TÓTH SÁNDOR (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! A kormányprogram irányelveinek "Ember és mûvelõdés" címû, mindössze három oldalnyi kis fejezetét ismételten elolvasván mindenekelõtt egy név jutott eszembe. Annak az embernek a neve, aki 1947-ben ennek a Háznak tagja volt a kereszténydemokraták képviseletében, dr. Bálint Sándornak a neve, aki éppen tíz esztendeje halt meg. S hogy miért jutott eszembe ez a név? A program elsõ mondataiból. Tudniillik Bálint professzor úr is örült volna, ha végre látja ezt a programot, és meggyõzõdik arról, hogy amit 1939-ben Gyõrffy István a nemzeti kultúra és nemzeti hagyományokban szellemi örökségként a nemzet elé úgy tárt, hogy ez egy irányelv a hagyományokra építõ magas kultúra elsajátításához; azt hiszem, újra napirendre került ez a kérdés, s ennek csak örülhetünk most. Mert valóban errõl van szó. Egy ezeréves kultúráról, s milyen ez a kultúra? Gyerekkori történet jut eszembe, emlékképem, amit azóta is õrzök, amikor a temetõben november 1-jén egy dallam hangzott el egy katolikus papnak s aztán a hívõseregnek az ajkáról; ezt a dallamot késõbb, egyetemista koromban valahol másutt hallottam, Mozart Requiem-jében; s aztán Szabolcsi Bence professzor úr fölvilágosított, hogy tulajdonképpen egy õsi zsidó siratódallamról van szó, egy bûnbánati dallamról, amely vándorolt mint vándortónus Európában, az egész világra, Mozart Requiemjétõl egészen egy kis nógrádi falu temetõjéig. Errõl a kultúráról van szó, amely mindent magához ölelt, mindent integrált, és minden a nemzet asztalára került mint azonos, egyenértékû kultúra! (Taps a jobboldalon.) Én úgy érzem, hogy ennek a programnak a humanista patrióta hangja az, ami elsõdlegesen fontos és meghatározó. Kölcseyre utalok csak, akit az 1810-es években azzal vádoltak, hogy a Reine Menschlichkeit-nek a hirdetõje, a tiszta emberségnek, az elvont eszmének, és akkor fogalmazta õ meg a programját, nem univerzális módon, hanem valóban ennek a nemzetnek a gondolkodásához mérve. Errõl a kultúráról van szó, és amit most is úgy kér számon tõlünk Európa; nem azt nézi, hogy mi Európából mennyit vettünk át, hanem hogy mi mennyit adtunk és menynyit adunk az európai kultúrához! És ez egy meghatározó kérdés! Engedjenek meg az egyes kérdésekhez még néhány gondolatot. Ennek a programnak a kiegyensúlyozottsága tetszik nekem különösen, amikor például a közép- és fölsõfokú oktatásban "az új alternatív struktúráknak helyet is kell adni" - tehát egy megszorítással. Én magam is családos ember lévén, nagyon jól tudom, hogy egy alapvetõ kérdés az elemi iskolák kérdése. Nem igaz, hogy nem lehet megtanítani a gyermeket írni, olvasni, számolni, rajzolni és tisztességesen énekelni! Ez egy alapvetõ kérdés, és az iskolai rendszerünknek a reformja, gyökeres módosítása biztos, hogy ezt a kérdést is meg fogja ebben a szellemben oldani! A másik kérdés, ami a család helyét illeti. Szintén üdvözlöm és köszönöm ezt a megfogalmazást, hogy mûhelynek nevezi a családot, a nevelés elsõdleges helyének, mert minden itt kezdõdik, és ha jól megnézzük ezt a kis fejezetet, egész könyvtárnyi irodalom húzódik mögötte a lélektan és a pedagógia különbözõ területeirõl. Azért is fontos, mert a gyermeknek a családban való tisztelete az a kiindulási pont, amely késõbb az iskoláztatását is meghatározza. Magam is hiányolom, hogy a hitoktatás külön hiányzik ebbõl a szövegbõl, de egyetemes értékében benne van. Ehhez csak annyit, hogy éppen a katolikus egyház tagjaként - és most nekik is üzenem ezt - remélem, az egyházi vezetés végre megoldja azt a laikus kérdést, amely a hitoktatóknak valamiképpeni pótlását, illetve kiegyensúlyozását jelenti a jövõre nézve, mert hiszen hitoktatóink nincsenek, mert papjaink sincsenek, de úgy gondolom, ez valamennyi testvéregyházra vonatkozik. Köszönöm szépen. (Taps.)