Budapest, 2002. január

A jelentést összeállította: Ivanics István az albizottság elnöke

A jelentés mellékletei megtekinthetõk: a Képviselõi és Tájékoztató Központban (Irodaház VII. em.)

A képviselõk számára igény szerint hozzáférhetõk: a Fénymásolóban (OGY. félem. 34.)

A vizsgálat megindítását a Gazdasági bizottság elnökéhez Horváth László országgyûlési képviselõ részérõl történt megkeresés, az albizottság elnökéhez érkezett cementiparra vonatkozó bejelentések, információk, valamint a Parlamentben az elõzõ ciklus idején elhangzott napirend elõtti felszólalások, interpellációk és kérdések lezáratlansága indokolta. (1-es számú melléklet: Horváth László országgyûlési képviselõ bizottsági megkeresése, 2-es számú melléklet: Mészáros Gyula és dr Torgyán József parlamenti felszólalásai)

A lehetséges adatok megkérése Gansperger Gyula elnök - vezérigazgató úrtól a cementipar privatizációjára vonatkozóan az ÁPV RT dokumentációs anyagából (3-as számú melléklet). A versenyjogi helyzet áttekintése a versenyhivatal szakanyagai segítségével, melyeket Nagy Zoltán elnök úr és munkatársai készítettek. (4-es számú melléklet)

Az albizottság elnökének levél és személyes megkeresés útján - a vizsgálat során képbe került intézményektõl- begyûjtött dokumentumok, információk.

A javaslattervezetben rögzítésre került az eljárási rend és vizsgálati módszer, a beérkezett alapinformációk alapján az aktuális helyzet a cementiparban és a bizottság várható feladatai. (5-ös számú melléklet)

Az iparág privatizációját, versenyjogi helyzetét nagy számú szereplõ befolyásolta és befolyásolja, így a meghallgatandó személyek körét a szakanyagok alapján feltárt súlyponti kérdések ismerõi körébõl választotta ki az albizottság. A meghívott személyek közül Suchman Tamás hárította el a bizottság elõtti megjelenést( 6-os számú mellékletek). Sajnos így nem sikerült tisztázni, hogy mi indította 1996-ban az ÁPV RT-t a 100%-ban privatizált HCM-bõl visszavásárlási ajánlatra a Környezetvédelmi KFT többségi részvényeire. Az események késõi lefolyása bizonyosan szelídebb lett volna, ha a Környezetvédelmi KFT ezt az ajánlatot elfogadja. A vizsgálat menetét azonban ez az esemény érdemben nem befolyásolta, ezért ebben az esetben eltekintettünk az ismételt meghallgatástól, noha az ÁPV RT és a Pénzügyminisztérium megosztott felelõsséget viselt a vizsgálat által érintett gazdasági és pénzügyi szervezetek felett. Számos esetben az albizottság rendelkezésére álló idõkorlát és a lényegesebb elemek elõresorolása kizárta az albizottság tagjai részérõl javasolt további személyek meghallgatását. A 2001. szeptemberi albizottsági ülésen - a rendelkezésre álló óriási mennyiségû dokumentációra való hivatkozással és a cementipar egészére vonatkozó összegyûlt ismeretanyagra tekintettel az albizottság úgy döntött, hogy a téma kerüljön lezárásra, az elnök készítse el az összefoglaló jelentést, és azt terjessze az albizottság elé megtárgyalásra.

Az albizottsági üléseken szószerinti jegyzõkönyv készült minden esetben és bárki kérhette zárt ülés tartását. Minden ülés határozatképes volt.

Az iparág átszervezése 1988-ban gyorsult fel, a szervezetfejlesztési koncepciókat a Pénzügykutató Rt végezte, ebbõl választott a döntési jogosultsággal rendelkezõ Cement és Mészmûvek 17 tagú igazgatósága. Az igazgatóság vezetõje Koltai Imre, aki évtizedek óta a cementiparban tevékenykedett, az átalakulás folyamatát végig irányította, és ma is résztvevõje az iparágnak. 1988-tól 1991-ig az árpolitika nem tette lehetõvé a rekonstrukciós költségek érvényesítését az árakban. Közismert az olcsó cement szindrómája még a szocialista típusú gazdálkodás utolsó éveiben is. Jellemzõ, hogy 1990-ben még 4 millió tonna cementet gyártottunk (3.933 e tonna), 1991-ben pedig csak 2.529 e tonnát. A termeléscsökkenést a piacok összeomlása, a súlyos recesszió, valamint a piacgazdaságra való áttérés okozta. Érdekes, hogy a cementgyárak nyereségessége az elõbb említett alacsony termelési értéken is állandóan emelkedett. A bezárásra ítéltetett bélapátfalvi gyár is végig nyereséges volt mûködése idején. Az árak alakulásának részletes statisztikai kimutatását nem tudtuk beszerezni. Az köztudott, hogy 1991-ben közel 300 %-os áremelés történt.

Az elfogadott szervezetfejlesztési koncepció a termelõegységek gazdasági társasággá való szervezését és ezek fölé egy fedõholding kialakítását irányozta elõ. A privatizáció (spontán privatizáció) a gazdasági társasággá való szervezés folyamatával együtt indult be, külföldi tõkebevonással. Az állam tulajdonában és a CEMÜ (mint vállalat) kezelésében lévõ vagyont felszeletelték, egy részét elidegenítették, egy részét apportálták, egy részét pedig bérbe adták, így a kivásárló társaságok kis tõkével irányítási monopoliumhoz jutottak. Négy magyar cementgyárban 1/3-os, az ötödikben a Lábatlani Cementgyárban 50%-os külföldi tulajdon jött létre. Az ÁVÜ még csak ezután alakult meg. Koltai Imre elmondása szerint minden lépést minisztériumi engedéllyel vagy hozzájárulással tettek meg, természetesen a döntési jogú CEMÜ IT határozatai alapján. Ezt nevezték a privatizáció elsõ ütemének, mely 1990 márciusáig tartott. Meg kell jegyezni, hogy a megkötött szerzõdések jogi színvonala mai szemmel elfogadhatatlan. Valószínû, hogy az adott idõpontban sem mûködhettek ezek a szerzõdések több irányú háttér-megállapodás nélkül. Sajnos, ezek a háttér-megállapodások a mai napig nem kerültek magyar állami szervezetek birtokába. Koltai Imre szerint a CEMÜ elképzelése az volt, hogy állami többség marad a gazdasági társaságokban és létrejön a fedõholding. Ezt ellenpontozza az a tény, hogy a külföldi vásárlók elõvásárlási jogokat kaptak az állam (CEMÜ) tulajdonában lévõ részvények megszerzésére, a résztulajdonukba került társaságok pedig rendkívül kedvezõ (gyakorlatilag kamatmentes) bérleti és részletfizetési megállapodásoknak feltüntetett lízingszerzõdéseket kötöttek a CEMÜ-vel, mint az állami vagyon kezelõjével. A cementipar fedõ társaságát 7-15 milliárd forint közötti alaptõkével tervezték létrehozni és 2000-ig szóló fejlesztési és finanszírozási koncepciót készítettek. Az 1991-évi krízishelyzetben az Állami Vagyonügynökség igazgató-tanácsának határozata a cementipar privatizációjának továbbvitelét engedélyezte a versenyviszonyok lehetséges érvényesítésével és az eladási árak meghatározásánál a jövõbeni kedvezõ üzleti lehetõségek figyelembe vételével (7-es számú melléklet). Szerették volna figyelembe venni a bányák használati jogának tõkésítését is. A koncessziós törvény hatálybalépése után a használati jog tõkésítésére az elvi lehetõség meg lett volna, de ez nem történt meg. A bányászati jogokat ingyen kapták meg, mivel a külföldi cégek alkupozíciója addigra már magasan az eladó pozíciói fölé kerültek. A két nemzetközi cementipari cég valódi multinacionális nagyvállalat. Egyikük, a Schmidheiny család többségi tulajdonában lévõ Holcim (Holderbank, Breitenburger AG), amely a világ hetven országában van jelen és övé a legnagyobb cementgyártó kapacitás. A másik cég a Schwenk család tulajdonában lévõ Heidelberger Schwenk konzorcium, amely Európa egyik legnagyobb cementgyártója. Érdekeltségeik ugyanúgy megtalálhatóak Csehországban, Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában, Szlovéniában, mint Magyarországon. Legelõször a magyar cementipart tudták kivásárolni. Ez technikai, technológiai és környezetvédelmi oldalról elõnyösnek is felfogható. A cégismerethez hozzátartozik, hogy mindkét konszern érintett volt a tízéves kartellmûködést feltáró európai uniós vizsgálatban és a kelet-német újjáépítésben kartelltevékenységet folytató szövetkezés is az õ nevükhöz kötõdik, ahol szintén súlyos milliárdokat kellett büntetésként kifizetniük. Végeredményben a fenti két család szerezte meg az öt magyar cementgyárat, kettõ és felet a Heidelberger csoport Németországból, kettõ és felet pedig a Holderbank csoport Svájcból. A magyarországi cementeladások is kb. fele-fele arányban oszlanak meg. Az 1991-es 2,5 millió tonnás termelés mára 3 millió tonna fölé emelkedett, a stabilan rendelkezésre álló kapacitás 4,8 millió tonna. Hét éves mûködésük alatt a társaságok összesen 21,6 milliárd forint adózott eredményt értek el, az osztalék 3,9 milliárd forint volt. Az összes beruházás mintegy 30 milliárd forintot tett ki, melyet a gyárak termeltek meg. Jellemzõ, hogy az 1993-as árbevétel 2,5 millió tonnás termelés mellett 10, 3 milliárd forint volt, 1999-ben közel 3 millió tonnás termelés mellett már 32,6 milliárd forint volt. A cement árindexe 1990 és 1998 között 440 %-os volt, meghaladta az energia árindexet, a téglaipar árindexét, de nem érte el a fogyasztói árindexet. Ma ezen két cég térnyerése a cement és betonipar vertikumban rendkívüli. A nagy számú kavicsbányáktól a beton és betonelem-gyártásig, vagy a betonszállításig meghatározó szereplõi ezen területeknek.

Az 1988-'89 és '90-ben megkötött kivásárlási, bérleti és opciós szerzõdéseikre jellemzõ az a megközelítés, hogy a korabeli szereplõk pozitív lépésként értékelték, hogy a befektetõ külföldi cég további vásárlásokra kötelezte magát. Az elõvételi jogot így is lehetett értelmezni, de eredményt elérni vele sajnos nem. Az idõ múlásával egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Magyarországon a cementipar privatizációját nem Magyarországról irányítják. Az 1994 és 1998 közötti parlamenti ciklusban számos interpelláció hangzott el a cementiparral kapcsolatos kérdésekben, különösen a Hejõcsabai Cementgyárral kapcsolatban. A kapott válaszok bizonytalanok, elfedõek voltak Horn Gyula miniszterelnök, Csiha Judit privatizációs miniszter és Akar László pénzügyminisztériumi politikai államtitkár részérõl is (2-es számú mellékletek).

A meghallgatásokból kiderült, hogy a váci, a beremendi és a lábatlani cementgyárak privatizációja a spontán privatizációt követõen viszonylag gyorsan lezárult. 1993-ban Vác esetében a Heidelberger-Schwenk konzorcium részaránya 96 % lett. A dolgozók 180 millió forint értékben jutottak részvényekhez, 50 %-os kedvezménnyel kárpótlási jegyért is. A többségi tulajdonos a dolgozóktól ezt a közel 4 %-nyi részvényt is felvásárolta, így 100 %-os tulajdonosként mûködtetheti a Budapest ellátásában döntõ szerepet játszó cementgyárat. A Lábatlani Cementgyár 1993-ban a CEMÜ-tõl megvásárolt 521 millió 560 ezer forint névértékû részvényt, így a Lábatlani Cementgyár 94,76 %-ban a Breitenburger Ungarn Kft. többségi tulajdonába ment át. Ebbõl az összegbõl Breitenburger Ungarn Kft. csak 158 millió 760 ezer forintot fizetett ki. 60 millió forint dolgozói részvényként került felajánlásra azzal, hogy ha nem fogy el, vevõ meghatározott feltételekkel a maradékot megveheti. Eladónak a Lábatlan Kft.-vel szembeni követelése 544 millió 247 ezer 721 forint volt. Ezt eladó 150 millió forint ellenértékért a Breitenburger GmbH-ra engedményezte, mint vevõre. A Beremendi (BCM) Cementgyár törzstõkéje 1 milliárd 681 millió 400 ezer forint, melybõl 47,32 % volt a CEMÜ tulajdona, a Heidelberger-Schwenké pedig 33,66 %. 1993 január 14-én 915 millió 980 ezer forint értékû részvénycsomag névértéken történõ megvásárlásával a vevõk részaránya 83 % lett. Részben még a szerzõdésbeni kikötésekkel, részben felvásárlással a Heidelberger ezt a gyárat is 100%-ban tulajdonába vette.

A cementgyártó multinacionális cégek 1988-ban kialakult privatizációs stratégiájában Bélapátfalva valószínû a leállítandó kategóriába volt sorolva. Bélapátfalvát a két konzorcium pontosan 50-50 %-ban vásárolta meg.

Mint tudjuk, a Bélapátfalvi Cementgyárat a két tulajdonos nagy egyetértésben bezárta, Hejõcsaba esetében pedig 1994 augusztusától egy külön történet kezdõdött, mely a magyar állami vagyon privatizációjának történetében példa nélkül álló. Hejõcsaba esetében hat magyar cégbõl álló konzorcium pályázaton megszerezte az 1 milliárd 553 millió 500 ezer forint törzstõkéjû gyár részvényeinek 57 %-át. Ennek egy részét, 44,9 %-ot 187 %-os árfolyamon, további 12 % részvényt névértéken vásároltak meg. A Holderbank és strómanjaik a pályázaton alul maradtak, így a Holderbank részaránya 33 % maradt. Az ezt követõ események vizsgálatából kibontakozik politikai és gazdasági kiszolgáltatottságunk a pénzzel és tapasztalattal felfegyverzett multinacionális céggel szemben.

A Hejõcsabán többségi tulajdont szerzõ magyar konzorcium át akarta venni az irányítást a cementgyár felett, melyen a Holderbank csoport képviselõje, Prieszol József elmondása szerint felháborodott a cég és véleménye szerint jogosan vetett be minden eszközt a gyár megszerzésére. A többi gyár esetében ugyanis olyan stróman Kft.-k-kel és magánszemélyekkel szövetkeztek, vagy olyanokat béreltek fel, akik az állami támogatással megszerzett részvényeket átadták nagyhatalmú hûbéruruknak, míg Hejõcsabán a lényegesen rosszabb ajánlatukkal a vásárlásnál alul maradtak. Bíztak a korábbi bebetonozásban, nevezetesen az irányítási monopolium csalárd módon való korábbi megszerzésében. Számításuk bevált, mert az igazgatóság manipulálásával, majd ellenérdekelt részvénykivásárlással gyakorlatilag elkobozták a gyárat, a bányát, a már megtermelt nyereséget. A szomorú a történetben az, hogy ezek az emberek a valamikori magyar cementipar vezetõ emberei voltak. Az õ feladatuk lett volna a magyar cementipar átvezetése a rendszerváltást követõ egy-két nehéz éven, megtartva a tényleges menedzsment jogosítványokat az 1/3-os spontán privatizáció ellenére. Ennek elmaradása csak két okból lehetséges. Az egyik, hogy olyan -elõttünk máig nem ismert - háttérszerzõdések születtek a Németh Kormány alatt elvégzett spontán privatizáció során, melyek megkötötték a késõbbi lépések szabadságát. A másik ok sajnos bármilyen rosszízû feltételezés, csak az lehet, hogy a stróman tevékenységnek valamilyen, általunk nem ismert külön bére is volt. A cementipari vezetõk meghallgatásának szószerinti jegyzõkönyve szerint Koltai Imre a Magyar Cementipari Szövetség egykori elnöke nem tudott arra választ adni, hogy a szerzõdések miért nem tartalmaztak biztosítékokat az állam felé. Koltai Imre szerint döntéseik meghozatalához - a Németh Kormány idején -nem kellett engedélyeket vagy felhatalmazásokat kérni a tényleges eladáshoz a minisztériumtól, ugyanis az állami vállalat vezérigazgatóját vagy vezetõjét, illetõleg a döntési jogú CEMÜ IT-t ilyen jogosítványok megillették.

A Cement- és Mészmûvek volt vezérigazgató helyettesének, Riesz Lajosnak elmondása szerint az átmeneti (stróman) kivásárláshoz kaptak 60 millió forint hitelt a külföldi befektetõtõl, de semmiféle garanciára vagy megkötésre nem emlékszik, csakúgy kapták. Mindenesetre visszafizették. A részvények eladása illetve átadása után gyakorlatilag is elszámoltak. Prieszol József is megerõsítette, hogy az általuk, mint magyar magánszemélyek által létrehozott Konzultáns Kft. irányításában a döntõ szerepet a német, illetve a svájci konzorcium vitte, hiszen a Kft. tagjait felelõs beosztásban foglalkoztatták. A nagy összegû személyi kölcsönökre fedezetet sem kellett biztosítani. Arra a kérdésre, hogy estlegesen ez a nagy összegû kölcsön, melynek segítségével E-hitelt vett föl függõ helyzetbe hozhatta munkáltatójával, Prieszol József úgy válaszolt: "Nem kért semmit. Partnerként együttmûködtünk. Egyetlen egy dolgot kért, hogy a menedzsment érdekeltségét bevonva próbáljuk Bélapátfalvát helyes irányban mûködtetni. Semmi mást nem kért. Ami részvényeket a kölcsönbõl vettünk, ott voltak, letétbe voltak helyezve, nem kellett külön garancia.

Talán itt annak a megfejtését lehetne folytatni, hogy miként sikerült olcsó pénzen felvásárolni az állami vagyont.

Riesz Lajos, a Cement- és Mészmûvek volt vezérigazgató helyettese meghallgatásából a Bélapátfalvi Cementgyár megvétele a következõképpen bontakozott ki:

A svájci és a német befektetõi csoport magyarországi képviselõi létrehozták a Konzultáns Kft.-t. A két céget képviselõ magyar állampolgárságú személyek minden garancia nélkül kaptak 60 millió forintot, melynek segítségével E-hitelt és kárpótlási jegyet vásároltak, ezzel megszerezték a több mint 3 milliárd forinton nyilvántartott cementgyárat. A valószínûtlenül jó üzletet az a konstrukció segítette, mely szerint az 1990-ben létrehozott BéCEM Rt. 25 éves hitelkonstrukció keretében akkor megvásárolta az államtól a gyár ingatlanjait és eszközeit. Ebbõl kifolyólag tehát az államnak közel 3 milliárdos követelése volt BéCEM felé. A Konzultáns Kft. ezt a követelést vásárolta meg 400 millió forintért, gyakorlatilag a 60 millió forint - külföldi partnerek zsebbeadott - befektetésébõl. Ismerve a cementgyár vagyonát és jövedelemtermelõ képességét, ez mindenki által nevetségesen kis összegnek fogadható el. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a Horn Kormány pénzügyminiszterének Medgyessy Péternek elõterjesztésére a Kormány garanciavállalást kötött a Mezõbank privatizációjakor a Hejõcsabai Cementgyárra vonatkozó tényleges kártérítési követelésre, ahol a követelés alapja a gyár értéke, azaz 34 milliárd forint volt, különösen el kell gondolkodni a történteken. Ennyiért lehetett megszerezni Magyarországon a privatizáció során egy cementgyárat. Jogosan merül föl az igény ezen vásárlások vizsgálatára, hiszen érzékelhetõ a befektetés aránytalansága a nemzeti vagyon e jelentõs hányadához képest. A befektetés aránytalansága mellett feltûnõ az a szemérmetlenség, ahogy kijátszották azt a privatizációs és versenyjogi követelményt, hogy egy befektetõnek két gyárnál több nem lehet a tulajdonában. A bélapátfalvi ötödik magyar cementgyárat a két befektetõ hajszálpontosan 50-50%-ban vásárolta meg. A Versenyhivatal ezt több jelentésében úgy tüntette fel, hogy Magyarországon 3 befektetõi csoport tulajdonában van a cementgyártás. Ezt leírták az Állami Számvevõszék és az Országgyûlés tájékoztatására is. Felmerül a kérdés, megvannak-e a lehetõségei és eszközei a Magyar Versenyhivatalnak a tényleges tulajdonosi struktúra felderítésére vagy a vizsgálatok a cégek önbevallására alapulnak és a versenyt is ez alapján ítélik meg?

Albizottságunk a feltárt dokumentumok és meghallgatások alapján különös részletességgel volt kénytelen foglalkozni a Hejõcsabai Cementgyár magánosításával. A másfélmilliárdos törzstõkéjû cégbõl 33%-ot megvásárolt a Holderbank még a Németh Kormány mûködésekor, nem tudni milyen háttérszerzõdésekkel. A közgyûléseken, az igazgatóságban és a felügyelõ-bizottságban meghatározó irányítási pozíciót biztosított magának. A konkurenciától a kapott opciós jog és a birtokon belüliség biztos védelmet adott. Az ÁPV Rt látva a "róka fogta csuka - csuka fogta róka" helyzetet, a versenyeztetés sikertelenségét, közvetlen vételre is felajánlotta a gyárat, de a bebetonozott helyzetét élvezõ Holderbank még mindig nem mozdult. Ekkor lépett színre az 1986-ban a Budapesti Mûszaki Egyetem Kémiai Technológiai Tanszékén környezetvédelemmel foglalkozó szakemberek által létrehozott Környezetvédelmi Kft. Ez a társaság a cementgyári klinker kemencékben felhasználható ipari és mezõgazdasági melléktermékek hasznosításával is foglalkozott és ennek során kapcsolatba került a magyar cementgyártás egészével.

A külföldi befektetõk 1992-ben, miután a magyarországi cementgyárak irányításában meghatározókká váltak, kapcsolatot kerestek a területen jártas cégekkel, így a Környezetvédelmi Kft.-vel is. A svájci Thomas Schmidheiny egyik kizárólagos tulajdonú vállalkozása 25%-os részesedést vásárolt ebben a tisztán magyar tulajdonú és irányítású Kft.-ben. Az együttmûködés kifogástalan volt, jó partneri kapcsolat alakult ki. Amikor 1993-ban a svájci befektetõk olyan döntést hoztak, hogy a Hejõcsabai és Bélapátfalvi Cementgyárakban a részesedésüket nem kívánják növelni, akkor a Környezetvédelmi Kft. magyar tulajdonosai érdeklõdtek e befektetési lehetõség iránt. A Kft. magyar tulajdonosaiból, kizárólag magyar magánszemélyekbõl társaságot hoztak létre és a Bélapátfalvi és Hejõcsabai Cementgyárra 1993-ban másodízben kiírt pályázaton már részt vettek, de eredménytelenül, mivel a szükséges E-hitel biztosítását az a bankkonzorcium, amelyik elõzetesen hitelígérvényt adott ki, végül nem vállalta.

Az eredménytelen pályázatok után, 1994-tõl a Holderbank irányítású érdekeltségeket a magyar állampolgárságú Prieszol József irányítására bízták. Prieszol József is létrehozott egy befektetõi csapatot a Holderbank fent ismertetett támogatásával. A következõ pályázaton így ketten indultak és az ÁPV Rt ezt a lehetõséget kihasználva versengõ ajánlattételre szólította fel az induló feleket. A Hejõcsabai Cementgyár tulajdonáért folyó versenyt majdnem dupla ajánlattal 2 milliárd forinttal (1,1 milliárddal szemben) a Környezetvédelmi KFT.. által létrehozott magyar konzorcium nyerte. 1994. augusztus 8-án adásvételi szerzõdést kötöttek az Állami Vagyonügynökséggel. Az adásvételi szerzõdés megkötését követõen a Holderbankot jelentõ Schmidheiny csoport hitelszerzõdést kötött korábbi ígérvénye szerint a Környezetvédelmi Kft.-vel, de ez még nem a konkrét hitelfolyósítást jelentette. Öt nap múlva a Holderbank európai igazgatója vezetõ jogászokkal megjelent Magyarországon és két adásvételi és egyéb szerzõdéseket hozott magával, amelyeknek az volt a lényegük, hogy a magyar többségi tulajdonosok adják át a részvénytöbbséget a svájciaknak, az eszközöket pedig a Hejõcsabai Cementgyárnak. A Környezetvédelmi Kft. ügyvezetõje figyelmeztette a svájci partnereket, hogy ezek a szerzõdések ütköznek a korábbi megállapodásukkal (Shareholders Agreement), és csak a Környezetvédelmi Kft. taggyûlésének egyhangú jóváhagyásával válhatnak érvényessé. Ez után abban állapodtak meg, hogy a szóban forgó megállapodásokat beterjesztik a Környezetvédelmi Kft. taggyûlése elé, melyeket a taggyûlés 75 %-os többséggel elutasított. Eközben a Holderbank készített egy új Shareholders Agreement-et vagyis egy részvényesi megállapodást, a Kft. ügyvezetõje pedig eljárt abban, hogy az E-hitelt nyújtó bank az új feltételeknek megfelelõen tovább folyósítja az E-hitelt. Mivel a Környezetvédelmi Kft. döntése nem tette lehetõvé mégsem az új megállapodásokat, miszerint a Holderbank részvénytöbbséghez jutott volna, a kezdeményezések nem válhattak érvényessé. A Holderbank emiatt bírósághoz fordult, ahol keresetét elutasították és a taggyûlés erre vonatkozó határozata megerõsítést nyert. Ezt a Holderbank újból, egy másik bíróságon is megtámadta és ott újra elutasították. Ezek után a bécsi választott bíróságon próbáltak érvényt szerezni az el nem fogadott szerzõdésüknek, de az ítélethozatal elõtt visszavonták keresetüket. A Környezetvédelmi KFT.. csak olyan feltétellel járult hozzá a kereset visszavonásához, hogy a felperes kifizeti a több mint tízmillió forintos bírósági perköltséget, az összes ügyvédi költségüket és kötelezettséget vállal arra, hogy ebben a tárgyban soha nem indíthatnak újra pert. Ezeket a feltételeket elfogadták és a bécsi per is lezárult.

Azonban a külföldi partner nem nyugodott bele abba, hogy nem sikerült a részvények többségét megszerezniük, ezért a következõ közgyûlésen, ami 1994 decemberében volt, a levezetõ elnök Prieszol József olyan kérdésekben, amelyek napirenden szerepeltek és a magyar félnek fontos lett volna, nem engedélyezte a szavazást, tehát itt már a részvényesi jogaikat nem gyakorolhatták. 1995 januárjában pedig kihúzták õket a részvényesek könyvébõl. Ezután a magyar tulajdonosok indítottak pert az õket ért jogtalanság miatt. A pert megnyerték végérvényesen, de az addig eltelt egy év alatt a másik fél sem tétlenkedett, gyártotta a csak számára kedvezõ határozatokat. A Legfelsõbb Bíróság ítéletének kézhezvételét követõ 14-dik napon a cementgyár igazgatóságának annyi tagja lemondott, hogy az igazgatóság, mint testület ne létezzen. Így aztán hiába volt jogerõs bírósági ítélet arról, hogy a magyar konzorcium többségi tulajdonosa a Hejõcsabai Cementgyárnak és a rájuk vonatkozó bejegyzést helyre kell állítani a részvényesek könyvében. Miután a - Gt. szerint - a részvénykönyvet az igazgatóság vezeti, és igazgatóság pedig nem

volt, azt mondták, nincs aki helyreállítsa a részvénykönyvet. A részvények eközben letétbe voltak helyezve hitelfedezetként a Mezõbanknál egy óvadéki letéti szerzõdés alapján, mely szerint "gondos megõrzésre" átadták a tulajdonukban lévõ részvényeket a banknak, hogy õ vigyázzon rájuk. Abban az esetben, ha nem fizetnének, a bank jogosult azokat a saját nevére forgatni vagy értékesíteni. A magyar konzorcium rendesen fizetett, ezzel nem is volt probléma, ellenben a hitelszerzõdések engedményezésekor (a Holderbank Mezõbanktól színlelt szerzõdéssel kivásárolta a hitelköveteléseket) ezeket a megõrzési szerzõdéseket is engedményezték a vevõre, és amikor a hitelszerzõdések átkerültek a vevõhöz, Schmidheiny úr társaságaihoz, a részvényeket is azon nyomban magukhoz vették további "gondos megõrzésre". Erre azért volt szükségük, hogy a hitelszerzõdések törvénysértõ felmondása ellenére hozzájussanak a részvényekhez. A magyar konzorcium által a gyár megvásárlására kötött hitelszerzõdéseket ugyanis még a hitelkövetelés megvásárlásának napján felmondták azzal, hogy 15 napon belül egy összegben fizessék ki tartozásukat annak ellenére, hogy a hitelszerzõdésben még a hiteltörlesztés elmaradásának esetére is hat hónap volt a kikötött azonnali felmondási idõ. A 16-dik napon Jersey-szigeteki, maláj és panamai postafiókcégek nevére írták a részvényeket és a mai napig ezek az off-shore cégek szavaznak Hejõcsabán a magyar cementgyártás ügyében (8-as számú melléklet).

Közben a külföldi fél erõs kampányt folytatott a magyar fél ellen, hogy be kell zárni a HCM-et, mert felszámolják miatta. (9-es számú melléklet)

Természetesen a magyar tulajdonosok ismételten a bírósághoz fordultak nemcsak a tételes jogsérelem, hanem a másik fél jó erkölcsbe ütközõ magatartása miatt is. Az ügy bíróság elé került, melynek döntését már az egész ország - a sajtó által a nyilvánosságra hozatal óta - várja.

A hitelkövetelés-engedményezésnek álcázott ellenérdekeltségû kivásárlás létrejöttét valószínûleg külsõ befolyásolással hozták létre az Erste Banknál, akkori nevén Mezõbank Rt.-nél. Abban az idõben, 1996-ban a Mezõbank Rt felett a tulajdonosi jogokat formálisan a pénzügyminiszter (Medgyessy Péter), gyakorlatilag pedig az ÁPV Rt vezetõje, a privatizációs miniszter (Suchman Tamás) gyakorolta. Egy 1996. májusi jelentésben Rusznák Tamás a Bankfelügyelet vezetõje olyan értelmû jelentést írt, mely szerint az E-hitel portfoliójával kapcsolatos hitelezési kockázat nem állapítható meg. A hitelek mögött álló vagyoni biztosítékok az Arthur Andersen könyvvizsgáló cég által jóváhagyott értékek. Az 50 millió forint feletti hiteleket a menedzsment rendszeres idõközönként áttekinti. A Prieszol József vezette magyarországi képviselet és a svájci központ azonban mindent megtett, hogy az addig annyira lekicsinyelt értékû gyárat mégiscsak megszerezze. A külföldi vásárlásban érdekes a Magyar Nemzeti Bank - különösen dr Koleszár István megyei igazgató- megközelítése, erõs támadása a Környezetvédelmi KFT E-hitel felvétele ellen. A többi tényleges külföldi kivásárlás esetében nem tudunk ilyen durva beavatkozásról (10-es számú melléklet).

Lejárató kampányt indítottak kijáró embereik, kiterjedt kapcsolataik (pl. Magyar Nemzeti Bank) és a média bevonásával a magyar konzorcium és annak tulajdonosi képviselõje ellen. Mire a magyar konzorcium a sajtó-helyreigazítási, rágalmazási és kártérítési pereket itthon és külföldön (többek között az MTI, Thomas Schmidheiny és Neue Züricher Zeitung ellen Svájcban) jogerõsen megnyerték, addigra már a részvényeiket a hitelt nyújtó bankuktól megszerezték. Vezetõik és kijáróik sûrûn megfordultak az ÁPV Rt székházában, folyamatos kapcsolatot tartottak Suchman Tamással és dr. Kocsis István vezérigazgató úrral. A kialakult helyzetre jellemzõen álljon itt két kis részlet a bizottsági meghallgatásokból:

Becker László volt ÁPV Rt-s ügyvezetõ igazgató mondta: "Ezt a cementipari kérést, hogy úgy mondjam, szorgalmi feladatként kaptam, miután ez nem ÁPV Rt és nem is az ipari portfoliós cégkörbe tartozott, tehát nem hozzám tartozott. Suchman miniszter úr kérte, próbáljunk már egy rendet, vagy legalábbis egy tárgyalási fórumot biztosítani a vitatkozó felek között. Tekintettel arra, hogy ez alapvetõen jogi kérdésekkel foglalkozott, ezért Boglus Katalin ügyvezetõ-helyettest kértem meg az ügyintézéssel és ezeknek a szakmai elõkészítésével. Ebben a kérdésben igen aktív volt. Tehát 1995-re az akkori svájci tiszteletbeli konzulunk (aki a Holderbank Magyarországi képviseletében IT tag volt) is nagyon aktívan kérte, hogy próbáljunk már valamilyen egyetértést összehozni. Ha jól emlékszem, talán három ilyen tárgyalási fordulót vezettem le ebben. "

A meghallgatáson dr. Kálmán János a Magyar Konzorcium részérõl ezt kérdezte: "Becker úr említette, hogy Suchman miniszter úr megbízásából foglalkozott ezzel az üggyel. Engem is annak idején Ön Becker Úr, illetve az Ön munkatársnõje keresett meg, pontosan ezekkel a szavakkal, hogy Suchman úr személyes megbízása alapján keres meg engem az ÁPV Rt azért, mert vissza akarják vásárolni tõlünk a birtokunkban lévõ HCM részvényeket. Akkor az a kérdés merült föl, hogy miért tõlünk akarják visszavásárolni és miért nem a svájci féltõl. Az elõbb bemutatott jelentés, amelyet Ön készített az ÁPV Rt vezetése részére, - Járdi Norbert részére, mint ahogy említette - ez egy döntéselõkészítõ-jelentés volt valójában, mint ahogy a jelentésbõl kiderül. Két kérdés illetve két alternatíva fogalmazódik meg benne. Az egyik az, hogy a Mezõbank adja el a hitelkövetelést a Holderbanknak, és ezáltal szolgáltassa ki a részvényeket neki, a másik pedig, hogy tartson ki a magyar konzorcium mellett. Az a kérdésem, tud-e arról, hogy a felterjesztett két lehetõség közül ki és hogyan döntött. "

Becker László: "Nem tudok. Még egyszer mondom, én nem egy döntéshozatali folyamatnak az elõkészítésére kaptam megbízást, hanem arra, hogy próbáljam valahogyan kitisztítani a képet." (A szakértõi anyagot a jelentés 10/a számú mellékletének tekintjük, melyet az albizottság tagjai megkaptak.)

Megállapítható, hogy nagyon is világos kép volt felrajzolva a döntéshozók elé, melyrõl azonban mind a nyilvánosság elõtt, mind az albizottság elõtt ellenkezõ értelemben nyilatkoztak. A döntés azonban nem kétséges, mert az események azt igazolták, hogy a külföldi érdekeltség mellett tették le a voksot.

A Holderbank megkeresésére érdekes módon egyszerre csak a Mezõbank Rt menedzsmentje részére a korábban megkötött E-hitel szerzõdések fedezete kétségessé vált arra való hivatkozással, hogy a hejõcsabai gyár irányításában bizonytalanságok vannak, a többségi tulajdonos nem tudja jogait gyakorolni, bár a hitelek törlesztése rendben történt. A HCM Rt. cégbírósági felszólítást is kapott a közgyûlés összehívására, de igazgatóság hiányában a közgyûlés összehívására nem kerülhetett sor. A cégbíróság ahelyett, hogy a nyereségesen mûködõ gyár tulajdonosait törvényi lehetõségével élve összehívta volna, végelszámolással fenyegette meg a többségi tulajdonost és ezt a hitelnyújtó bank felé is közölte. A bank lehetetlen határidõn belül több százmilliós plusz fedezeti igazolást követelt a hitelfolyósítás további fenntartása érdekében. Mielõtt ezeknek a követeléseknek és a közgyûlés törvényes összehívásának eleget tudtak volna tenni, vagy a ki nem fizetett közel 1 milliárd forintnyi osztalékát a nyereségbõl fel tudta volna venni, engedett az ellenérdekelt fél nyomásának és ügyfelét cserbenhagyva a névérték 120 %-án a Holderbank csoport részére a többségi részvényeket átadta, a hitelszerzõdéseket javára engedményezte. Fenti folyamatokkal szinte párhuzamosan folyt a Mezõbank Rt privatizációjának elõkészítése is.

Az osztrák Erste Bank jelentkezett vásárlóként, amely szintén jó kapcsolatokat ápolt a Holderbankkal ill. a Schmidheiny csoporttal.

Tény, hogy a magyar cementgyártás két illetve egy kézben való tartása sikerült, a magyar befektetõ "kivásárlása", likvidálása az irányításból megvalósult, a befejezetlen perektõl függetlenül a tulajdoni szerkezetet szabadon szervezheti a külföldi befektetõ. A kívülálló számára átláthatatlanná vált a tényleges tulajdonos magyar konzorcium vagyonának különválasztása vagy értékbeli megjelenítése. A törvényhozás számára sok megszívlelendõ tanulságot szûrhetünk le vizsgálódásainkból. Néhány intézményünk, mint például a Versenyhivatal fejlesztésre szorul a hozzá kapcsolódó jogi környezetet-a valódi versenyhelyzet biztosítása, a közjó irányába történõ haladás érdekében- módosítani szükséges.

Vizsgálódásunk alatt eme jogi környezetben egy lényeges módosulás történt is. A Legfelsõbb Bíróság öt hazai cég esetében közvetett bizonyítékok alapján hozott elmarasztaló ítéletet kartell tevékenység vádjában. Ezzel a Legfelsõbb Bíróság átvette a magyar jogi alkalmazásba az Európai Unió Bíróságának a kartellekkel kapcsolatos gyakorlatát. Reméljük a Versenyhivatal is következetes lesz ebben a kérdésben.

Szólni kell a politikai felelõsségrõl az információs hatalommal való visszaélésrõl, melyek jelen esetben egy magyar vállalkozás gazdasági felemelkedésének, nagyvállalati sorba való felnövekvésének megakadályozására szolgáltak.

A Horn Kormány a hozzá intézett világos kérdések, interpellációk ellenére elhallgatta valós szándékát, leplezte a mélyben játszódó folyamatokat. Legalább négy kormányülés foglalkozott ezzel a HCM-Holderbank-Mezõbank üggyel. Az elõkészítésbe aktívan be lett vonva a Kormányzati Ellenõrzési Iroda is dr. Rubicsek Sándor elnök személyében. A kormányülések erre vonatkozó anyagai titkosítva lettek különbözõ idõtartamokra.

Medgyessy Péter volt pénzügyminiszter 1997. november 12-én a Magyar Köztársaság nevében eljáró miniszterként, mint eladó, szerzõdést kötött az ERSTE Bank ausztriai központjával a Mezõbank Rt. eladásáról (11-es számú melléklet). A szerzõdés keretén belül 34 milliárd forint kárigényre kötött garanciavállalást arra az esetre, ha a magyar konzorcium keresete alapján a bíróság semmisnek nyilvánítaná a színlelt hitelkövetelés engedményezéseket, és az eredeti állapot nem lenne helyreállítható. A Magyar Állam fizetési kötelezettsége:

0. 1,5 milliárd forintig az összes kár 30%-a
0. 1,5 milliárd forintot meghaladóan 7 milliárd forintig az összes kár 60%-a
0. 7 milliárd forinton felül az összes kár 90%-a.

Tehát több mint 28 milliárd forint kifizetését vállalta a lehetõ legrövidebb idõn belül arra az esetre, ha a magyar konzorcium javára a bíróság megállapítja, hogy Mezõbank Rt a konzorcium E-hitelét eladva, a hitel fedezeteként óvadékul lekötött részvényeket is átadva a követelést megvásárló Holderbanknak, jogellenes magatartásával a felpereseknek kárt okozott. A 28 milliárd forint fedezetérõl a szerzõdés nem szól, tudomásunk szerint nem szerepelt sem a költségvetésben, sem a tartalék keretnél nem lett nevesítve. Rosszabb a helyzet, mint a Metro beruházásnál.

Nehéz választás lehetett a Horn Kormány pénzügyminiszterének, mert egy 1997. októberi kormányülésre szóló jelentésében a Mezõbank Rt és a Holderbank szerzõdését a konzorcium hiteleinek kivásárlására színlelt szerzõdésnek minõsíti. Kijelenti, hogy "a Holderbank Ungarn Management KFT. célja az volt, hogy a részvényeket megszerezze, amit a hitelszerzõdés azonnali felmondásával ért el".(12-es számú melléklet)

Medgyessy Péter úr 2001. június 18.-i albizottsági meghallgatásán fentiekkel szemben arra a kérdésre, hogy "Ön tudott-e arról, hogy ez gyakorlatilag nem E-hitel kivásárlásra, hanem a részvénytöbbség megszerzésére irányult? "(Mármint a Holderbank által a magyar konzorcium részvényeinek és hiteleinek kivásárlása a Mezõbank Rt.-bõl) így nyilatkozott:

"Legjobb tudomásom szerint a pénzügyminiszter személy szerint semmifajta engedélyezési eljárás végén nem szerepel ebben a kérdésben. Nekem errõl nem volt tudomásom és nem is kellett, hogy tudomásom legyen.

Egyébként az E-hitel - még egyszer mondom - és az ezzel kapcsolatos eljárás törvényes úton történt. Azt, hogy személy szerint nekem erre miért kellett volna engedélyt adnom, nem is igazán értem. "

Ezek után a Legfelsõbb Bíróságnak az óvadéki letétnek a hitel engedményezéssel történõ átszállásáról szóló ítéletét és az elõtte lévõ perek eltérõ feldolgozási sebességét, valamint az albizottság elnökének érdeklõdõ levelére adott választ kissé furcsa optikában lehet látni (8-as számú melléklet). A tárgyilagosság érdekében a Legfelsõbb Bíróság elnökével történt levelezést a jelentés mellékletének tekintjük. Csak annyi megjegyzést kívánunk tenni, hogy remélhetõleg a törvénymódosításaink következményeként többet nem fordul elõ, hogy olyan off-shore cégeknek küldözgetik ki az alperesi idézéseket, melyeknek a pontos címét és képviselõjét sem ismerik, és az át nem vett értesítések folyamatosan halasztó hatállyal bírnak a tárgyalás megtartását illetõen. Elgondolkoztató, hogy a Schmidheiny csoport, az irányítási jogok birtokában a személyi befolyásolás eszközével és a jogrendszerünkben meglévõ kiskapuk kihasználásával immáron nyolc éve képes a bírósági eljárás érvényét, valamint lezárását megakadályozni, és közben az eredeti állapot helyreállíthatóságát ellehetetleníteni (cégösszevonásokkal a HCM Rt.-t jogilag már meg is szüntették). Amennyiben az eredeti állapot, vagyis a magyar konzorcium többségi tulajdona nem volna helyreállítható a HCM Rt.-ben Környezetvédelmi KFT pernyertessége esetén, az nemcsak a 28 milliárdos kártérítéssel róna terhet a Magyar Államra, hanem sokkal inkább azzal, hogy a verseny korlátozhatósága továbbra is tartósan fennmaradna a cementgyártás és forgalmazás területén.

Természetesnek ítélhetõ a gazdasági verseny területén meglévõ elmaradásunk, hiszen az állami ipar önmagának nem támasztott versenyfeltételeket, éppen ez okozta szerkezeti és szervezeti torzulását, összeomlását. Ez nem jelenti azt, hogy nem voltak versenyképes gyáraink és termékeink, csak azt, hogy ezek esetlegesek, személyes megfontolásból pártérdekbõl, hadászati megfontolásokból jöttek létre vagy éltek tovább és nem a tényleges verseny mozgatta fejlõdésüket. Sajnos, ezen a közel 50 éves szocialista kitérõn felszámolták a gazdasági verseny szabályozását biztosító intézményrendszert, a jogi környezet is torzult, kiüresedett. Az új vállalkozói körnek nem volt hagyománya, viszonyítási alapja. A hírtelen kinyílt piacot megrohanta a "karvalytõke" és a globális gazdaság professzionális, piacot vásárló moguljai. A többszörös súlycsoportelõnnyel induló a kora kapitalizmus -a vállalkozó számára- eszményi környezetével találkozhatott.

A cementipart a legelsõk között megszállták a pontos információkkal rendelkezõ közép-európai nagy gyárak. A magyar gyárak fõleg nyugati gépekkel mûködtek, nélkülözhetetlen nyugati segédanyagokat használtak, meg voltak a kapcsolódási pontok.

Míg a magyarországi terjeszkedés akadálytalanul zajlott, Európa nyugati felén az EK-Bizottság törvénybe ütközõ kartell tevékenységért a cementipar 58 szereplõjére az EK eddigi legnagyobb összegû bírságát szabta ki. Az EK-Bizottság a kartell résztvevõit a jogsértések haladéktalan abbahagyására kötelezte és elõírta, hogy 248 millió ECU összegû pénzbírságot 3 hónapon belül fizessenek be az EK költségvetésébe. (4-es számú melléklet)

Az EK-vizsgálat számunkra is fontos megállapításokat tett, ezek a következõk:

0. Nem lehetséges a nemzeti szinten kötött megállapodásokat, egyeztetett gyakorlatokat különválasztani az európai szintûektõl.
0. Az iparág különösen alkalmas a méretgazdaságosság érvényesítésére. A technológia egyszerû, könnyen megszerezhetõ, a termék homogén, az energiafelhasználás szintje alakítható (nedves-száraz eljárás). Mindez arra vezetett, hogy a gyárak száma csökkent az iparágban, de megnõtt a méretük.
0. Az elõállítási költségek országonként nézve is nagyjából azonosak. Az állandó és változó költségek 50-50 százalékot tesznek ki. A munkabérek kis tételt jelentenek.
0. A gyárak körüli piacok nagysága, az átfedések mértéke attól függ, hogy milyen távolságra érdemes szállítani.
0. Az export alacsony szintje nem elegendõ annak bizonyítására, hogy az export ne lenne gazdaságos.

A jogsértések nyolc csoportba voltak sorolhatók. A kartellmûködés egyik fõ kiváltója az olcsó görög export elleni fellépés volt. Természetesen a legfõbb cél a biztonságosan elérhetõ maximális nyereségtömeg. Ezért egyeztették az árakat, a kedvezmények mértékét, a tagállamok közötti átszállítást. Tájékoztatták egymást a kartellen kívüli termelõk árairól, szállításaik irányáról stb (4-es számú melléklet).

Ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon csak két tulajdonos van és az összes környezõ országban ez a két cég a meghatározó, valamint az EK- Bizottság büntetése után a kelet-német újjáépítésben még nagyobb büntetést kaptak kartelltevékenység miatt, talán szorosabb piacfelügyeletet érdemes mûködtetni. Az érintett országok közötti együttmûködést állami szinten intézményessé célszerû tenni.

Csak Magyarországon -3 millió tonna cement felhasználást véve - 6-12 milliárd forint extraprofitot lehet valószínûsíteni, mely a magyar fogyasztó zsebébõl hiányzik.

E szerény becslés az import árak figyelembevételével alakítható ki, mivel más kalkuláció nem áll rendelkezésre, még a versenyhivatalnak sem.

A cement belföldi termelõi ára 2001-ben átlag 19 000 Ft/t, a minõsített import cementté 14 000 Ft/t.

Meg kell köszönni a Versenyhivatal széleskörû tájékoztatását, az alapos mélyreható elvi állásfoglalásokat. Az együttmûködés során kirajzolódott, hogy a politikai intézményeknek, elsõsorban a Parlamentnek kell bátorítást adni és új lehetõségeket teremteni az európai szintû versenyfelügyelethez.

A korábban említett objektív okokra visszavezethetõ lemaradásban a legsarkalatosabbnak mutatkozó kérdés a vállalkozás fogalmának értelmezése. Egy gazdasági tevékenységet végzõ társaságban való részvételt részvények útján ugyanis nem tekintette a Versenytanács gyakorlata gazdasági tevékenységnek. Ez azt jelentette, hogy a részvényvásárlást célnak (durván kifejezve passziónak) tekintette, így a külföldi vállalkozások meghatározó befolyásszerzését nem tekintette a Vtv. hatálya alá tartozónak, ha azok közvetlenül nem exportáltak az országba, vagy nem végeztek itt szolgáltató tevékenységet.

A vállalkozás fogalmának másik lehetséges értelmezése amely révén a külföldi vállalkozások meghatározó befolyás szerzései a törvény hatálya alá lett volna vonható, legalábbis akkor mindenképpen, ha már volt Magyarországon részesedése egy másik vállalkozásban.

A Breitenburger Gmbh (BAB) jogi személyiséggel rendelkezõ gazdasági társaság, amely, mint a Holderbank/ Holcim csoport része, számos országra kiterjedõ gazdasági tevékenységet folytat. A cementgyártásban és a kapcsolódó tevékenységekben való részvétele gazdasági tevékenység. A Breitenburger Gmbh már a vizsgált tranzakció elõtt évekkel betelepedett Magyarországon és részesedéssel rendelkezett több cégben.

Fenti két verziót a Versenytanács tagjai mint kiegészítõ elõzetes álláspontot fejtették ki. (13-as számú melléklet)

Meg kell jegyezni, hogy az Európai Unió joggyakorlatában az elõször kifejtett álláspont ismeretlen. Hogy miért nem született elmarasztaló határozat azt a 14-es számú mellékletben a Versenyhivatal elnöke röviden indokolja albizottságunk részére.

Az alapvetõ indok, hogy a több éves gyakorlattal megerõsített, a törvény alapvetõ szabályának értelmezésétõl utólag gyökeresen nem szabad eltérni akkor, ha ennek következményeként egy - a gyakorlat által megerõsített értelmezésben jogosan bizakodó - vállalkozásra annak tulajdoni viszonyait jelentõsen érintõ szankció kerülhetne kiszabásra.

Véleményünk szerint ezen a gyakorlaton változtatni kell. A versenytanácsot csak a törvény rendelkezései kötik, ezeken belül szabadon alakíthatja gyakorlatát, tekintettel a kiforrott bírói gyakorlatra is. (13-as számú melléklet)

Fentiek alapján mindenképpen a Legfelsõbb Bíróság állásfoglalását kell kérni a 2001 január 19-én a HCM felett megszerzett irányítási viszonyok tisztázására indított vizsgálat, valamint a 2002 január 9-én meghozott ezt megszüntetõ határozat jogalapjáról. (14-es melléklet)

Budapest, 2002. február 19.

1.sz. Horváth László országgyûlési képviselõ levele

2.sz. Mészáros Gyula és dr. Torgyán József parlamenti felszólalásai

3.sz. Gansperger Gyula által átadott anyag

4.sz. Nagy Zoltán tájékoztatása

5.sz. Munkaterv

6.sz. dr. Suchman Tamás kérdései, válasza dr. Kálmán János megkeresésére,
dr. Õry Zsuzsa - Liszkai Péter levelezése

7.sz. dr. Csepi Lajos levele - AVÜ határozat

8.sz. dr. Solt Pál elnök úrral való levélváltás

9.sz. Burson-Marsteller tevékenysége

10.sz. Nemzeti Bank jelntései

10/a.sz. Becker László tájékoztatója és a hozzá kapcsolódó anyagok

11.sz. Mezõbank adásvételi szerzõdése

12.sz. Medgyessy Péter jelentése s Horn kormánynak

13.sz. A Versenytanács kiegészítõ elõzetes álláspontja

13/a.sz. GVM: Néhány információ a magyar cementpiacról

14.sz. GVM: Információ szolgáltatás a cementipar privatizációjának felülvizsgálatához

15.sz. Podolák György levele Dr. Latorcai János részére (mellékletekkel)

16.sz. Ivanics István albizottsági elnök levele Dr. Latorcai János részére