DR. HUSZÁR TIBOR (MSZP): Tisztelt Képviselõtársaim! Hölgyeim és Uraim! Három kérdéshez szeretnék hozzászólni. Az elsõ: a tudomány és a felsõoktatás kérdéseivel kapcsolatos. A kormányprogram, vagy ahogy a képviselõtársak az elõterjesztést különbözõ módon elkeresztelték: alternatívák, javaslatok - ezen egyetlenegy kérdésben hogy tudomány, kutatás, felsõoktatás is, ki lehet mutatni azt a nehéz és paradoxonokat tartalmazó helyzetet amellyel az új kormánynak szembe kell nézni. Ennek kétségtelenül az egyik összetevõ eleme az az örökség, amelyet örökölt, amelyik az elmúlt évtizedek következménye, és amelyben nyilván e Ház képviselõi közül a legnagyobb felelõsség a Magyar Szocialista Pártot, annak itt lévõ tagjait terheli. Magam ezt a tényt egy pillanatra sem szeretném zárójelbe tenni, amikor ezekrõl a gondokról szólok. A paradoxon azonban nemcsak ebben jelentkezik, hanem abban is, hogy nagyon sok egymásnak ellentmondó tendencia van pillanatnyilag jelen. Az elõterjesztésben pozitív utalások vannak arra vonatkozóan, hogy a köznevelést, annak különbözõ összetevõ elemeit hogyan kell fejleszteni, ezen belül az egyetemi képzésben milyen új hangsúlyokat kell kialakítani, és ezek közül számos célkitûzést a magam részérõl csak messzemenõen üdvözölni tudok. Ezzel kapcsolatban az univerzitásokkal kapcsolatos elképzelést emelem ki, ez is egy olyan új törek- vés és tendencia, amely alapjaiban érinti a magyar felsõoktatás rendszerét, bizonyos értelemben elõremutató is, új szintézisek kialakítását teszi lehetõvé, ugyanakkor visszanyúlhatunk olyan hagyományokhoz, amelyeket nem kellõen kultiváltunk az elmúlt évtizedekben. Az ellentmondás azonban ott van, hogy miközben a program - nagyon helyesen és visszatérõen - több alkalommal síkraszáll az iskolák, az iskolai szervezetek, pedagógusok és az egyetemek autonómiája és önkormányzati jogainak a megerõsítése mellett, nagyon jól tudjuk, hogy ezekben az évtizedekben, ezekben az intézményekben, s így a felsõoktatásban is kialakultak olyan szerkezetek, érdekcsoportok, amelyek nem progresszív elkötelezettségûek, és ezek az autonómia jogosítványait is bizonyos értelemben felhasználva a régi struktúrák átmentésén fáradoztak. A paradoxon abban van, hogy egyrészt az autonómia, az önkormányzat az, amelyik a kormányzat általános elveivel összeegyeztethetõ, és ugyanakkor kétségtelenül vannak olyan csoportok, amelyek ezen elveket és intézményeket más célok érdekében akarják hasznosítani. A magam részérõl mégis nagyon óvnám a Kormányt attól, hogy kormánybiztosi vagy más hasonló intézménnyel oldja meg ezt az ellentmondást, ezt a paradoxonnak tûnõ helyzetet, ugyanis a rendszerváltozás mozgásba hozott olyan erõket elindított olyan mozgalmakat, az egyetemeken a diákifjúság, a szelekciónak új mechanizmusai jöttek mozgásba - a megoldás megtalálható akkor is, ha ezt nem egy újfajta centralizációval kíséreljük megoldani, hanem egy nagyon következetes és céltudatos végigvitelével a demokráciának. Ugyanez a probléma jelentkezik az önkormányzat vonatkozásában. Tudom, hogy öt perc a rendelkezésre álló idõ - ebbõl a mikrofon be nem állítása elvett bizonyos idõt, talán ezt méltányolni lehet, be lehet számítani. Csak egy alapelvet kívánnék megismételni: A városi és egyáltalán a helyi önkormányzatok kultiválása, amelyik ennek a kormányprogramnak szintén nagyon fontos eleme, ha az a megyei önkormányzatok egyidejû fejlesztésével társul, akkor egy hasonló ellentmondásos helyzet jön létre. És itt már nem egyszerûen az elmúlt négy év tradícióiról van szó. A két világháború közötti idõszakban is, az elsõ világháború elõtti évtizedekben is a megyei struktúrák mindig korlátozták a városi és a helyi önkormányzatokat. Ha van hagyomány, amihez érdemes itt visszanyúlni, az a Bibó-Erdei-terv. A helyzet közben sok vonatkozásban megváltozott, de az alapértékek, amelyek ebben az egykori elõterjesztésben vannak, nagyon sok vonatkozásban ma is idõszerûek, és bár a megyének nyilván van egy meghatározott szerepe, de nem önkormányzati és testületi elemként. Végül egy utolsó, záró mondatként, és ez a harmadik, amirõl szólni szeretnék: bizonyos játékszabályok, amelyek valamennyiünkre vonatkozhatnak. Én Kövér László képviselõtársammal teljes mértékben egyetértek abban, hogy megvédte Orbán Viktor hozzászólását, hogy amellett a jog mellett síkraszállt hogy az ellenzék autonóm módon fogalmazhassa meg a maga érveit, anélkül, hogy ilyen vagy olyan minõsítéseket kapjon, ami nem a dolog lényegével, nem a mondanivaló lényegével függ össze. Ebbõl azonban véleményem szerint ne következzen az a gyakorlat, hogy kategorikus imperatívusszá válik egyfajta magatartás, és ebbõl egy olyan következtetést vonunk le hogy akkor egyetlen olyan képviselõi hozzászólás ,hangzott el tegnap délután, amelyik valóban jogot tarthat arra, hogy annak minõsüljön. Ezt a demokratikus játékszabályt valahogy tartsuk be úgy, hogy a másik véleményében keressük azokat a pozitív elemeket, amelyek ebben a rendkívül nehéz helyzetben kormányt és ellenzéket egyaránt képessé tesznek arra, hogy az országot kivezessék ebbõl a helyzetbõl. Köszönöm szépen. (Taps.)