Parlament képe
Készült: 2014.08.20.08:47:58 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

87. ülésnap (2007.09.10.), 2. felszólalás
Felszólalás oka Napirend előtti felszólalások
Felszólalás ideje 24:44


Felszólalások:   1  2   11-15      Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

SÓLYOM LÁSZLÓ köztársasági elnök: Tisztelt Országgyűlés! Az őszi ülésszak megnyitása idén nem a politikai szezon kezdete. Az már korábban, meglehetősen zaklatottan elkezdődött, és a folytatás sem látszik nyugodtnak. Mindemellett a törvényhozási ciklus olyan éve nyílik meg ma, amely elvileg nagyobb távlatú döntésekre alkalmas, hiszen a következőkre már egyre inkább rávetül a közelgő választások árnyéka.

Az Országgyűlés felelőssége óriási. A gazdasági, az államháztartási, de az egészségügyi vagy a demográfiai mutatók is mind nagyon rosszak. A közvélemény-kutatások szerint a lakosság bizalma alapvetően megrendült a politikában. Mély pártpolitikai megosztottság tapasztalható, amely azonban leginkább érzelmi, sőt indulati alapú. Innen kell kiutat találni.

Több európai ország is volt már hasonló állapotban. Szívesen emlegetjük azok példáját, amelyek kilábaltak ebből a helyzetből, mostanában Írországot, Finnországot, korábban a spanyolokat. Azonban tudható, hogy minden felfelé vivő út azzal kezdődött, hogy a politikai erők s köztük a pártok legalább néhány stratégiai kérdésben megegyeztek, és annak azután alárendelték közvetlen politikai érdekeiket, a megállapodást követték több mint tíz éven át, akár kormányra, akár ellenzékbe kerültek. És ehhez a társadalom támogatását is megszerezték.

A példákat másolni nem lehet, de a lényeget tekintve más utat Magyarország számára nem látok. Félreértés ne essék, a következő politikai év alaphangját önök fogják megütni. A köztársasági elnököt tisztsége távol tartja attól is, hogy szakpolitikai vitákban vegyen részt. Ha megszólal, általánosabb szempontokat képvisel. Így, noha remélem és kívánom, hogy az Országgyűlés a jövő érdekében szükséges megegyezést keresse, felszólalásommal azt szeretném tudatosítani, hogy most is vannak közös alapok. Ezeket természetesnek vesszük, mint a körülöttünk lévő levegőt vagy tiszta vizet, és csak hiányukat vesszük észre, amikor fogyni kezdenek. Ezért tartom ma fontosnak és időszerűnek, hogy az alkotmányos intézményekről, az alapjogokról és alapértékekről beszéljek, hogy ezeket megerősítsem. Mind az aktuális problémák megoldása, mind pedig egy hosszabb távú kibontakozás csakis ezekre építve és ezekkel összhangban lehet eredményes.

Ha az alkotmányos alapok nem élnek bennünk, nem lehetséges demokratikus kultúra sem. Ahhoz pedig, hogy az alkotmányos alapintézményekben való egyetértés ne maradjon külsődleges és törékeny, hogy az ország jól működjön, bizalomra van szükség. Bizalom, társadalmi támogatottság nélkül nem lehet a mégoly szükséges reformokat sem elfogadtatni. Bármely hosszabb távú politikai együttműködés és elköteleződés bizalmat feltételez. A bizalomnak mindenekelőtt az alapintézményekben kell meglennie, minden más erre épülhet. Az emberek bizalma az alkotmányosságban mélyebb és állandóbb annál, semhogy a pártok és a politikusok tetszési indexével lehetne összekeverni. Vajon a rendszerváltás kezdetén miért fogadták el az emberek olyan gyorsan az alkotmánybíráskodást? Mert az alkotmány, az alapjogok jelentőségét ismerték fel. Azért, mert érezték és megtapasztalhatták, hogy van egy mindenekfölé rendelt, közös, megbízható és állandó normarend, amely a politika hajladozásai fölött áll, hogy az alkotmány megvédi jogaikat még az állammal szemben is. Éppen ezért mérhetetlenül romboló az alapok megkérdőjelezése.

A rendszerváltás megtörténtének kétségbe vonása az alkotmány alól akarja kihúzni a talajt. Az "igazi rendszerváltás", "a rendszerváltás befejezése" és hasonló jelszavak csak a formátlan érzelmeket mutatják fel, s a káoszba visznek. Nem jobb azonban az az érvelés sem, amely szerint a rendszerváltás idején az alkotmányban lefektetett, széles körű szabadságok, a szólásszabadságról, a gyülekezési és az egyesülési jogról vagy a népszavazásról szóló törvények fölött eljárt az idő. Örüljünk, hogy annak idején a legteljesebben sikerült garantálnunk a szabadságjogokat. Nem lehet egyetérteni azzal, hogy minél fejlettebb a demokrácia, önvédelemből annál kevesebb szabadságot enged.

A bizalmat a világos értékrend, a pontos fogalomhasználat, a tiszta beszéd táplálja.

(13.10)

Az alkotmány értékeit olyan kidolgozott fogalmak fejezik ki, amelyek Európában és a világ demokráciáiban ugyanazt jelentik. Ezek alapján lehetséges párbeszéd és vita. Ezért nem is reagáltam tavaly ősszel a Kossuth téren megfogalmazott alkotmányozási és államátalakítási tervezetekre, amelyekkel naponta kopogtattak a Sándor-palota ajtaján. A házbizottság döntött úgy, hogy az Országgyűlés elnökének előadhatják ezeket. Akkor is károsnak neveztem az alkotmányjogilag értelmezhetetlen, ám alkotmányjogi fogalmakat használó követeléseket, és ezt a figyelmeztetést sajnos azóta is meg kellett ismételnem.

Természetes, hogy a politika ideológiákat és szimbólumokat használ, jelszavakkal mozgósít és tart össze, érzelmekre is épít. Azonban az egyes tetteket nem lehet csak annak alapján minősíteni, milyen jelvényt tesz ki valaki. A 23 millió románnal való fenyegetés például tipikus szélsőjobboldali érvelés volt. Másfelől viszont a mozgósító jelszavak és minősítések mögött ott kell lennie annak a fedezetnek, hogy lefordíthatók az egyezményes fogalmak nyelvére. Amikor komolyra fordul a helyzet, az áttérés elve az egyértelmű nyelvre nélkülözhetetlen. Enélkül megrekednénk a puszta érzelmi politizálásban, amely hasonló válaszokat szül, de kibontakozáshoz nem vezet.

Nagy szolgálatot tett a Magyar Köztársaság nemzetközi jó hírének a Szabad Demokraták Szövetsége frakcióvezetője, aki nagykövetek jelenlétében a fogalomnak az e körben nyilvánvalóan szükséges egyértelműségével tisztázta, hogy Magyarországon nincs fasizmus és nincs fasiszta veszély sem. Köszönet illeti a magyar történettudománynak azt a kiemelkedő képviselőjét is, aki hosszú lapinterjúban megmagyarázta, hogy Európa mai politikai, társadalmi, gazdasági viszonyai között nincsenek meg a nemzeti szocializmus sikerének feltételei, hogy ilyen aggodalomra nincs ok, bár sokan a múltat idézik.

De ha nincs és nem fenyeget fasizmus, mi van és mi fenyeget Magyarországon? A szakkifejezést használva: a radikális jobboldal van jelen, pártokkal, mozgalmakkal és látványos akciókkal. Szervezett jelenléte folyamatos a rendszerváltás óta, vagyis mióta a jogállam ezt lehetővé tette. Hasonló a helyzet Európában az ötvenes évektől kezdve a mintának tekintett demokratikus államokban is. Sokkal általánosabb, mélyebb és makacsabb problémáról van tehát szó, mintsem hogy beérhetnénk szalagcímek és a napi politikai reakciók szintjével. Társadalmi problémaként kell kezelni, együtt a nemcsak a jobb oldalon meglévő előítéletességgel, intoleranciával. A radikális jobboldal veszélye azonban éppen abban rejlik, hogy ideológiává és programmá teszi az emberek közötti megkülönböztetést, és mivel ez az emberi méltóság alapeszméjével szemben áll, elfogadhatatlan. Nyugat-Európában már a radikális jobb harmadik generációjáról beszélnek. Nálunk, ahol nincs bevándorlás, a kultúrák ezzel járó ütközése, még hagyományos a kép, ám ezen belül újdonság a fiatalok bekapcsolódása, másrészt sajátosság a cigányellenesség.

Véleményem szerint a legrosszabb helyzet akkor volt, amikor a MIÉP bekerült a parlamentbe az 1998 és 2002 közötti ciklusra. Azóta, az ilyen pártok egyik jellemzőjét osztva, kiesett az Országgyűlésből, és a legutóbbi választáson a Jobbikkal együtt a szavazatok alig több mint 2 százalékát érte csak el. Ezt különösen érdemes felidéznünk, amikor olyan országokból jövő leckéztetést kell hallgatnunk, ahol szélsőséges nacionalista vagy idegengyűlölő pártok ülnek a parlamentben, sőt néhol kormányon is vannak.

A helyzettel kellő objektivitással felvértezve kell szembenézni. Mind az Országgyűlés feladatát, mind az alkotmányos értékek megerősítését nézve megkerülhetetlen a kérdés: mit visel el a jogállam, éppen jogállam volta miatt? Az alapvető politikai szabadságok fenntartása érdekében mit kell elviselni abból, ami a jogállam alapelveivel ellentétes? Hogy lehet az, hogy van Európában olyan ország, amelyben tankönyvi példaként szolgáló radikális jobboldali párt a legnagyobb a parlamentben? Sok országban masíroznak szélsőségesek, működnek pártjaik, sőt van, ahol szörnyű bűncselekményeket követtek el, felgyújtottak zsinagógákat és a bevándorlók szállását, és mégis, mindezek ellenére, nem kételkedik senki ezen országok demokratikus jellegében, és föl sem merül, hogy ez megváltozhatna.

Azért van ez így, mert ezekben az országokban az alkotmányos alapok szilárdak, nagy tekintélyük és általános támogatottságuk van, a hatóságok pedig következetesen a szabadságjogok javára döntik el a dilemmát, az alapjogok általános uralma és csorbítatlansága megéri az esetenként keserves tűrést is. A magyar Alkotmánybíróság kezdettől fogva ezen az úton jár.

Azonban amit jogilag nem lehet szankcionálni, azt politikai és erkölcsi téren nem kell elviselni. Az, hogy a jog szerint a nyilvánosságban olyan sokféle, akár negatív vélemény és magatartás jelen lehet, éppen a vitát, az öntisztulást és a védekezőképességet segíti elő. Így érkezünk a szélsőségekkel kapcsolatos politikához, amelyben minden szereplő a maga alkotmányos lehetőségei, politikai céljai és eszközei szerint cselekszik.

A köztársasági elnök az én felfogásom szerint konkrét ügyekben csak rendkívüli szükség esetén, tisztázást igénylő helyzetben szólal meg. Az alkotmányban meghatározott hatáskörei gyakorlásán kívül az államfőnek általában feladata az őrködés az állam demokratikus működése és az alkotmány értékrendjének érvényesülése felett. Erre vonatkozó gesztusait lehetőleg a pártpolitikai napirendtől függetlenül teszi meg. Magától értetődik, hogy egy politikai párt a radikális jobboldal megmozdulására politikai pártként reagál, vagyis a magasabb szempontokat, az alkotmányos és erkölcsi értékeket pártpolitikai érdekeivel együtt, azoktól természetszerűen elválaszthatatlanul képviseli. A legjobb célért sem cselekedhet másként, mint a pártpolitikai szféra törvényei szerint, lépései politikai hasznát és kárát mérlegelve.

A pártok működésének, számításaiknak és eszközeiknek ez a világa azonban a köztársasági elnöktől idegen, nem kapcsolódhat az abban szükségképpen meglévő, de az ő jogállásától idegen elemekhez. Ezért politikai pártok indíttatására, még kevésbé felszólítására sosem szólaltam meg, sosem cselekedtem, és nem is fogok.

Tisztelt Képviselő Asszonyok! Tisztelt Képviselő Urak! Hosszú ideig éltem Németországban, ahol a szélsőjobb jelenléte különösen érzékenyen érint mindenkit, az emberek elutasítással, tiltakozással reagáltak, és aggódtak az ország nemzetközi megítélése miatt. Félelemmel azonban nem találkoztam. A félelem és a gyűlölet a rendszerváltás után került a magyar politikai szótárba.

(13.20)

Augusztus 20-án általában beszéltem a bizalomról, és ítéltem el a félelemmel való politikai manipulációt; nem hoztam példákat, nem is illett volna az ünnepi beszédbe. Most azonban, amikor a radikális jobboldaltól való félelem napirendre került, tisztázni akarom, hogy a veszély eltúlzását és ezzel a félelem növelését ilyen káros manipulációnak tartom és elítélem. Ugyanakkor szeretném, ha akiket illet, tudnák: a köztársasági elnök meghallja azok hangját, akik valóban félnek. Elismerem és védelembe veszem azok félelmét, akik célpontjai és elszenvedői voltak a faji megkülönböztetésnek és üldözésnek, akiket halálra szántak, kitaszítottak a nemzetből, és elhurcoltak az országból.

A holokauszt túlélőinek félelme előtt elnémulok. Itt értelmetlen lenne előhozni a racionális érveket, hogy megváltoztak a történelmi körülmények, nincs veszély. A holokauszt az emberiség egyetemes példázatává emelkedett, mint mítosz, örök érvényű lett, és azoknak, akik ott voltak, mindig jelenvaló. Az áldozatok emlékezése önazonosságuk része, és gyermekeiké is. Ha ezt végre megértené a magyar társadalom, ha belegondolna, mi történt, nem jutna eszébe senkinek viccelődni. A halottak iránti és a túlélők fájdalma iránti tiszteletből ne az árpádsávos zászlót válassza jelképül, aki ki akarja fejezni ellenzékiségét, vagy aki magyarságához nem tartja elegendőnek a nemzeti zászlót, legyen emberséges, gondoljon arra, mit okoz ezzel! Ezt a félelmet csúfolja meg az is, aki eszközül használja.

Milyen következtetések adódnak az elmondottakból? Mindenekelőtt az, hogy az ősz politikai eseményeire készülve különös figyelmet kell szentelnünk az alkotmánynak, az alapjogok érvényesülésének. Ebből közvetlenül érinti az Országgyűlést maguknak a jogi kereteknek a megváltoztatása. A kormány közzétette, hogy a véleménynyilvánítási szabadság, a gyülekezés, továbbá az egyesülési jog korlátozására készül, továbbá a közösségek megsértését a polgári jogban szankcionálná. Már szóltam arról, hogy a demokráciának sokkal nagyobb szolgálatot teszünk, ha a radikális jobboldalt nem az alapvető politikai jogok szűkítésével próbáljuk visszaszorítani, ezt ugyanis nem lehet úgy megtenni, hogy ne korlátoznánk mindenki szabadságát is. Mivel a törvények elém fognak kerülni, nem mondhatok előzetesen ennél többet.

Az alapjogok gyakorlását persze lehet törvénymódosítások nélkül is nehezíteni. Jól emlékszem, a rendszerváltás idején mennyit kellett harcolni azért, ne foglalják törvénybe, hogy a Parlament előtt tilos a tüntetés. Azzal érveltek a tiltás mellett, hogy a tüntetők zavarnák a képviselők munkáját. Az akkori ellenzék viszont úgy gondolta, hogy a politikai véleménynyilvánítás nagyon is helyén van ott, ahol a pártpolitizálás a legfelsőbb szinten és nyilvánosan folyik. Én azóta is így gondolom. Az ország Háza előtt azonban tavaszig sportversenyek, év közbeni tanévnyitók és hasonló események zajlanak. Úgy hallom, lefoglalták már a várbeli Dísz teret is. Politikai tüntetésre a belvárosban a köztársasági palota előtti tér maradt. A Sándor-palota és környéke szerepe szerint a diplomáciai ceremóniák tere és a semlegesség jelképe. Talán vannak tüntetők, akiknek jóérzésére számíthatok, ezért kérem, hogy ne használják a palotát politikai akciójuk díszletéül. De én sosem fogok senkit jogaiban korlátozni. Hivatalom továbbra is vitatkozni fog a rendőrséggel, hogy ne tegyenek még jelképes kordont se az épület köré, és nem fogok a téren a hétvégén megyei zsákban futó versenyt rendezni. (Derültség a Fidesz soraiban.) Ha adott esetben elkeserítő, ami a téren folyik, vigasztalhat, hogy a Sándor-palota ablakából azért messzebbre is el lehet látni.

Az ősszel a radikális jobb jelen lesz az utcán, be is jelentették. Azonban számos egyéb tüntetés is lesz, illetve már volt is. Már láttuk, a más szándékú tüntetők védtelenek az ellen, hogy szélsőséges csoportok hozzájuk csatlakozzanak, nem kívánt jelképeiket felmutassák, jelszavaikat a más követelések közé vegyítsék. A rendőrség nem léphet közbe, a saját rendezők pedig rendszerint elégtelenek erre.

A politikusoktól, de ugyanennyire a médiától a tisztesség megköveteli, hogy ne mossák egybe a tüntetőket a radikálisokkal. Hosszabb távon ez politikailag is visszaüt. Ahogy a nemzeti jelzőt nem sajátíthatja ki egyetlen párt vagy politikai irányzat sem, úgy az antifasiszta minősítést sem. Nagy kár az országot újabb és újabb jelzőkkel tíz részre osztani, nemzetiekre és nemzetietlenekre, előrenézőkre és hátratekintőkre, antifasisztákra és fasisztákra, mert ilyenkor az, aki osztályoz, magát és híveit sorolja az egyik táborba, a többieket a másikba. Az antifasiszta kormány ellen tüntetők nem a kormány antifasizmusát kifogásolják, és egyáltalán nem fasiszták. Ha azonban a tüntetések és követelések valóságos tartalmát ezzel fedik el, akkor hogy lehet majd hitelesen fellépni a valódi jobboldali radikalizmus ellen?

És ez a kérdés közvetlenül érinti az alapjoggyakorlást - ezért is beszélek róla. A tüntetőkre ugyanis nyomást lehet gyakorolni azzal, akár el is lehet téríteni őket jogaik gyakorlásától, ha a szélsőségesekkel való összemosás fenyegeti őket.

És végül a legfontosabb: az alkotmányosság nem tűri az erőszakot. Az erőszakot és az erőszak közvetlen érzelmi előkészítését büntetni kell. Az erőszakkal lép ki az alkotmányosság keretéből a tüntető. Nincs mentség a TV-székháznál elkövetett bűncselekményekre, nem lehet eltűrni azt az erőszakot sem, amit ellentüntetők a homoszexuális tüntetés után elkövettek. Másrészt pontosan szabályozva van, hogy a rendőrség milyen kényszerítő eszközöket alkalmazhat. Ezek garanciális szabályok, túllépésük a jogállamot érzékenyen sérti.

A jogállam próbája lesz, hogyan dolgozza fel az igazságszolgáltatás a tavaly szeptemberben, de főleg az október 23-ai tüntetéseken történteket. Jogállamban a bűnt meg kell büntetni, mérlegelve minden súlyosbító és enyhítő körülményt. Nem a tisztességes eljárás kérdéses azokkal szemben, akik bíró ellen kerülnek, abban bízhatunk, hanem az a kérdés, kik állnak bíró elé. Ismerve már a közreadott jelentéseket, látva a filmeket, és a sajtóból megismerve néhány vádiratot, megrendítően súlyos jogsértéseket követtek el a rendőrök. Ehhez képest nagyon kevés ügy jut el a bírósági tárgyalásig, mert az elkövetőket nem tudja azonosítani az ügyészség, és mert ebben a rendőrség egyáltalán nem együttműködő. Félő, hogy sok ismeretlen tettes, az elkövetők több mint 80 százaléka büntetlenül marad. Félő, hogy sok ismert vezető felelőssége, a szakmai és a politikai felelősség szintén tisztázatlan marad. És mi marad a végén? A kitüntetések. Nagyon remélem, hogy ami tavaly történt, egyszeri eset marad. Március 15-e tapasztalatai mindenesetre biztatók. Bízzunk benne, hogy most még ennyi sem fog történni.

Tisztelt Képviselő Asszonyok! Képviselő Urak! Kívánok önöknek megértést és eredményes együttműködést. (Szórványos taps a kormánypártok, nagy taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)

(13.30)





Felszólalások:   1  2   11-15      Ülésnap adatai