NÉMETH ZSOLT (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mindenekelõtt Dénes Jánosnak a felszólalására kívánok néhány szó erejéig reagálni. Nem arra kívánok reagálni, hogy újfent lekommunistáztak bennünket, mert azt hiszem, hogy ez mindannyiunkkal megtörtént már ebben a Házban az elmúlt kampány során. Azt azonban fontosnak tartanánk, hogyha eldõlne végre, hogy a Demokrata Fórum munkásrészvényt vagy piacot akar, mert ezt más párt plakátján láttuk a választások során. Úgy gondoljuk, hogy mindenekelõtt saját pártjukban kéne elõbb rendet tenni, mielõtt tanácsot adnak, hogy kit bocsássunk el a frakciónkból. Két kérdésben kívánok hozzászólni a vitához, a nemzeti és etnikai kisebbségek, illetve a vallás terén. Hozzászólásom alapja A nemzeti megújhodás programja címû dokumentum írott változata. A magát a választási kampány során nemzeti keresztény cenaumnak minõsítõ pártkoalíció által megalakítandó kormánytól meglepetésként hatott, hogy a két kérdést váratlanul mostohán kezeli. Az irányelvek két bekezdése és egy-két utalása általánosságban foglalkozik a kisebbségi kérdéssel, míg a vallásnak két mondat jut. Ez a terjedelem és mélység értelemszerûen nemhogy a Kormány vonatkozó programjának kifejtéséhez, de a legszükségesebb irányelvek meghatározásához sem elegendõ. Ily módon a dokumentum kormányprogramként való elfogadása esetén a határainkon belüli és az azokon túli kisebbségiek, illetve hívõk milliói számára gyakorlatilag homályban marad, hogy mit várhatnak a magyar Kormánytól. A kisebbségek kérdésében, lévén, hogy irányelvekrõl és nem programról van szó, nem kívánok kitérni a ki, mit és hogyan kérdõjeleire. Nem teszem fel a kérdést, hogy a kisebbségek számára milyen autonómiát kíván a Kormány biztosítani, hogy az esetleges autonómiának létrejöhet-e egy kisebbségi parlamentje, és hogy a Kormány a kisebbségek képviseletét a törvényhozásban szükségesnek ítéli-e, vagy sem. Azt sem teszem fel, hogy miért nem kíséreljük meg létrehozni azt az intézményi modellt a magunk házatáján, amely összegezné 70 esztendõs kisebbségi tapasztalatainkat, és amely a kisebbségi etnikai szempontokat és a polgári demokrácia intézményrendszerét összehangolja. Vagy ha a jogalkotási program tanulsága szerint mégis megkíséreljük ezt a nemzeti és etnikai kisebbségi törvény sürgõsségi kezelésével, akkor azt a kérdést nem teszem fel, hogy miért nem kezeli a Kormány e sajátos, de egyetemes kihatású gondunkat kiemelten Közép-Európa és a világ okulására és javára. S talán az sem ilyen dokumentumba való, hogy a határainkon kívüli magyarokért ki, mit és hogyan fog tenni. Kitérek azonban egy feltevés erejéig a vázolt irányelvekre. A hídszerep, az önrendelkezési jog, a nemzetközi szerzõdések tiszteletben tartása olyan elvek, amelyek ha nem is vesztették érvényüket, önmagukban megkopott és kiüresedett szólamok. A nemzeti megújhodás programja nem veszi figyelembe, hogy a határainkon kívüli magyarok politikai szervezõdése az elmúlt hónapok során soha nem látott lendületet vett. Az irányelvek között kiáltóan hiányzik annak az elvnek a tisztázása, hogy a külhoni magyarság szellemi és demokratikusan választott képviselõit be kívánja-e a kormányzat venni az õket érintõ kérdések eldöntésébe. S ha igen? Miként? Mert nemcsak a környezõ népek kormányai, de a magyar kormányok sem érdeklõdtek túlzottan az elmúlt évtizedekben a kisebbségi magyaroknál, hogy mit gondolnak, mit szeretnének. Mára azonban a gyakorlat szintjén sem lehet vita tárgya, hogy õket illeti a legfõbb szó minden õket érintõ döntésben: Erdély az erdélyieké, a Felvidék a felvidékieké, Kárpátalja a kárpátaljaiaké, s a Vajdaság a vajdaságiaké. A vallás ügyében sem teszem fel a kérdést, hogy az állam és az egyház szétválasztása, mûködõképessége feltételeinek teljes helyreállítása mit jelent azon túl, hogy a Fidesz megkapta az egykori egyházüldözõ csúcsszerv, az ÁVH épületét. Talán az sem fontos, hogy az irányelvekben benne foglaltatik-e a 47-es ingatlan-tulajdonviszonyok visszaállítása, s a Bibó Szakkollégiumnak félnie kell-e, hogy esetleg nem tud megállapodni az épületre igényt tartó apácákkal. Azonban, hogy az elvek szintjén maradjunk, egy elv hiányát elég fontosnak tartom ahhoz, hogy megemlítsem. Az egyházak mai felépítése, közállapota, magán viseli a sztálinista egyházpolitika számos bélyegét. (Hosszan tartó taps!) Az irányelvek alapján és a meghallgatások után felvetõdik a kérdés, mi lesz a nemzettel és a kereszténységgel. Köszönöm. (Taps)