessen, csak bizonyos kontroll mellett, bizonyos engedéllyel. Elsõ fokon a megyei tanácsok mellett felállítandó bizottság, másodfokon a Belügyminisztériumban létrehozandó másodfokú hatóság lenne jogosult a tervezet szerint engedélyezni ezeknek az ingatlanoknak a forgalmazását, megterhelését. Nem indokolt azonban, hogy minden állami tulajdonú ingatlanra vonatkozzék ez a korlátozás. A tervezet kiveszi a törvény hatálya alól az ingatlanok egy csoportját, nevezetesen a magánszemélyek részére lakásépítés céljára értékesítendõ telkek eladása nem esik a törvény tilalma alá. Ennek józan indoka az, hogy az állampolgárok egy jelentõs része nem tudna építkezésbe kezdeni, ha meggátolnánk vagy nehezítenénk, hogy telekhez jussanak. Kétségtelen, hogy az elmúlt években telekértékesítések kapcsán is történtek visszaélések. Jelenleg ez már alig képzelhetõ el, hiszen a telkek értékesítésében illetékes tanácsi végrehajtó bizottságok már csak nyilvános ülésen dönthetnek, tehát a nyilvánosság kontrollja ebben a kérdésben kellõ garanciát nyújt arra, hogy itt visszaélések nem történhetnek. A másik ingatlancsoport a lakástulajdon. Az állami tulajdonú bérlakások értékesítését az 1969-ben meghozott kormányrendelet, a 32/1969-es kormányrendelet alapján 21 éve értékesítik a kezelõszervek, illetve az arra kijelölt ingatlanközvetítõ vállalatok, illetve bankok. Amennyiben ezeknek az ingatlanoknak a forgalmára is korlátozást vezetnénk be, megbénítanánk egy olyan folyamatot, amely hivatalok tucatjait, munkaerõk tömegét foglalkoztatja, és indokolatlan bizonytalanságot eredményezne. Az is kétséges, hogy ezeknek az ingatlanoknak a forgalmazását a jelenlegi formában célszerû-e hosszú távon meghagyni, de az nem erre a törvényre tartozna. Az Országgyûlésnek vagy a kormányzatnak a késõbbiekben majd nyilván állást kell foglalnia a lakásgazdálkodás koncepciója keretén belül a lakások értékesítése rendjének részletes szabályairól, de a jelenlegi törvénynek nem lehet feladata, hogy a jelenleg hatályos jogszabályokba beavatkozzon. Nem terjed ki továbbá a törvény hatálya azokra az ingatlanokra, pontosabban azokra az ingatlanügyletekre, amelyek az Állami Vagyonügynökség hatáskörébe tartoznak. Az 1990. évi VII. törvény a vagyonügynökségrõl és az 1990. évi VIII. törvény, rövid nevén az állami vagyonvédelemrõl, megfelelõen szabályozza, hogy bizonyos ingatlanok elidegenítése, megterhelése, gazdasági társaságba történõ bevitele csak az Állami Vagyonügynökség jóváhagyásával lehetséges. Indokolatlan lenne, hogy a törvénytervezet alapján felállítandó és megyénként mûködõ bizottságok hatáskörét kiterjesszük olyan ügyletekre is, amelyeket a vagyonügynökség már ellenõrzött. Ez még akkor is indokolatlan lenne, ha egyesek bírálják a vagyonügynökség mûködését. További probléma volt a jogszabályalkotásnál, hogy helyes-e a megyei tanácsok mellett felállítandó bizottságokra bízni az ingatlanok elidegenítésének, terhelésének az engedélyezését. Szakértõket vontunk be, a Belügyminisztérium, a Jogtudományi Intézet és a jogi egyetem szakértõit. Az volt az egybehangzó álláspontja minden, a munkában részt vevõnek, hogy a vagyonügynökség vagy egy központi szerv ezzel a feladattal nem terhelhetõ meg, mert alig tudna megbirkózni vele. Mindenképpen az látszik indokoltnak, hogy megyénként bírálják el az igényeket a helyi viszonyokat ismerõ emberek. Felmerült a kérdés: ki legyen ennek a bizottságnak a vezetõje, az irányítója. A javaslat szerint ennek a bizottságnak a vezetõje a megyei tanács végrehajtó bizottságának a titkára. Ezzel a megoldással szemben sokaknak fenntartásai voltak, hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a megyei apparátusokban az egyetlen vezetõ, aki munkajogi felelõsséggel tartozik a kormányzatnak, az a megyei tanács végrehajtó bizottság titkára. A kormányt vele szemben munkáltatói jogok, akár utasítási jog is megilleti. Az a lehetõség, amit sokan felvetettek, hogy kormánybiztosokat kinevezni, nem látszik célszerûnek. Rövid, néhány hónapos átmeneti idõre 20 kormánybiztost a 19 megyébe, illetõleg a fõvárosba kinevezni, alig megoldható vagy legalábbis értelmetlen feladat lenne. Tehát ezért a megyei bizottságok mûködési rendjét a belügyminiszter egy végrehajtási utasításban határozza meg. Szigorúan csak eljárásjogi kérdéseket, tartalmi kikötést maga a törvénytervezet tartalmaz, hogy a bizottság milyen szempontok alapján engedélyezheti a szerzõdéseket. A tervezet utal az 1990. évi VIII. törvényre, az állami vagyonvédelemrõl szóló törvényre, amelynek 5.§.(1) +bekezdése pontosan felsorolja, hogy a vagyonügynökség a hatáskörébe tartozó ügyeket milyen szempontok szerint bírálja el. Ez a törvénytervezet ugyanezeket a szempontokat teszi kötelezõvé a megyénként felállítandó,úgynevezett vagyonrendezõ bizottságok számára is. Tehát a végrehajtási utasítás, a belügyminiszteri rendelet csak eljárásjogi szabályokat tartalmaz majd. A bizottságoknak tagjai lesznek megyénként beválasztott szakemberek és társadalmi szervezetek, pártok képviselõi. A bizottságok a mûködésüket nyilvánosan fejtik ki; mind az ingatlan fekvése szerint illetékes közigazgatási egységben, mind a bizottság mûködési helyén kifüggesztik, kihirdetik elõre a napirendeket, az ülések nyilvánosak, azokon az érdekeltek és a helyben mûködõ társadalmi szervezetek képviselõi tanácskozási joggal részt vehetnek. Mindezt azért mondom tehát, hogy a bizottság mûködése nem önkényes lesz, és a társadalmi közmegelégedést feltehetõen szolgálni tudja. Probléma volt a jogszabálykészítés során, hogy a kisebbségi, emberjogi bizottság benyújtott egy másik törvénytervezetet, amelyet részben átfedett ez a törvénytervezet. Ezért az alkotmányjogi bizottság döntése alapján bedolgoztuk ebbe a törvénytervezetbe az egyházi ingatlanokra vonatkozó rendelkezéseket. Egy külön bekezdés tartalmazza, hogy az egyházi ingatlanokra is, tehát a valaha egyházi tulajdonban levõ, de jelenleg állami tulajdonban levõ ingatlanokra, amelyeket ellenérték nélkül szerzett meg a magyar állam a valamikori egyházi tulajdonostól, hogy ezekre az ingatlanokra a vagyonrendezõ bizottság elidegenítési, terhelési engedélyt csak az érintett egyház vagy jogutódja hozzájárulásával adhat. Elfekszik itt elõttünk egy módosító indítványa a kisebbségi, emberjogi bizottságnak. A magam részérõl erre most, mivel azt még nem terjesztették elõ, nem tennék észrevételt, de a mi javaslatunk, tehát az önkormányzati bizottság javaslata egy olyan megoldást tartalmaz, hogy a valaha egyházi tulajdonú, de jelenleg állami tulajdonban lévõ ingatlanokra is érvényes a törvényi tilalom, ezeknek az elidegenítésére, terhelésére is csak a megyei vagyonrendezõ bizottság, másodfokon a Belügyminisztériumnál szervezett másodfokú bizottság adhat felmentést, de nem adhat felmentést a volt egyházi ingatlanokra, csak az érintett egyházak vagy jogutódjuk hozzájárulásával. Álláspontunk szerint ez tökéletesen szolgálja azt a célt, hogy a volt egyházi tulajdon ne váljék olyan módon forgalom tárgyává, hogy az sérthesse valamelyik volt tulajdonos, valamelyik volt egyházi szerv jövõbeni érdekeit. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az ingatlanok egy része újra egyházi tulajdonba fog kerülni, de arról, hogy mely ingatlanok és milyen mértékben, nyilván ennek a törvénynek a keretei között dönteni nem lehet. Ismeretes talán mindnyájuk elõtt, hogy az egyházak még az elõzõ Kormány kérésére benyújtották azoknak az ingatlanoknak a jegyzékét - mai ingatlannyilvántartási adatokkal -, amelyeknek a jövõbeni tulajdonára esetlegesen igényt támasztanak. Álláspontunk szerint nem szükséges, hogy a törvény ezekrõl tételesen rendelkezzék. Ahol a rendezõbizottságoknak rendelkezésére áll az egyházak által a Mûvelõdési Minisztériumhoz már korábban benyújtott lista, ott a bizottságok abban a kényelmes helyzetben lesznek, hogy vita nélkül el tudják dönteni, hogy melyik az az ingatlan, amelyiknek az értékesítésére, terhelésére nem adhatnak felmentést, pontosabban csak az érintett egyház hozzájárulásával adhatnak felmentést. Lényegében nem látok különbséget a kisebbségi és emberi jogi bizottság indítványa és a mi indítványunk között. Legfeljebb olyan különbség van, hogy a kisebbségi és emberi jogi bizottság indítványa elidegenítési, terhelési tilalomról beszél. Ez már jogtechnikai kérdés. Az ingatlan-nyilvántartásról szóló törvény ismeri ezt a jogot. Álláspontunk szerint egy, a törvény által kimondott elidegenítési, tehát forgalmazási, terhelési tilalom, pontosabban nem tilalom, hanem az elidegenítésnek feltételhez, engedélyhez kötése ugyanúgy szolgálja ezt a célt, annál is inkább, mert az érintett egyházak hozzájárulása nélkül ilyen engedély nem adható ki. Felmerült még egy szövegezési probléma. Önök elõtt van. Kérem, hogy nézzék meg! Az 1987. évi I. törvény, a földtörvény 13. §-a jelenleg két bekezdésben állít fel tilalmakat arra vonatkozóan, hogy milyen ingatlanokat nem szabad elidegeníteni. A mi javaslatunk a (3) bekezdésben rendelkezik globálisan minden állami ingatlanról, és kiemeli a kivételeket. A kivételek felsorolását a következõ, (4) bekezdés tartalmazza. Ott egy szövegezési pontatlanság történt, ugyanis mind az alkotmányjogi, mind az önkormányzati bizottságnak az volt a célja, hogy ne legyenek átfedések, ne legyen kettõs ellenõrzés; amit a Vagyonügynökség ellenõriz, azt már ne ellenõrizze, ne bírálja felül a megyénként mûködõ vagyonrendezõ bizottság. Ezért a szövegben a (4) bekezdés utolsó félmondata úgy hangzanék helyesen - az eredetileg beterjesztett, Önök elõtt fekvõ szöveg helyett, amely úgy szól, hogy a Vagyonügynökség hatáskörébe esõ tulajdonjog-, kezelõijog-átruházásokra - és egyszerûbben, hogy mindenre kiterjed és átfedést kizár, hogy az Állami Vagyonügynökség hatáskörébe esõ ügyletek ne kerüljenek a megyei bizottságok elé. Igen lényeges kérdés még a hatályba lépés kérdése, hogy mikor lép hatályba, milyen ügyletekre terjed ki a törvény hatálya, és meddig marad hatályban. A tervezet úgy szól, hogy kihirdetése napján lép hatályba, és a folyamatban levõ ügyekre is alkalmazni kell. Valamennyi korszerûen gondolkozó jogásznak az a véleménye, hogy visszaható hatályú törvényt alkotni nem szabad. Igen súlyos kérdés, ha egy törvény visszamenõ hatályú, és alapvetõ elveket sért. Az elmúlt évtizedek jogalkotási gyakorlatában többször találkozhattunk ilyennel. Ez minden esetben a jogásztársadalom - és általában a társadalom - elég heves ellenérzését váltotta ki. Eléggé bevett gyakorlat, hogy folyamatban levõ ügyekre alkalmaznak már hatályos jogszabályt, hogy az azokra is kiterjed. A javaslatba egyesek bevették azt, hogy csak azokra az ügyletekre terjedjen ki a törvény hatálya, amelyeket a törvény kihirdetése után nyújtanak be a Földhivatalhoz vagy a Cégbírósághoz. A javaslat készítõi és a bizottságok úgy döntöttek, hogy a folyamatban levõ ügyekre is terjedjen a törvény hatálya. A társadalmat igen élénken foglalkoztatja éppen az a kérdés, hogy az utóbbi hónapokban százával futnak olyan ingatlanelidegenítési, valamint gazdasági társaságokba ingatlanokat bevivõ szerzõdések, amelyek sértik a társadalom érdekeit, a majdani önkormányzatok érdekeit, kivonják a majdani önkormányzatok alól az ingatlanokat. Errõl késõbb kell az Országgyûlésnek döntenie, de igen sokan attól tartanak, hogy már kevés olyan ingatlan lesz, amelyrõl dönteni tudnak, mert ezeket az ingatlanokat százszámra bevitték gazdasági társaságokba. Ezért az a javaslatunk, hogy a folyamatos ügyekre is terjedjen ki a törvény hatálya. Az az érv, hogy ez bizonytalanságot teremt az ingatlanpiacon, a befektetõk körében, úgy vélem, nem helytálló. Ha valaki korrekt, jóhiszemû szerzõdést kötött, annak nem kell attól félnie, hogy a bizottságok nem hagyják jóvá, nem engedélyezik a szerzõdést. Ha pedig valaki rosszhiszemû, turpis, a Polgári Törvénykönyv szerint eleve semmisségi szempontból megkérdõjelezhetõ szerzõdést kötött, akkor talán mindnyájan jobban járunk, ha ilyen elõzetes szûrõn fennakad egy ilyen szerzõdés, mintsem hogy a legfõbb ügyész vagy a Legfelsõ Bíróság törvényességi óvást emeljen, mint ahogy az történt a Hungarhotelsnél vagy a Gerbeaud-ház elidegenítési ügyében. Az tehát a véleményünk - hogy nyilván a külföldi befektetõk is megértik -, hogy egy átmeneti helyzetben, ahol visszaélések tucatját kell meggátolni, nem kelthet különösebb visszatetszést, ha folyamatos ügyeket is olyan kontrollnak vetnek alá, amely kontrollal a szerzõdés megkötésének és aláírásának az idején nem számoltak. Felmerült az is, hogy tisztázatlan, hogy mi minõsül folyamatos ügynek. A leghatározottabban mondhatom, hogy ez az álláspont téves. Az ingatlanok elidegenítése, megterhelése kétféleképpen történhet. Földhivatali bejegyzéssel jön létre hatályosan a tulajdonjog vagy a dologi jog átruházása. A földhivatali bejegyzés konstitutív jogot létesítõ hatályú, addig csak egy függõ jogi helyzet, egy olyan szerzõdés van, amely a feleket már köti, de a kívülállókat még nem. A cégbírósági bejegyzés ugyanis konstitutív hatályú. Akkor jön létre hatályosan, amikor a Cégbíróság a bejegyzést elvégezte. A törvény hatálya tehát nem terjed ki - amenynyiben az Országgyûlés így hagyja jóvá - azokra az ügyekre, ahol a tulajdonjog, a kezelõi jog vagy a használati jog az ingatlan nyilvántartásba történõ bejegyzése által megtörtént, és nem terjed ki azokra sem, ahol cégbírósági nyilvántartásba vették azt a céget, amely az ingatlanra jogot szerzett. Változatlan tartalommal javaslom tehát a törvénytervezet elfogadását. Van még egy módosító indítvány, amely visszaható hatállyal kívánja felruházni a törvényt, pontosabban: egy betoldással azt indítványozza, hogy a belügyminiszter rendelkezzék hatáskörrel ahhoz, hogy a már befejezett ügyeket is felülbírálja. Ezzel a javaslatkészítõk nem értenek egyet. Az önkormányzati és az alkotmányjogi bizottság ezt el is utasította. (Taps.)

Homepage