SZENT-IVÁNYI ISTVÁN (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! A kormányprogram külügyi fejezetének vitájához kívánok hozzászólni, ezt a vitát kívánom megnyitni. A kormányprogram külügyi fejezete valóban nemcsak a kormányprogram része, hanem egy hosszabb távra szóló, új orientáció-váltást meghatározó, megalapozni hivatott politikai állásfoglalás kell, hogy legyen kellene, hogy legyen. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a majdani kormányprogram kivitelezésében, s már most a vitájában is az ellenzék felelõssége is óriási. Nekünk is részt kell vennünk ennek kialakításában, s ugyanakkor bírálva azt, egyértelmû álláspontot kell kifejtenünk egy majdani, általam lehetségesnek tartott konszenzus érdekében. Ebben a kormányprogramban értelemszerûen nincsenek határidõk, hiszen nem négy évrõl van szó. A bemutatkozó Kormány és annak elnöke most olyan programot terjeszt elõ, amely a végleges elszakadás programja kell, hogy legyen, a nagy váltás programja, az új orientáció-keresés programja. Ebbõl a szempontból örvendetes, hogy a program kiemelt helyen, ha nem is kiemelt terjedelemben, de tükrözi a magyar népnek azt az általános óhaját, amely a Varsói Szerzõdésbõl való kiválásban, a kiválás követelésében ölt testet. Ezt a követelést a legteljesebb mértékben támogatni tudjuk, mi magunk már itt az Országházban is felvetettük, most mégis szükségét érzem annak, hogy valamelyest érveljek; valamelyest álláspontunkat világossá tegyem, hiszen az utolsó fél mondat némileg eltér attól, amire véleményünk szerint szükség van, amit meg kell cselekednie azon bátor férfiak testületének, akik most az ország vezetésére vállalkoztak. Szükség van tehát a Varsói Szerzõdésbõl való kiválásra minél gyorsabban, minél határozottabb lépésektõl övezve. Megvan az erkölcsi felelõssége is és az erkölcsi felhatalmazása is a Parlamentnek, az új Kormánynak, s e felhatalmazás alapja az az immár 34 éve tett kormánynyilatkozat, amely akkor külsõ erõszak, külsõ körülmények következtében nem emelkedhetett törvényerõre, de mindannyiunk - az itt ülõk közül mindannyiunk - gondolkodását alapvetõen meghatározta. Ez tehát azt a kötelezettséget rója ránk, hogy minél hamarabb tárgyalásos úton kezdjünk a kérdés végleges és megnyugtató megoldásához. Szükséges a tárgyalások elõtt a deklarációra, a 34 évvel ezelõtti felhatalmazásra hivatkoznunk. Szükséges nemcsak azért, mert mindannyian legitimitásunkat az 56-os forradalom szent eszméibõl merítjük; szükséges azért is, mert ki kell jelölnünk tárgyalási pozícióinkat. Kedvezõ tárgyalási feltételeket kell elérnünk valamennyi tagállammal, de elsõsorban a Szovjetunióval szemben is. Világossá kell tennünk, hogy minden nap, amelyet a szerzõdésen belül töltünk, engedmény a részünkrõl, a magyar nép nagylelkû ajándéka, türelmének bizonyítéka, amit értékelniük kell azoknak, akikkel a szerzõdés jövõjérõl tárgyalunk. Másodsorban ki kell mondanunk a Varsói Szerzõdésbõl való kilépést minél határozottabban és erõteljesebben azért is, mert ugyan mindenki úgy gondolja ma már a világon - minden politikai elemzés és politikus -, hogy a Varsói Szerzõdés elvesztette értékét, elvesztette létjogosultságát, már valójában nem is létezik, de ha a felmondására és feloszlatására vonatkozó határozott lépéseket nem tesszük meg, akkor valójában még sokáig létezik, még sokáig gúzsbaköthet minket, még sokáig behatárolhatja mozgásterünket. Valamint azért is sürgetõ és helyes javasolnunk a kilépést, mert hiszen látjuk, hogy az európai rendezés útjában álló egyik nagyon komoly akadályt éppen a Varsói Szerzõdés képezi. Tudjuk, hogy egyik társunk már féllábbal kilépett belõle - Kelet-Németország gondolok -, másik felét azonban most visszatartani kívánják. Mi sokat teszünk a német egység érdekében azt hiszem - valamennyien, akik itt jelen vagyunk. Egyetértünk a kormányprogramnak azokkal a soraival, amelyek a német egység támogatásáról biztosítják a politikát, ugyanakkor nem tettünk meg még mindent, nem segítettük õket ahhoz, ami magunkat is segítene, hogy a legfõbb akadályt elhárítsuk a német egység útjából. Ezért tehát ceterum censeo - bár tudom, hogy több bizottság, köztük a mi bizottságunk is behatóan foglalkozik e kérdéssel -, javaslom a majdani Kormánynak, hogy ezt tartsa napirenden, és sürgõsségének és fontosságának megfelelõen kezelje. Elnézést, nem tudom, van-e 5 perc? Engedjék meg, hogy még két gondolatot rövid formában közzé tegyek. Ez most már valóban rövid lesz. Azt hiszem, senki nem kételkedik abban, hogy a megbízatást kapó új Kormány ereje legjavát kívánja kifejteni a nemzetiségi kérdésben. Ám a kormányprogram irányelveit olvasva, nem vagyunk abban igazán biztosak, hogy Tudják is-e, hogyan fejthetik ki a legjavát a kérdésnek`? Ma a nagy átalakulás közepette nagy és új lehetõségek adódnak a Kormány számára az új európai architektúrában, a Helsinki II. Szerzõdésben. Mód van arra, készség mutatkozik a vezetõ nyugati országok részérõl is, hogy az alapvetõ nemzetiségi jogokat kodifikáló, rögzítõ követelmény-rendszert felállítsuk, ebben mi részt vegyünk, és ezt az Európához való csatlakozás feltételeként szabjuk minden ország számára, természetesen beleértve Magyarországot is. Azt hiszem, ez fontos nemzeti érdek, és nem került sor megemlítésére. Hiányoltuk a kormányprogramból a regionális együttmûködések említésének szükségességét. Tudjuk, hogy Magyarország részese ilyen kezdeményezéseknek. Tudjuk, hogy történelmi együttmûködések, történelmi tapasztalatok kötnek össze minket Lengyelországgal. Én azt gondolom, hogy a kormányprogramnak, és a Kormány majdani tevékenységének igenis erre a regionális együttmûködésre sokkal hangsúlyosabb figyelembevétellel kell irányulnia, ?mint ahogy a kormányprogram teszi. (Taps.)