Az Országgyűlés
Környezetvédelmi bizottsága

Fenntartható Fejlődés: a XXI. század globális kihívása

Budapest, 2008.


Szerkesztette:
Dr. Szalóki Gyula
főtanácsadó

Fényképeket készítette:
Pető Zsuzsa

Közreműködött:
Széles Zsuzsanna
főelőadó

Kiadja:
a 2007. november 15-én a tárgyban rendezett fórumon elhangzottak alapján
az Országgyűlés Környezetvédelmi bizottsága

Felelős kiadó:
Katona Kálmán
az Országgyűlés Környezetvédelmi bizottságának elnöke


Tartalomjegyzék

Előszó

A fórum szerkesztett jegyzőkönyve

1. Katona Kálmán, az Országgyűlés Környezetvédelmi bizottsága elnökének megnyitója
2. Dr. Szili Katalin, az Országgyűlés elnökének köszöntője
3. Michael Ehrke, a Friedrich Ebert Alapítvány budapesti irodája képviselet-vezetőjének köszöntője
4. Dr. Fodor Gábor környezetvédelmi és vízügyi miniszter előadása Országunk jövője: a fenntartható fejlődés
5. Relu Fenechiu, a román Képviselőház Közigazgatási, területfejlesztési és környezetvédelmi bizottsága elnökének előadása A parlamentek együttműködése a fenntartható fejlődés és a klímaváltozás tekintetében
6. Dr. Lenkovics Barnabás egyetemi tanár (ELTE) előadása "Ha majd a bőség kosarából..."
7. Hegyi Gyula képviselő (Európai Parlament) előadása A fenntartható fejlődés aktuális kérdései az Európai Unióban
8. A Nemzeti Fenntartható Fejlődési Stratégiából adódó feladatok; pódiumbeszélgetés a parlamenti pártok, a tudomány és a civilek képviselőivel
      Láng István akadémikus bevezetője
      Ékes József országgyűlési képviselő (Fidesz)
      Dr. Nagy Andor országgyűlési képviselő (KDNP)
      Tóbiás József országgyűlési képviselő (MSZP)
      Velkey Gábor országgyűlési képviselő (SZDSZ)
      Gyulai Iván igazgató (Ökológiai Alapítvány a Fenntartható Fejlődésért)
      Kerekes Sándor egyetemi tanár (Budapesti Corvinus Egyetem)
9. Reflexiók, további hozzászólások a hallgatóság részéről
10. Láng István akadémikus zárszava


Mellékletek

A) Az ENSZ "Fenntartható Fejlődési Világtalálkozó" Johannesburg 2002. Nyilatkozata a Fenntartható Fejlődésről

B) Az Európai Bizottság cselekvési programja a fenntartható fejlődés stratégiájának felülvizsgálatáról (EKB COM(2005) 658)

C) Az Európai Bizottság 2007. évi jelentése a Fenntartható Fejlődési Stratégia eddig elért eredményeiről (EKB {SEC(2007)1416} (COM(2007) 642)

D) Magyarország Nemzeti Fenntartható Fejlődési Stratégiája (NFFS) (2007. június)

E) Az Országos Környezetvédelmi Tanács állásfoglalása az NFFS-ről (2007. június 20.)

F) Az Országgyűlés 100/2007. (XI. 14.) számú határozata a Magyar Köztársaság hosszú távú fenntartható fejlődésével kapcsolatos tervezési, és egyeztetési folyamat feladatairól


Előszó

(FOTÓ
Katona Kálmán elnök

Az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottsága tevékenységének – az 1990.évi. rendszerváltás óta – sajátos vonása munkájának dokumentálása, és ezáltal a környezetpolitika napi és távlati segítése. Ennek megjelenési formái az egyes országgyűlési időszakok történéseit összefoglaló kiadványok, továbbá a testület által szervezett szakmapolitikai rendezvények (nyílt nap, szakmai nap, fórum, kerekasztal, stb.) megalapozását szolgáló vitaanyagok illetve az egyes eseményeken elhangzottak jegyzőkönyvei alapján készült dokumentumok. Az utóbbi évek ezirányú termése a bizottság internetes honlapján is megismerhető.

A rendezvények és a szakmapolitikai dokumentumok a Bizottság tagjai, a közigazgatás, a gazdasági élet szereplői és a civil mozgalmak, aktivisták számára lehetőséget teremtenek a megnyilvánulásra, esetenként a tájékozódásra. Ezt a lehetőséget a mindenkori együttműködés keretei között a jövőben is biztosítani kívánom. Ebben az országgyűlési időszakban együttműködő partnerem volt az Országos Környezetvédelmi Tanács, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium, a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Természetvédők Szövetsége és több más nemzetközi és hazai civil kezdeményezés, alapítvány, jelen esetben a Friedrich Ebert Stiftung budapesti irodája. Mindannyiuk részéről köszönöm az együttműködést és bízom abban, hogy a jövőben is partnerek maradunk.

A Bizottság 2007. november 25-én megrendezett fórumának tárgya – Rio de Janeirótól Bali szigetéig – a világ érdeklődésének középpontjában álló " fenntartható fejlődés" volt. A tanácskozás sikerét jelezte, hogy a rendezvény második szakaszában is igen nagyszámú résztvevő hallgatta érdeklődve a Láng professzor által vezetett vitát. Ezúttal a hallgatóságnak csak néhány tagja juthatott szóhoz az idő hiányában, ezért arra biztatom honfitársaimat, hogy aktívan és kezdeményezőleg vegyenek részt a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Stratégia kidolgozásának további szakaszában, továbbá a megalakuló Nemzeti Fenntartható Fejlődés Tanácsa munkájában. Remélem, hogy a Tisztelt Olvasókat jelen kiadvány tanulmányozása is hozzásegíti ehhez.


Katona Kálmán
elnök


1. Katona Kálmán, az Országgyűlés Környezetvédelmi bizottsága elnökének megnyitója

Tisztelettel köszöntöm a körünkben megjelent Szili Katalint, az Országgyűlés elnökét, Relu Fenechiu urat, a román parlament Közigazgatási, területfejlesztési és környezetvédelmi bizottságának elnökét, Fodor Gábor miniszter urat, Hegyi Gyula európai parlamenti képviselő urat, Lenkovics Barnabás egyetemi tanár urat, és Michael Ehrke urat, a Friedrich Ebert Alapítvány képviselőjét, amely alapítvány rendezvényünket támogatja.

FOTÓ (5138)
A fórum elnöksége, az ülés megkezdődött

Konferenciánk témája, a fenntartható fejlődés tágabban értelmezett életminőség-javulást is jelenthet, amely nem szűkíthető le az anyagi jólétre, hanem magában foglalja a környezet minőségét, a demokratikus jogok érvényesülését, a természeti erőforrásokhoz, valamint a társadalom nyújtotta szolgáltatásokhoz és intézményekhez való hozzáférést, a teljes testi-lelki egészséget, szabadidőt, biztonságot; tehát összefoglalva: a társadalmi jólét, a környezetminőség és a társadalmat alkotók életminőségének együttes kezelését.

A természeti erőforrások vonatkozásában a környezet eltartó képessége egyben az igények korlátozását is jelzi, jelenti. Ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor szó sincs fenntarthatóságról. A fenntarthatóság elvei szerint élő társadalomban többek között érvényesülnek a szociális igazságosság elvei, melynek alapja a lehetőségekhez való hozzáférés esélyegyenlőségének biztosítása és – ezt szeretném kiemelni – a terhekből való közös részesedés is; tehát nemcsak a javakból, a terhekből is és az áldozatokból is közösen kell kivennünk a részünket. A jelenlegi társadalmi-gazdasági folyamatok, illetve hatásaik jelentős részben – és ez nemcsak Magyarországra vonatkozik, hanem azt hiszem, az egész világra – ellentétesek a fenntartható fejlődés követelményeivel. A trendek ismeretében elkerülhetetlen egy olyan új fejlődési pályára való áttérés, amely hosszú távon biztosítja a társadalmak és köztük a magyar társadalom fenntartható fejlődését. Ennek elérése nem lehetséges egy-egy ország, régió határain belül, egyetlen társadalom sem szigetelheti el magát a tágabb természeti, társadalmi, gazdasági környezetétől. Ezért van különös jelentősége annak, hogy körünkben üdvözölhetjük Relu Fenechiu urat, a román parlament környezetvédelmi bizottságának elnökét, hiszen ha szomszédainkkal közösen tudunk fellépni a környezetünk megóvása érdekében, ők is a szomszédaikkal, akkor szépen-lassan lefedjük az egész Földet, és akkor tudunk eredményesek lenni.

Nekem mindig bajom van vagy még mindig bajom van a fenntartható fejlődés fogalmával. Azt gondolom, nekünk nem a fejlődést kell fenntartani, hanem a társadalmat, talán a gazdaságot, az életet a Földön. Tehát ha én döntenék ez ügyben, akkor én fenntartható társadalomról beszélnék, hiszen az a növekedési kényszer, amely a növekedés szóban benne van, ennek a visszafogása lenne a cél, egy normál, olyan szintre, amelyet a természet még el tud viselni.

Nagyon fontos feladat áll előttünk: az intézményrendszer átalakítása. A fenntartható szemléletnek kell érvényesülnie a politikában, a központi politikában, a közigazgatás fejlesztésében, a jogszabályi környezet fejlesztésében. A magyar parlament két komoly lépést tesz meg az elkövetkezendő napokban, hetekben: az egyik a jövő nemzedékek országgyűlési biztosa intézményének a létrehozása – azt gondolom, önöknek nem kell elmagyaráznom, hogy ez miért fontos –, a konszenzus még mindig fennáll, és már nagyon-nagyon közel vagyunk a végszavazáshoz. A másik pedig egy új intézmény – ez a fenntartható fejlődés tanács – létrehozása. Ezek olyan lépések, amelynek az eredménye később fog látszani, de nagyon jó üzenet a társadalom felé, hogy a magyar parlamentben az öt parlamenti párt közös, hosszan tartó munka eredményeként ezt a két intézményt létrehozza, és ezen keresztül elindít egy olyan folyamatot, amely a környezet megóvása, a fenntartható társadalom, fenntartható fejlődés érdekében szükséges. Ez a konferencia erről fog szólni.

Köszönöm az előadóknak, hogy vállalták a szereplést. Elsőként felkérem Szili Katalint, az Országgyűlés elnökét, hogy köszöntőjét mondja el. Amíg elnök asszony a szónoki emelvényen elfoglalja a helyét, köszöntöm a közben megérkezett Fodor Gábor miniszter urat.

2. Dr. Szili Katalin, az Országgyűlés elnökének köszöntője

Tisztelt Elnök Urak! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Vendégeink! Kedves Hölgyeim és Uraim! Ha most, nagyon stílusos lennék, elnök úrnak a rendkívül részletes felvezetője után bőven elég lenne, ha annyit mondanék, hogy köszöntöm önöket. Azért, ha megengedik, ennél egy kicsit bővebben fejtem ki magam a köszöntőmben azt a reményemet, hogy mérföldkőhöz érkeztünk a fenntartható fejlődés témakörében. Reményeim szerint ez a mai konferencia, ez a tanácskozás hozzájárul ahhoz, hogy egyrészről az, amit az elnök úr is említett, hogy legyen egy közös szókészletünk, ennek a kialakításához segítséget nyújt, ugyanakkor el is indítunk valamit, ami – szintén remélem – a szélesebb társadalom irányában is lehetőséget nyújt ennek az egész fenntartható fejlődés kérdéskörének a megértéséhez.

Azt hiszem, hogy jó, ha ilyenkor az ember előveszi azokat a példákat, is, amelyeket legutóbb éppen egy – Gyulai Iván által tartott – előadás során magam is láttam, ami nagyon érzékelhetően mutatta be azt, hogy ma nemcsak Magyarország, Európa, hanem a globális világ is hol tart környezeti állapotban, szociális kihívásokban, a gazdaság kérdésköreiben. Ebből, ha megengedik, két szemléletes példát szeretnék magam is mottóul tenni. Az egyik, ami elgondolkodtatott, hogy a világ három leggazdagabb emberének a vagyona nagyobb, mint a világ utolsó 48 legszegényebb országának az összjövedelme. Akkor egy másik példát is hadd hozzak: a világ 225 leggazdagabb emberének a vagyona több, mint a világon élő 3 milliárd ember éves összjövedelme.

Persze, ha valakik ezt most meghallgatják, akkor azt mondják nekem: Szili Katalin megint jön a populista példáival, és lehet ezzel elszörnyülködtetni, de a kérdés nemcsak az, hogy meddig tarthatók a szociális különbségek és a polarizáció, hanem az is – hiszen mindannyian tudjuk, akik itt ülünk a felsőházi ülésteremben –, hogy ott, ahol szociális problémák vannak, ott a környezeti problémák is óhatatlanul megjelennek. És majd bizonyára a kollegáink szólni fognak arról is, hogy ma már a világ eltartó képessége – mondhatom azt – mínuszban van, hiszen a Földön élők által igénybe vett föld 1,3-szerese ennek a bolygónak, ami azt hiszem, mindannyiunkat el kell, hogy gondolkodtasson.

Feltehető egy másik kérdés: na jó, de ez miért a mi problémánk? Ez mindannyiunké. Nyilván, mi magunk is hajlamosak vagyunk arra, hogy ami térben és időben távol van tőlünk, arra azt mondjuk, hogy ezzel nem foglalkozunk. Viszont, ha egy ország – főleg annak vezetése – modernizációpárti, akkor a kihívások tekintetében nemcsak a holnapról, hanem a holnap utánról is, a következő generációkról is kell, hogy gondolkozzon. Divatos ma jövőképeket formálni, projektekben gondolkodni. Azt hiszem, ennek a konferenciasorozatnak, amit ebben az esztendőben megtartottunk – és köszönet illeti ezért a Friedrich Ebert Stiftungot –, ennek a lezárásnak pontosan az a célja, hogy áttekintsük azt, hova jutottunk. Ez azért is fontos ma számunkra, hiszen ha csak azt említem, hogy 40 évvel ezelőtt, 1967-ben kezdte el a Brundtland-bizottság a működését, de aztán sorolhatnám, már amiket csak mi magunk is átéltünk: 1972-ben Stockholm, 1992-ben Rio de Janeiro, 2002-ben Johannesburg, akkor azt hiszem, nagyon jól érzékelhető az, ami a világ gondolkodásmódjában ma zajlik. Számomra két kérdés merül fel: az egyik, hogy mi hogyan adaptálódunk ebben, a másik az, hogy mit teszünk azért, hogy valóban egy élhető környezetet biztosítsunk a következő generációknak is.

FOTÓ (5011)
Szili Katalin és Láng István bizakodó hangulatban

Kedves Barátaim! A konferenciasorozatnak nyolc tanácskozásán vagyunk túl. Ha november, akkor fenntartható fejlődés konferencia itt, a felsőházi ülésteremben, és köszönet az elnök úrnak, hogy a bizottság ezt megszervezte, és ebben segítséget nyújtott. számomra különleges öröm, hogy itt, a felsőházi ülésteremben kerül erre sor. Hiszen azért ennek a konferenciasorozatnak volt egy igenis kézzel fogható eredménye, amit elnök úr is említett: hogy ezen a héten, hétfőn megszavaztuk a fenntartható fejlődés hosszú távú stratégiájával foglalkozó országgyűlési határozati javaslatot – amit a média figyelmébe is ajánlok –, az öt párt támogatásával, ha emlékeim nem csalnak, 99,9 százalékos parlamenti támogatottsággal. Mi ez, ha nem eredmény? Hiszen a fenntartható fejlődés nemzeti tanácsa, amelyet ez a határozat hozott létre, pontosan biztosítja azt a társadalmi párbeszédet, amelynek keretében a tudomány, a civilek, az érdekképviseletek, a kormányzat, a jogalkotók egy asztalhoz tudnak ülni, és tárgyalni arról, hogy mi az, amit a következő generációknak például 2025-ben biztosítani tudunk. Hogy nézzen ki például 2025 Magyarországa? Hogy nézzen ki egy harmonikus társadalom Magyarországon 2020-2025-ben? Azt gondolom, a képviselőtársaim, akik ebben részt vettek, arról tettek tanúbizonyságot, hogy igenis képesek felülemelkedni azon, ami a napi pártpolitikai csatározásokat jelenti, és tudnak hosszú távon gondolkodni.

Kedves Barátaim! Mi a feladatunk? Nemcsak az, hogy kipipáljuk, hogy van egy nemzeti tanácsunk, hanem az is, hogy mi magunk abban a háromszögben, amit a gazdasági, a szociális és az ökológiai gondolkodásmód harmonikus biztosítása jelent, mi magunk biztosítsuk azt e hosszú távú gondolkodásmód mentén, hogy az egyes szektorpolitikákban megjelenjen ez a fajta gondolkodás, és biztosítsuk azt, hogy a más ehhez kapcsolódó hosszú távú elképzelések – gondolok itt akár a klímapolitikára, akár az energiapolitikára –, ezek mind-mind összefüggő kérdések legyenek.

Ha Zágoni Miklósra, vagy akár Láng professzor úrra nézek, akkor tudom azt, hogy a VAHAVA már elkészített egy jelentést, amely mindannyiunk számára biztosítja, hogy ez a tanács valóban nemcsak a hosszú távú, hanem az egyes politikák egymással harmóniában történő megalkotását jelenti, ez biztosított legyen.

Én e helyről is szeretnék köszönetet mondani a frakcióknak, azért is, hogy az egyes frakciókon belül létrejöttek a fenntartható fejlődés munkacsoportok. Szeretnék köszönetet mondani mindazon civil szervezeteknek, a tudomány képviselőinek, akik részt vettek abban, hogy ez sikerrel megtörténjen. S abban a reményben kívánok önöknek nagyon jó tanácskozást, hogy reményeim szerint ha a jövő nemzedékek ombudsmanjáról szóló törvény is a következő hetekben megalkotásra kerül, akkor még egy nagy lépést tettünk előre.

Hadd kívánjam azt, hogy legyen szép napjuk itt a Parlamentben, s hogyan másként köszönhetnék el: ha optimista vagyok, akkor azt mondom, hogy jövőre önökkel ugyanitt.

3. Michael Ehrke, a Friedrich Ebert Alapítvány budapesti irodája képviselet-vezetőjének köszöntője

Köszönöm szépen, elnök úr. Igen tisztelt Elnök Asszony! Igen tisztelt Miniszter Úr! Képviselő Urak, Hölgyeim és Uraim! Köszönöm szépen, hogy elfogadták a meghívásunkat, eljöttek erre a konferenciára, s hogy érdeklődést mutattak a konferencia témája iránt, a témánk iránt.

FOTÓ (5134)
Michael Ehrke a rendezvény támogatói nevében szólalt meg

Ez egy konferenciasorozatnak a záró rendezvénye, amelyen ma részt veszünk, amely sorozattal kapcsolatban Szili asszony, a parlament elnök asszonya vállalt védnökséget, de nagyon remélem, hogy az érdeklődés a téma iránt ezzel nem zárul le.

Nagyon röviden fogok szólni önökhöz. Három okunk volt arra, hogy ezt a konferenciasorozatot létrehozzuk. Az egyik oka az volt, hogy az öt parlamenti párt együttesen és nyilvánosság előtt vitatta meg ezt a kérdést, és ez manapság Magyarországon elég ritka. A másik okunk az volt, hogy a fenntarthatóság fogalmát a nyilvánosság elé tárjuk, és szeretnénk, ha a nyilvánosság, a közélet többet foglalkozna a fenntarthatóság kifejezésével, gondolatával, mert úgy látjuk, hogy jelen pillanatban inkább a versenyképesség kifejezése és gondolata az, amely a közvéleményt, a nyilvánosságot foglalkoztatja. Harmadsorban pedig, hogy a fenntarthatóság fogalma, gondolata, amely tulajdonképpen az erdészeti szakmából kölcsönvett fogalom, ez az ökológia szempontjából is bekerüljön a köztudatba.

Feltesszük tehát a kérdést, hogy a fenntarthatóság például gazdasági szempontból hogyan áll Magyarországon, a magyar gazdaság fenntarthatósága olyan gondolatok mentén, hogy ha erőteljesen függ a külföldi befektetésektől, beruházásoktól Magyarország, akkor ez a gazdaságra hogyan hat ki, vagy társadalmi szinten is a fenntarthatóság gondolatával foglalkozzunk. Ezért azt szeretném, ha az ebbéli tevékenységünket a jövőben is folytathatnánk. Ezt kívánom mindannyiunknak, és ennek szellemében nagyon jó tanácskozást, nagyon jó konferenciát kívánok önöknek.

4. Dr. Fodor Gábor környezetvédelmi és vízügyi miniszter előadása
Országunk jövője: a fenntartható fejlődés

Engedjék meg, hadd kezdjem azzal, hogy amint körbetekintettem a Parlament Felsőházi termében, jó érzés fogott el, mert láttam, hogy sokan vannak, akik eljöttek erre a mai tanácskozásra. Másfelől azért is jó érzés fogott el, mert nagyon sok ismerős arcot látok; harmadrészt azért is, mert a társaság egy jelentős része ismeretlen, és én örülök annak, ha folyamatosan bővül az a kör, akik a fenntartható fejlődés ügyével, a környezettudatos gondolkodás ügyével, az ország jövőjével foglalkoznak – szükség is van erre.

Sokakat látok az érdeklődők, a közönség között, akik különböző területeket képviselnek, hiszen a magyar tudományos élet jelesei itt ülnek; nem akarom most megemlíteni a jelen lévő fontos személyeket, de Láng professzor urat mindenképpen fontos kiemelnem. Látom a parlament jeles képviselőit; hála istennek annyian vannak a különböző pártok részéről, hogy azt gondolom, a neveket talán nem is érdemes fölsorolni, hiszen hozzá is fognak majd szólni a témákhoz. Most, ahogy feljöttem a pulpitusra, láttam Kóródi Mária volt miniszter asszonyt is, aki itt van a teremben; s látom a civil szervezetek sok-sok képviselőjét. Ez mind-mind azt mutatja, hogy valóban, az a típusú együttgondolkodás és együttműködés, amely kell a környezettudatos gondolkodáshoz, megteremtődni látszik Magyarországon. Ebben a rövid előadásban, amelyet bevezetőként szeretnék tartani, ezzel a kérdéskörrel is szeretnék foglalkozni, hogy hogyan áll most a fenntartható fejlődés ügye, a gondolkodásváltásnak az ügye.

FOTÓ (5160)
Dr. Fodor Gábor miniszter bevezető előadását mondja

Érdemes egy pillanatra megállnunk a nemzetközi kitekintésnél, főleg azért, mert a múlt héten Magyarországon egy olyan komoly nemzetközi tanácskozásnak adtunk helyet World Science Forum néven, amely megmutatta, hogy az országnak van elköteleződése a környezettudatos gondolkodás irányában. Itt tudósok jelentek meg, nemzetközi szervezetek, az ENSZ és más nemzetközi szervezetek égisze alatt, fontos új munkacsoportok, munkairányok jöttek létre, fogalmazódtak meg. S nem utolsósorban egy lényeges üzenete volt ennek a múlt heti találkozónak: az, hogy a köztársasági elnök úr, néhány más köztársasági elnököt is meghíva, a zöld köztársasági elnökök együttes, közös megjelenését reprezentatív módon, szimbolikus módon is megmutatta a nagyvilág felé. Ezek a jelek mind azt mutatják, hogy a nemzetközi világban is a fenntartható fejlődésről való gondolkodás, a klímaváltozás ügyéről való gondolkodás egy olyan téma, amely a politika profiljába tartozik, amely a legfontosabb kérdések közé tartozik, amelyekkel ma a politikusok szerte a világban foglalkoznak.

A mai találkozón hallanak majd tudományos előadást, hallanak majd más típusú, a civil szférából érkező előadást és hozzászólást is. Én nyilván a politikai részével szeretnék foglalkozni ezeknek a kérdéseknek.

Történt már itt hivatkozás Szili Katalin elnök asszony részéről a Brundtland-jelentésre és a UNEP különböző jelentéseire is, amelyek az utóbbi időben megszülettek. Ezek mind-mind felhívják a figyelmet arra, hogy a világ a változását tekintve rossz irányba halad, és ezt a rossz irányt nekünk azért tudatosítani kell magunkban. Ha a változás iránya az, amit az elmúlt évtizedekben láttunk a világban, akkor minden olyan rémisztő jóslat, amit sokszor el szoktak mondani, valóra válik.

Az ilyen tanácskozásokon elő szokott fordulni, hogy vannak olyanok, akik ecsetelni szokták, hogy milyen negatív forgatókönyvek leselkedhetnek az emberiségre, ennek van haszna, kétségtelen, mert sokszor, amikor a szép eszmékről és szép gondolatokról beszélünk, nem gondolunk bele abba, hogy milyen lehet az a világ, amelyben majd a gyerekeink és az unokáink fel fognak nőni. Pedig érdemes ebbe belegondolni. Nekem az a meggyőződésem, hogy a személyes felelősség felkeltése az egyik legfontosabb ügyünk és legfontosabb feladatunk. Nagyon fontos az együttműködés – hangsúlyoznám, erről is szeretnék beszélni – például a politikai pártok és más fontos szereplők között, de minden egyes ember személyes felelősségének felkeltése az egyik legfontosabb ügy világszerte és Magyarországon is.

Magyarországon nem állunk még jól ez ügyben. Jobban állunk, mint egy éve, három vagy öt éve, de nem állunk úgy, ahogyan szeretnénk. Nem mondhatjuk azt, hogy a magyar lakosság környezettudatos módon gondolkodik és él, vagy legalábbis jelentős részük. Biztos, hogy ezen változtatnunk kell, és ebben mindannyiunknak – a politikai és a civil szférának is – óriási szerepünk lehet, és megjegyzem, csak együttműködve tudunk sikert elérni. Mert ha ez nem következik be, akkor – amit az előbb mondtam, ami mindannyiunk személyesen érint, hogy a gyerekeink és az unokáink milyen világban fognak felnőni – az a világ szörnyű lesz. Akkor az a világ sokkal kegyetlenebb, komiszabb és borzasztóbb lesz, mint a jelenlegi világ. Mert nemcsak a körülöttünk levő életfeltételek fognak leszűkülni, hanem látjuk azt – a különböző konfliktusait nézve a világnak –, hogy milyen mértékű erőszakos konfliktusok robbanhatnak ki, ma még elképzelhetetlennek tűnő területek irányában.

Gondoljunk csak bele! Nagyon sok tudós jósolja azt, hogy a XXI. század egyik legfontosabb problémája a víz kérdése lesz. Ma eszünkbe sem jut arra gondolni, hogy a víz talán olyan ügy lesz, ami körül biztonságpolitikai problémák fognak felmerülni évtizedek múltán. Pedig jobb belegondolnunk, hogyha nem tudunk érdemben változtatni, akkor egy olyan világ képe fenyeget minket, amely sokkal rosszabb a jelenleginél is, amelyről hányszor el szoktuk mondani, hogy mennyi problémánk van, és mennyire nem harmonikus az a társadalom, amelyben most élünk. Tehát a felelősség óriási rajtunk, és azt se feledjük el, hogy egyszer majd odaállnak elénk – ahogy az előbb mondtam – a gyermekek és az unokák, és meg fogják kérdezni, mindannyiunkat meg fognak kérdezni, hogy és akkor mi mit csináltunk, amikor tehettünk volna azért, hogy nekik jobb, élhetőbb, tisztességesebb világuk legyen, és nekünk el kell számolni majd azzal, amit tettünk. Mit tettünk személyesen, és ha ne adj' isten, befolyással voltunk döntésekre, amelyek meghatározták akár egy ország vagy egy kisebb közösség életét, akkor hogyan hoztuk meg ezeket a döntéseket?

Nos, én ezt a személyes felelősséget és ezt a közös felelősségérzetet szeretném felkelteni – önökben is, és mindenkiben, a magyar társadalomban. Azt látom, hogy a világban elindult ez a folyamat. A nyugati világban, az Amerikai Egyesült Államokban, a volt Nyugat-Európa országaiban nagyon erősen érett meg az elmúlt években az a gondolat, hogy közös a felelősségünk, és tenni kell a fogyasztásnövekedés robbanásszerű eszkalálódásával szemben valamit. Azért, hogy ez a világ körülöttünk harmonikusabb és élhetőbb legyen.

Ez a felismerés azt eredményezte, hogy olyan ügyek, mint például a klímaváltozás kérdése, ma már első számú politikai ügynek számítanak. Bármerre járunk a világban, azt látjuk, hogy ez fontos politikai kérdés. Az Amerikai Egyesült Államokban fontos politikai kérdés, az Németországban és az Európai Unióban, és gondoljunk csak bele, épp legutóbb az Európai Unióban Franciaország hívta fel magára a figyelmet azzal, hogy az újonnan megválasztott, magyar nevet viselő és magyar származású köztársasági elnök egyfajta zöldforradalmat hirdetett meg. A zöldforradalom kapcsán nagyon sok mindenről beszélt, az autópálya-építésekkel szemben a vasút támogatásáról, a génmódosított növények termesztésének és elterjedésének a korlátozásáról, beszélt az atomerőművekkel kapcsolatos problémáról és a nukleáris energia felhasználásáról, és nagyon sok mindenről. Nobel békedíjat kaptak az ENSZ klímaváltozási bizottsága és Al Gore volt amerikai alelnök megosztva, akik ennek az ügynek, a környezettudatos gondolkodásnak, a klímaváltozás káros hatásaival való szembesítésnek szentelték az életüket. Ezek mind-mind azt mutatják, hogy ma a világnak ez fő témája. Magyarországon is egyre inkább az.

Látom a közvélemény-kutatásokat, és érzékelem ezekből a változást. Ma a környezetvédelem ügye – szemben a fél évvel, egy évvel, három évvel ezelőtti állapottal – sokkal inkább politikai ügy Magyarországon, mint volt, és ez jó hír. Nekem miniszterként is ez volt a célom, hogy ezt elérjük, és örülök annak, hogy ez egy siker, hogy elértük, ma politikai ügyként kezelik az emberek a környezettudatos gondolkodás ügyét. Ma a friss közvélemény-kutatások szerint, ha megnézzük azt, megkérdezték az embereket, hogy mit gondolnak a világ változásáról, hogy van-e egyáltalán klímaváltozás, a magyar emberek többsége azt mondja, hogy igen, ő is érzékeli a mindennapjaiban. És érdekes, dolog, amikor megkérdezik őket arról, hogy szerintük tenni kellene-e ellene valamit, azt mondják, hogy igen, és kétharmaduknak az a véleménye, hogy a politika, a politikai elit, a politikusok nem beszélnek erről eleget, és nem tesznek eleget ez ellen. Tehát van egy egyértelmű várakozás a társadalomban.

Néhány nappal ezelőtt – kedden, a költségvetés vitájában – a parlamentben hivatkoztam arra, hogy arról is megkérdezték a magyar lakosságot, hogyha a polgárok állíthatnák össze a költségvetést, akkor mire adnának több pénzt, és volt választási lehetőségük. Lehetett választani az egészségügyet, a honvédelmet, az oktatást – mindent, ami fontos terület, nem akarom az összes fontos területet felsorolni, köztük a környezetvédelmet is –, és a magyar polgárok ma Magyarországon legtöbben a környezetvédelmet választották, hogy igen, arra szeretnének több támogatást adni. Tehát ne becsüljük alá magunkat és a magyar társadalom jelenlegi állapotát, természetesen más a környezettudatosság szintje, mint a volt nyugat-európai és az észak-amerikai országokban, de ahhoz képest, hogy néhány évvel ezelőtt milyen volt, jelentős a változás. Nekem az a meggyőződésem, hogy robbanás küszöbén vagyunk, amikor egy robbanás eredményeként áttör a környezettudatos gondolkodásmód Magyarországon is, ez rövid időn belül be fog következni.

Nagyon szeretném, ha ez az áttörés egyúttal azt az eredményt is magával hozná, hogy világossá tudnánk tenni, a fenntartható fejlődés, a környezettudatos gondolkodás ügye olyan, ami széles körű egyetértést igényel. Ne feledjük el, a fenntartható fejlődés problémája, egyáltalán a fogyasztás növekedése, a népességrobbanás ügye, amely az egész világ globális problémája, természetesen Magyarországnak is gondja, és felvet kérdéseket a demokratikus működéssel kapcsolatban is. Magyarországon látjuk, hogy lenne tennivaló e téren, mert egyfelől le kell szögeznünk azt, hogy természetes módon egy demokratikus társadalom a vitára épül, és mindig kell, hogy legyen vita. Ha nincs vita, akkor az a társadalom nem demokratikus, azt általában diktatúrának nevezzük, és természetes, hogy erős és intenzív viták vannak a magyar társadalomban. Ezt nehezen szokjuk meg, mert nem erről szólt a XX. századi történelmünk, hogy demokratikusvita van az országban. A politikai kultúra sem ehhez alakult, és látjuk, hogy nehezen is alakul e téren.

De a másik oldalról pont a fenntartható fejlődés problémája, a klímaváltozás ügye, az emberiség közös ügyei, amelyek Magyarországon is ugyanúgy közös ügyeink, mutatják meg azt, hogy kellenek ügyek, amelyekben meg tudunk viszont állapodni. Mert mondjuk – hogy az elmúlt hetek-hónapok fontos környezetvédelmit idézzem, azokat hozzam fel példaként – az, hogy a folyók vize szennyezett vagy tiszta, az legyen bárki, konzervatív, szocialista vagy liberális, ugyanolyan fontos neki, hogy tiszta legyen. Az, hogy az ország ne legyen egyetlen országnak sem a szemétlerakó helye, az függetlenül attól, hogy a meggyőződésem liberális, szocialista vagy konzervatív, ugyanolyan fontos ügy mindannyiunknak. Az, hogy az emberek életére veszélyes szennyező anyagokat szállítsuk el onnan, ahol százezrek egészségét veszélyeztetheti, az ugyanúgy, függetlenül attól, hogy konzervatív, szocialista vagy liberális vagyok, közös ügyünk. Tehát vannak olyan ügyek, és a környezetvédelem tipikusan ilyen ügy, amelyekben – jó értelemben vett patriótaként –, mindenféle fellengzősség nélkül nyugodtan kimondva: a nemzet érdekét szolgálva tudunk közösen együttműködni.

Nekem az a politikai célom, hogy ezt a közös együttműködést meg tudjuk találni, mert ez az ország érdeke. Az ország érdeke, hangsúlyozom, a demokratikus vita is, de az is az érdeke, hogy a vita mellett lássuk azokat az ügyeket, amelyben közös alapot kell teremtenünk. És ma leginkább a környezetvédelem az az ügy, amely a politikai közös alapot kell hogy szolgáltassa az ország elkövetkezendő fejlődéséhez.

Nos, ezért én rendkívüli jelentőséget tulajdonítok a környezettudatos gondolkodás megjelenítésére, az oktatási rendszerben is, megjegyzem, a politikai vitáinkban, a politikai életben is, az ilyen tanácskozások révén is. És nem győzöm hangsúlyozni: ehhez nagyon komoly partnert látok a civil szférában. Hiszen ezt nem lehet egyszerűen csak pusztán olyan politikai kérdésnek tekinteni, hogy majd a parlamentben vitatkozunk róla. Ma Magyarországon a környezetvédelem az a terület, ahol a legaktívabb társadalmi területtel kell szembenéznünk, ahol a legaktívabb a civil szféra. Itt van a legtöbb és legjobb munkát végző civil szervezetek együttese. Nélkülük elképzelhetetlen mindennek a megoldása. Az, hogy a magyar társadalom sokkal tudatosabb legyen ebben, tudatosabban foglalkozzunk azzal, hogy hogyan éljük az életünket, hogyan hozzunk meg bizonyos döntéseket, ehhez kell a civil szféra támogatása is. Ezért mi a minisztérium részéről nagyon erősen törekszünk arra, hogy egy szoros, egyértelmű és állandó, stabil együttműködés legyen köztünk, mely világossá teszi azt, hogy természetesen más egy minisztérium és más egy civil szervezet, de az érdekeink, az alapvető érdekeink közösek, és ezt kell szolgálnunk.

Ugyanilyen fontosnak érzem azokat a példákat, amelyekről itt beszéltünk, elnök asszony is említette például a fenntartható fejlődés ügyét, Katona Kálmán elnök úr is említette azt az országgyűlési határozatot, amely megmutatta az ötpárti egyetértésben, hogy igen, lényeges ügyekben létre tudunk hozni közös együttműködést. Nagyon remélem, hogy ilyen lesz rövid időn belül, amiről be tudunk számolni, a jövő nemzedékek országgyűlési biztosa intézményének a megteremtése, mert itt vagyunk a döntés küszöbén, ahol az öt párt közösen tud szintén egy lényeges kérdésben dönteni. Tehát látnunk kell azt, hogy minden súlyos problémája ellenére a magyar közéletnek – mert vannak súlyos problémák, amelyekben érzelmi kérdésekké válnak a politikai viták, ahol hitkérdésekké válnak a politikai viták, ott nem lehet ésszerűen, racionálisan érvelni, és sajnos a magyar közélet hosszú ideje ilyen, hogy hitkérdésekről vitatkozunk –; nos, látjuk, hogy ebben a közegben meg tudunk teremteni néhány értelmes ügyet, ahol ésszerű vitát folytatunk és ésszerű megegyezéseket kötünk. Ez szerintem nagyon biztató kezdet a jövőre nézve, mert ez mutatja azt, hogy meg tudunk teremteni olyan alapokat egy közös együttgondolkodáshoz, amely az ország jövőjét, hangsúlyozom: a felnövekvő generációk jövőjét szolgálja elsősorban.

Nos, mindezek szellemében igyekeztünk azokat a fontos ügyeket a környezetvédelmi bizottsággal együtt, a Környezetvédelmi Minisztérium munkatársaival együtt az elmúlt időszakban képviselni, amelyeket láthattak, és amelyek kapcsán már hivatkoztam is itt néhány konkrét példára. De szeretném előrebocsátani, hogy az elkövetkezendő, előttünk álló évben is nagyon fontosnak tartom a zöldhatóságok megerősítését, amire most lehetőséget biztosít a költségvetésünk, hosszú idő óta először; a Környezetvédelmi Minisztériumnak nagyon jó pozíciót sikerült kiharcolnia, jelentős költségvetési növekedéssel. Ugyanilyen fontosnak tartom a Vásárhelyi-terv ügyét, amely bizony ide tartozik, a maga területfejlesztési és árvízvédelmi szempontjai miatt ugyanúgy a fenntartható fejlődés ideáját szolgálja, mint más fontos, lényeges programunk. És rendkívül lényegesnek érzem felhívni a figyelmet arra, amikor a fenntartható fejlődésről beszélünk, hogy mi ezeket a folyamatokat, stratégiai-tervezési területeket, mint a fenntartható fejlődés ügye, a klímaváltozás ügye vagy az energiagazdálkodás, energiakoncepció kérdése, egyben kezeljük, egységes stratégiaként szeretnénk megjeleníteni a magyar társadalom előtt. A magunk részéről ezt zöldalkotmányozásnak hívjuk. Zöldalkotmányozásnak azért – és ezért is szeretném ezt a kifejezést használni –, mert ezzel is szeretnénk megmutatni azt és sokakat megnyerni partnernek ahhoz, hogy igen, itt egy olyan folyamat zajlik, amelyben a különböző politikai erők részvételével, aktív részvételével tudunk megteremteni fontos kereteket a közös gondolkodáshoz. Szerintem ez a legbiztatóbb fejlemény az elmúlt években az egész magyar politikai közéletben, amire szerintem joggal lehetünk büszkék.

A zöldalkotmányozás folyamata, úgy látom, sikeres lesz. A fenntartható fejlődés ügyében döntöttünk, a klímastratégia ügyében szintén rendkívül biztatóak az együttműködés jelei, és nagyon remélem, hogy az energiakoncepció ügyében is ugyanilyen konszenzust tudunk majd kialakítani. A klímaváltozás ügyében nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy tavasszal egy országos kampányt kívánunk szervezni, s ennek keretében szeretnénk minél többeket elérni ezzel az üggyel, minél több embert megmozgatni a magyar társadalomban. Mert nem elég az, ha egy ismert körben beszélünk csak ezekről a kérdésekről, nem elég, ha a tárca honlapján lehet olvasni a koncepciókat. Szerintem ennél mindannyian – és joggal – többre vágyunk és többet akarunk. Azt akarjuk, hogy az embereket érintse meg ez a probléma, hogy mindenki szembesüljön azzal a személyes felelősséggel, amivel kezdtem ezt a mai előadást, hogy a személyes felelősséget érezzük át a mindennapjainkban: mi az, amit én tehetek, ha úgy tetszik, statisztikai értelemben vett állampolgárként? Azért, hogy a körülöttem lévő világ jobb legyen? Mi az, amiben nekem személyes felelősségem van, és mindannyiunknak van ilyen személyes felelőssége?

Nos hát, ez a dolgunk, hogy erre felhívjuk a figyelmet, ez a politika dolga, hogy felhívja az emberek személyes figyelmét erre. Azon túlmenően pedig nekünk az a dolgunk, hogy a zöldalkotmányozás ügyét sikerre vigyük Magyarországon, hogy azokban a globális folyamatokban, amelyekben mi is ott vagyunk, és amelynek mi is részesei vagyunk, Magyarország is aktív részvevője legyen mindazoknak a fórumoknak, mindazoknak a cselekvéseknek és terveknek, amelyek a világ jövőjét, szebb jövőjét szolgálják, a harmonikusabb társadalom, a természettel való harmonikusabb együttélést megjelenítő társadalom megteremtésével.

Ehhez szeretnék én sok szerencsét és jó tanácskozást kívánni a mai napon a jelenlévőknek. Köszönöm szépen a figyelmet.

5. Relu Fenechiu, a román Képviselőház Közigazgatási, területfejlesztési és környezetvédelmi bizottsága elnökének előadása
A parlamentek együttműködése a fenntartható fejlődés és a klímaváltozás tekintetében

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Budapesten itt lehetek ezen a tanácskozáson, és szólhatok önökhöz, annál is inkább, mivel tudom, hogy az együttműködés országaink között nagyon aktív és egyben nagyon hatékony.

FOTO (5185)
Relu Fenechiu a román törvényhozás munkájáról tartja előadását

Mint ahogy önök is nyilván nagyon jól tudják, épp tegnap került sor a harmadik együttes kormányülésre, a magyar és a román kormány együttes ülésére, egy különleges környezetben, Nagyszebenben, amely idén Európa kulturális fővárosa. Úgy gondolom, miniszter úr Nagyszebenből egyenesen ebbe a terembe érkezett. Ez az együttes kormányülés bizonyos szempontból premiernek számít, történelmi szempontból és a régió szempontjából is. A román közvélemény nagy figyelemmel követte ezt a fontos eseményt, és meg vagyok győződve róla, hogy Magyarországon is ugyanez volt a helyzet.

A román parlament tagjaként elmondhatom, hogy a román és a magyar parlament közötti együttműködés, kapcsolat is nagyon jól áll. 1990-től kezdődően számos kapcsolatfelvételre, számos közös eseményre került sor úgy a két parlament között, mint a parlamenti bizottságok között. Katona Kálmán elnök úrnak azt mondtam, ha kormányaink már harmadszorra találkoznak, abból ebből a ritmusból, ebből az ütemből nekünk sem szabad kiesni, úgyhogy találkoznunk kell gyorsan. Íme, ez teljesült is. Közös foglalatosságunk, hogy az együttműködést elmélyítsük, és így megújítottuk azt a stratégiai partnerségről szóló együttműködési programot, amely a magyar parlament és a román képviselőház között jött létre, ez egy tág körű, intézményi szintű együttműködést tervez.

Az idén júniusban és októberben a két környezetvédelmi bizottság delegációi kölcsönös látogatást hajtottak végre, ami igazság szerint a környezetvédelmi kérdésekre irányuló tapasztalatcseréről szólt. A látogatások során a bizottságok tagjai fontos objektumokat látogattak meg, tehát környezetvédelmi szempontból fontos látogatásokat hajtottak végre mindkét országban. Ugyanakkor a helyhatóságoknál hajtottunk végre látogatást, és e látogatások során pontos képet kaptunk arról, hogy területi szinten mi a helyzet, és milyen intézkedéseket foganatosítottak.

Szeretném önöknek üzenetként elmondani, hogy Romániát nagymértékben foglalkoztatja, nagyon fontosnak tartja azt, hogy szomszédjaival jó szomszédsági viszonyban éljen. Ezért különös gondot fordítunk arra, hogy a belső környezeti problémáink ne hassanak ki szomszédjainkra. Szeretném elmondani, hogy sokat tanultunk azokból a nehézségekből, véletlenszerű eseményekből, amelyekre sor került a múltban. Sajnáljuk, hogy Magyarországnak gondot okoztunk néhány alkalommal, szerencsére nem volt túl sok ilyen alkalom. Tudjuk, hogy mennyire fontos a Tisza vízminősége a magyar nép számára. És pontosan tudjuk, tudatában vagyunk annak, hogy a Tisza vízminősége nagymértékben függ attól, ahogyan mi a vízgazdálkodással foglalkozunk a saját területünkön, például a Tisza mellékfolyóin.

Még egyszer elmondom, hogy nagyon sajnáljuk azt, ami 2000-ben Nagybányán bekövetkezett, azt a szennyezést, szeretném önöket arról biztosítani, hogy a román állam minden erőfeszítést megtesz annak érdekében, hogy ilyen többé ne történhessen meg. Románia átülteti az európai irányelveket, és ennek értelmében fontos törvényeket és szabályokat fogadott el. E törvények életbeléptetése drága, sokba kerül és fáradságos, ugyanakkor nagyon fontos a tagországok számára annak érdekében, hogy például a szennyezéseket elkerüljük. A tapasztalatcserék során megismerhettük azt, hogy Magyarország milyen nagy fontosságot tulajdonít a környezetvédelemnek. Ezt nagyon tiszteletben tartjuk. Ismert előttünk az is, hogy milyen problémákkal szembe magát Magyarország más szomszédjaival való kapcsolataiban. Más szomszédainkkal nekünk is voltak problémáink.

Ami a fenntartható fejlődés kérdését illeti, hiszen a jelen tanácskozásnak ez a témája, a fenntartható fejlődés nagyon komplex, nagyon bonyolult fogalom, ugyanakkor nagyon fontos minden ország számára, hogy ezt szem előtt tartsa akkor, amikor tervez, és amikor a terveket végrehajtja a fenntartható fejlődés végrehajtása szempontjából. A XX. század végére tevődik az az időpont, amikor a politika középpontjába került a fenntartható fejlődés kérdése. Romániában a fenntartható fejlődés nemzeti stratégiáját áttekintettük, határideje 2008, és ennek érdekében az idén augusztusban aláírtunk egy megállapodást az országos stratégia megvalósítása érdekében. A fenntartható fejlődés országos stratégiájának életbe léptetése, megvalósítása érdekében nagyon sok tényező fog össze országon belül, nagyon sok oldalról kapunk technikai és más segítséget. Szem előtt tartjuk azokat a prioritásokat, amelyeket az Európai Unió határozott meg ebben a témában, de akárcsak Magyarországon, az ország nemzeti specifikumát figyelembe vesszük.

Romániának feltett szándéka az, hogy teljesítse azokat az elvárásokat, előírásokat, amelyeket az Európai Unió fenntartható fejlődési stratégiájában megfogalmaztak. Ennek érdekében minden előírást, szabványt teljesíteni kíván.

A fenntartható fejlődési stratégia Romániában feltételezi azt, hogy nemcsak a jelen állapotot kell feltérképeznünk, hanem a jövőbe is kell tekintenünk. Az Európai Bizottság kommünikéiben megjelenő előírásoknak megfelelően a dokumentumainkban, az ágazati stratégiákban elemezzük a helyzetet és a várható jövőképet. Ami pedig a klímaváltozás kérdését illeti, hiszen a klímaváltozás kötelez alapvetően minket arra, hogy a fenntartható fejlődési stratégiákat komolyan vegyük, egyre inkább világossá válik, hogy az egész emberiség számára nyugtalanító a klímaváltozás hatása. Mivel ez globális jelenség, nagyon fontos, hogy az összes ország együttműködjön, hogy nemzetközi szinten összefogjunk globális akciókban, éppen ezért fontos, hogy összefogjunk, nemzetközi tanácskozásokon vegyünk részt és együtt szervezzünk akciókat.

Románia ratifikálta a klímaváltozásról szóló ENSZ-egyezményt, és ezzel kinyilvánította elkötelezettségét a klímaváltozás megakadályozásában. Szeretném, ha tudnák, hogy Románia a fejlett országok között az első volt, amelyik 2001-ben a kiotói egyezményt ratifikálta.

Magam is részt veszek és meg vagyok győződve, hogy Magyarország is képviselteti magát december 13-án az ENSZ-konferencián, amely a klímaváltozásról szól. Globális megállapodásra van szükség a 2012 utáni időszakra, és meg vagyok győződve róla, hogy ez az alkalom megteremti majd a keretet hozzá. Persze rövid távon a kiotói egyezmény kapcsán vállalt kötelezettségeink prioritást élveznek. Szeretném önöket arról biztosítani, hogy a kiotói egyezmény kapcsán Románia a vállalásainak eleget tesz, akárcsak önök. De újra el kell mondanom, hogy egy fejlődésben lévő országnak, Romániának, de Magyarországnak sem könnyű a gázkibocsátásokról szóló kvóták teljesítése, kézbentartása. Bár gondolom, önök is osztják azt a véleményt, hogy ilyen szempontból nagy gondot nem a mi országaink okoznak, hanem az iparilag nagyon fejlett és fejlett országok.

Ami a melegházhatást okozó gázkibocsátások korlátozását illeti, Románia ebben egy határozatot hozott, mégpedig a kvótakereskedelem szempontjából. Az elmúlt napokban fogadta el az Európai Bizottság azt a határértéket, amelyet ilyen szempontból országunk számára javasoltunk. Különböző országokkal, eddig pontosan tíz országgal kötött megállapodást Románia, valamint a kísérleti szénalappal, amelyet a Világbank hozott létre. Ez a protokoll, ez a jegyzőkönyv, megállapodás tehát arról szól, hogy csökkenteni kell a kvótákkal való kereskedést. Ezeknek a megállapodásoknak a hátterében pontosan tudnunk kell azért azt, hogy bármennyire próbáljuk csökkenteni az üvegházhatású gázkibocsátásokat, a Föld felmelegedése megállíthatatlan folyamat, tehát a klímaváltozás folyamata is megállíthatatlan. Ezért inkább az adaptációs intézkedések kerülnek előtérbe.

Az elmúlt időszakban szélsőséges időjárási jelenségeket éltünk meg Romániában, hol árvíz volt, hol nagy szárazság; volt nagyon-nagyon meleg az idén, és volt tavaly például nagyon-nagyon hideg országunkban. Ezeknek a jelenségeknek a mentén kénytelenek voltunk létrehozni egy olyan munkacsoportot, amelynek az a feladata, hogy megpróbáljon megoldást találni, hogyan igazodjunk, adaptálódjunk ezekhez a körülményekhez. Az Európai Unió kereteiben mi annak vagyunk hívei, hogy akár egyoldalúan csökkentsük az emissziós rátát. 2020-ig szeretnénk elérni a 20 százalékkal való csökkentést, és ez összefügg két más célkitűzéssel is.

Az egyik, hogy 20 százalékkal növeljük az energiafelhasználás hatékonyságát, és 2020-ig 20 százalékkal növeljük a megújuló energiaforrásokból származó energia felhasználását. Ilyen értelemben a klímaváltozásról szóló országos stratégia újra előtérbe, aktualizálásra kerül, valamint egy nemzeti akcióterv, annak érdekében, hogy egységes és összehangolt intézkedéseket tudjunk hozni az üvegházhatású gázkibocsátás csökkentésében, valamint megfelelően fel tudjunk lépni a potenciális klímaváltozás hatásaival szemben.

6. Dr. Lenkovics Barnabás egyetemi tanár (ELTE) előadása
"Ha majd a bőség kosarából..."

Visszautalok Elnök úr megnyitó szavaira, miszerint a fenntartható fejlődéssel az a fő problémája, hogy abból éppen az eddig fejlődésnek nevezett növekedéskényszer az, ami fenntarthatatlan. Visszautalok továbbá Szili Katalin elnök asszony gondolatára, a világszegénység problémájára. Mert lehet, hogy csak távoli, de lehet, hogy nagyon is konkrét összefüggés van a globális klímaváltozás, a klímakatasztrófa veszélye, meg a között, hogy mondjuk, egy évben százzal növekszik a világ leggazdagabbjainak – a dollármilliárdosoknak – a száma, és ugyanakkor százmillióval növekszik a világ éhezőinek száma. Ebben az értelemben van egy olyan érzésem, hogy az a fenntarthatatlanság, amit szűken környezeti értelemben szoktunk használni, valójában csak okozat, és arra gondoltam, hogy kicsit avantgard módon most inkább az okról, az okokról – mondhatni, a probléma gyökeréről – beszélnék.

FOTO (5208)
Lenkovics Barnabás új megvilágításban taglalta a fenntarthatóságot

Mindenekelőtt az előadásom talányos címét, Petőfi Sándor: A XIX. század költői című versének egyik sorát kell megfejtenem. Könnyebb lesz ez a megfejtés, ha az egész versszakot idézem.

 

"Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!"

Vegyük figyelmesen sorra a szimbolikus Kánaánba való megérkezés feltételeit! Első: az anyagi javakban való egyenlőség. Második: a törvény előtti egyenlőség. Harmadik: a szellemi javakban, a műveltségben való egyenlőség.

Külön felhívom a figyelmet a sorrendre is: az anyagi, materiális egyenlőség a másik kettőnek előfeltétele, és egyben biztosítéka, garanciája is. Következésképpen: ha az anyagi javak, termelési eszközök, fogyasztási javak, vagyonok, gazdasági, pénzügyi eszközök, stb. birtoklása terén nemzeti keretben vagy akár globálisan nagyfokú az egyenlőtlenség, az formálissá teszi a jogegyenlőséget, és torzítja a műveltségbeli egyenlőséget is. Ha pedig mindhárom területen nagyfokú az egyenlőtlenség, az a társadalom, az a világ fenntarthatatlan. Az volt Petőfi és az első magyar polgárosodás korában, és az ma is. Azért vagyunk itt. Azért, mert amíg a társadalom, amelyben élünk, és világunk, amely körülvesz minket fenntarthatatlan, addig – és itt ismét Petőfit idézem – "addig nincs megnyugvás, / Addig folyvást küszködni kell." Nem magunk miatt, hanem a gyermekeink, unokáink, a jövő generáció iránt érzett felelősségünk miatt.

Előadásomban arról a folyamatos küszködésről kívánok rövid áttekintést adni, amit az európainak nevezett civilizáció tett azért, hogy a fenntartható társadalmi fejlődés feltételeit megteremtse. Miután elsődleges feltételnek az anyagi javak bőségét, és ezek viszonylag kiegyenlített megoszlását tekintjük, ennek alapkérdése pedig a materiális javak feletti jogi uralomnak, azaz a tulajdonjognak a társadalmi megoszlása, mondandómat a tulajdoni rend fenntarthatóságának, fenntarthatatlanságának kérdéseire szűkítem. Teszem ezt abban a meggyőződésben, hogy az emberi élet természeti alapjainak veszélyeztetését, a véges természeti javak felelőtlen elpazarlását csupán okozatnak tekintem, aminek a valódi oka a gazdaság szerkezete, működése, a termelés és a fogyasztás bősége és öncélúsága, mindezek végső oka, hajtóereje pedig az ember mai magántulajdonosi mentalitása. Amíg ezen a végső okon, az ember korlátlan gazdagodási vágyán, a bőség illúzióját hajszoló fogyasztási szokásain, azaz értékszemléletén nem tudunk változtatni, addig az okozattal, a természeti javak pazarlásával szemben aligha tudunk számottevő eredményt elérni.

De honnan fejlődött ki, és mivé alakult az ember mai magántulajdonosi mentalitása? Milyen történelmi fordulatokat írt le, amelyeknek következtében ma, mintha szembe menne régi önmagával. Magyarország csak a XX. században több nagy tulajdonjogi sorsfordulón ment át, nekünk tehát több, a szó szoros értelmében megszenvedett tapasztalatunk lehet ezen a téren, mint a nálunk boldogabb, kevésbé zivataros történelmű országokban.

Kísértet járja be Közép-Kelet-Európát. A XVIII-XIX. századi vadkapitalizmus kísértete. A Kommunista Kiáltvány híres kezdő sorának eme parafrázisával azt a változást kívánom érzékeltetni, ami régiónkban 1990 óta végbement. A kétpólusú világrendszer ideológiai háborúja mögött alapvetően a társadalmasított tulajdonra épülő tervgazdaság és a magántulajdoni alapon működő piacgazdaság versenye húzódott meg. Mindkettő jólétet, a szükségletek egyre növekvő mértékű kielégítését ígérte. Ez a verseny mára eldőlt: a történelem a magántulajdon mellett bizonyított, most az ígéri a bőséget. A tulajdon társadalmasításának és magánosításának, szocializálásának és liberalizálásának, etizálásának és ökonomizálásának alapvető dilemmái azonban ma is aktuálisak.

Sőt, ezek az egyidejű, párhuzamos célok mintha az eddigieknél is élesebben ütköznének, jóllehet, az ilyen ütközések nem új keletűek. Az európai felvilágosodással vette kezdetét az a folyamat, amelyben előbb az üdvözítő magántulajdont, majd az azt mint legfőbb gonoszt tagadó társadalmi tulajdont egyaránt átpolitizálták, megideologizálták, sőt mondhatni, mágikus erőt tulajdonítottak mindkettőnek. Az egész folyamat kiindulópontja a polgárosodás, a polgári tulajdon kifejlődése és megerősödése volt. A polgárságot és tulajdonát nem sikerült beilleszteni az addig uralkodó feudális társadalmi és tulajdoni rendszerbe. Sőt, a polgárság kíméletlenül, többnyire véres forradalmak és polgárháborúk során szétverte a feudális társadalmi és tulajdoni berendezkedést, és a maga számára, különösen a tulajdonával való szabad rendelkezés számára nagy szabadságot biztosító, új társadalmi-gazdasági rendet teremtett.

E közismert tény mögött érdemes megvizsgálni az okot: mi motiválta a polgárság és szövetségesei következetességét, eltökéltségét, sőt olykor gyilkos indulatát? Ezt az okot a feudális, sőt az azt megelőző, rabszolgatartó társadalmak közös lényegi vonásában találhatjuk meg, ami nem más, mint egyfelől a születési előjogok, kiváltságok, másfelől a személyi függőség, az alávetettség és a kiszolgáltatottság viszonyrendszere; azt is mondhatnánk, hogy a szolgaság általános állapota. Ezt elutasítva a magántulajdon és a polgárosodás a szabadság általános állapotát ígérte: szabad magántulajdon, szabad polgár, szabad társadalom. Ennek az ígéretnek máig ható vonzerejével, a személyes szabadság és a személyes tulajdon felértékelésével magyarázható tehát a polgári forradalmak elemi ereje. Bibó István ezt a felszabadító forradalmat az emberi méltóság egyetlen forradalmának nevezte, amelynek bármilyen társadalmi vagy gazdasági fejlődési időszakban, de valamikor le kell zajlania ahhoz, hogy társadalmi szabadságról és demokráciáról beszélhessünk.

A tulajdon felszabadítása és a polgár, az ember felszabadítása tehát olyan szoros, elválaszthatatlan egységben fogalmazódott meg, hogy a szabadság és tulajdon a legtöbb szerzőnél szinonimaként szerepelt, ugyanazt jelentette, sőt, miután számos nagy gondolkodó csak a szabad életet ismerte el emberi életnek, a szabad életet pedig minden ember legfőbb céljával, az emberi boldogsággal azonosította, így gyakran a tulajdon fogalmát is mint az élet, a szabadság és a boldogság szinonimáját használta. Így például John Locke: "A tulajdon közös neve az életnek, a szabadságnak és a vagyonnak." Vagy Diderot: "Az emberi természet és a tulajdon egyazon cél felé tör: hogy felszabadítsa az embert, és a szabadság vezeti el az egyes embert és a társadalmat az elképzelhető legnagyobb boldogsághoz." A filozófiánál egzaktabb új tudományban, a közgazdaságtanban Adam Smith ugyanezt így fogalmazta meg: "Saját munkája olyan tulajdona az embernek, amely minden más tulajdonának a legfőbb forrása, s mint ilyen, a legszentebb és legsérthetetlenebb."

A magyar jakobinusok az életük árán is és a felvilágosodás költői, ha csak kevesekhez is, szinte egyidejűleg közvetítették az eszméket idehaza, a magyar polgárosodás kimagasló alakjai pedig megpróbálták ezeket társadalmi programmá formálni. Méltók rá, hogy néhányukat ideidézzük. Magda Pál, 1819: "A nemzet pallérozásának előmozdítására nemcsak tudományok és mesterségek kívántatnak, hanem szabadság is és tisztelet, becsület és tulajdon jószág." Kölcsey Ferenc, 1834, arra a kérdésre válaszolt, hogyan lehet a súlyos társadalmi feszültségeket megszelídíteni: "Nem egyébbel pedig, csak oly közös érdekkel, mely a társadalom tagjait egyformán kösse a hazához. S ez érdek csupán két szó: szabadság és tulajdon." Deák Ferenc, 1840: "A szorgalomnak két hatalmas rugója van: szabadság és tulajdon. Két hatalmas ösztön ád a polgárnak erőt s lelkesedést a hon védelmében, s e két ösztön: szabadság és tulajdon. Csak két erő köti biztosan a népet a honhoz és a törvényhez, e két varázserő: szabadság és tulajdon." Vajda Péter, 1843: "A szabadság olyan jogos állapot, melyben minden ember ember, testi és lelki vagyont gyűjthet, azon vagyont kénye és belátása szerint használhatja, mások hason jogait meg nem sértve és a befolyásával hozott törvényeknek engedelmeskedve." Széchenyi István, 1846: "Bírhasson minden magyar a törvény védőpajzsa alatt ingatlannal."

A polgárosodás nagy eszméi a polgári törvénykönyvek és más törvények legfontosabb tételeiként fogalmazódtak meg, de közben egy nem jelentéktelen változáson is átmentek. A francia polgári forradalom emberi és polgári jogok nyilatkozatának 1. és 2. cikke még hűen tükrözi a polgárosodás legfontosabb követelményeit és vívmányait: "Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad. Társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulhatnak." "Minden politikai társulás célja az ember természetes és elévülhetetlen jogainak megőrzése. E jogok: a szabadság, a tulajdon, a biztonság és az elnyomatással szemben való ellenállás." A 17. cikk azonban a tulajdon védelmében úgy fogalmazott: "Tulajdonától, lévén a tulajdon szent és sérthetetlen, senki meg nem fosztható."

A deklaráció elején található természetjogi és a végén található absztrakt, pozitív jogi megfogalmazás között jól érzékelhető a különbség. Az előbbinek a középpontjában még a valóságos, eleven ember állt a maga testi-lelki egységében, szabadság és tulajdon utáni vágyával, a társadalmi szabadság és az anyagi biztonság iránti igényével. A szabad tulajdon, szabad polgár, szabad társadalom egymásra épülő és egymást kölcsönösen feltételező rendszerében nincs különbség ember és ember, polgár és polgár között; a szabadságnak nemcsak a tulajdon, de az egyenlőség is az előfeltétele. A polgárok tömegeinek tulajdonosi egyenlősége nélkülözhetetlen ugyanis ahhoz, hogy a tulajdon mint materiális erőforrás képes legyen betölteni az államhatalom legfőbb korlátjának szerepét. Mert ahogyan azt Locke hangsúlyozta: "A hatalom legfőbb korlátja a polgárok tulajdona, az abban megtestesülő gazdasági, anyagi erő."

A tulajdonnak ez a filozófiai és ugyanakkor emberközpontú felfogása, a jogba való átírása és tulajdoni jogkénti megjelenítése következtében viszont részben egy fogalmi beszűkülésen, részben egy tartalmi változáson ment keresztül. A római magánjogi gyökerű tulajdonosi szabadság lényegi eleme a szabad rendelkezés a részjogosultságok gyakorlása – birtoklás, használat, hasznok szedése, elidegenítés, megterhelés s a többi – és a másnak való átengedése, azaz a szerződési szabadság tekintetében, de ez nem terjed ki az ember minden más relációban érvényesülő szabadságigényére, boldogulására és boldogságára. Ennél is fontosabb különbség azonban, hogy a tulajdonjog alkotmányos garanciája és törvényi védelme csak a már megszerzett, a már meglévő tulajdonjogra vonatkozik, mégpedig annak alanyától, tárgyától, nagyságától, méretétől, megszerzésének módjától, felhasználási céljától, annak ésszerűségétől s a többi függetlenül. Ezt a jelenséget a tulajdon jogi absztrakciójának szokás nevezni.

A sérthetetlen tulajdonjog nem szól a tulajdon társadalmi egyenlőségéről, a munkáról, mint a tulajdonhoz jutás egyenlő feltételéről, a megszerzett tulajdonok méret szerinti kiegyenlítéséről. Ha ehhez még hozzáadjuk a nagyméretű tulajdonnak azt a sajátosságát, hogy szaporulata és hasznainak szedése révén tovább növeli önmagát, gazdasági erőfölénye segítségével pedig a kistulajdonok felszámolására képes, úgy előttünk áll az a jelenség, amit Sajó András professzor a polgári jog Máté-effektusának nevezett, idézve az evangélistát: "Akinek van, adatik annak, és bővölködik, de akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van." A szabadság mellett az egyenlőség jelszava tehát, csak mint törvény előtti egyenlőség valósult meg, és kiderült róla, hogy nem csupán üres szólam, de még fokozza is az egyenlőtlenséget. Joggal gúnyolta ezt Anatole France sokat idézett gondolata: a törvények fenséges egyenlősége egyaránt megtiltja gazdagnak és szegénynek, hogy a híd alatt háljon, az utcán kolduljon, és kenyeret lopjon.

Nem csoda hát, ha a társadalomnak a tulajdontól megfosztott, abból kirekesztett, vagy a tulajdonból a szabadsághoz, az élethez, a boldoguláshoz szükséges mértéken alul részesedő tömegei és természetesen a társadalomtudományok művelői azonnal rádöbbentek az eredeti követelések – mondhatni az álmok – és a valóság közötti különbségre. Hiszen még elevenen éltek a köztudatban az eredeti gondolatok, jelszavak és deklarációk, melyek bár nem valósultak meg, de nem is vesztették érvényüket. Amire figyelmeztetett már Adam Smith: nincs virágzó, boldog társadalom ott, ahol az emberek többsége nyomorult szegény, azt jól tudta – sokakkal együtt – a magyar Wesselényi Miklós is. A szegényedés az elnyomottság csíráját hordja magában, s az elszegényedést rabság követi.

Márpedig a polgári társadalom nem akart többé a szolgaság általános állapotába visszasüllyedni. Az egyenlőtlen magántulajdonjog egyre növekvő veszélyessége tehát nagyon rövid idő alatt nyilvánvalóvá vált. Részben a feudális személyi és vagyoni különbségek – és ezzel a személyi és vagyoni függőségi viszonyok – magán-tulajdonjogkénti átmentése, részben az eredeti tőkefelhalmozás során szerzett nagy vagyonok szabad versenyének farkastörvényei következtében szélsőséges tulajdoni, és ebből eredő társadalmi egyenlőtlenségek alakultak ki. Jean-Paul Marat, amikor a gazdasági szabadságra hivatkozva már 1791-ben betiltották a céheket és megtiltották a munkások szervezkedését, érdekeik védelmében – ez a Le Chatelier-féle törvény – keserűen fakadt ki: "Mit nyertünk azzal, hogy megsemmisítettük a nemesek arisztokráciáját, ha helyettesítettük azt a gazdagok arisztokráciájával?" Ezt a kérdést egyre többen, tömegesen tették fel, látva és megtapasztalva, hogy a születési előjogok most vagyoni előjogokként élnek tovább. A születési előjogokat – Bibó István megfogalmazásában a született uralmakat – a született vagyonok uralma váltotta fel, holott a feladat nem az uralomváltás, hanem az uralom jelenségének és lehetőségének a megszüntetése lett volna.

Az egyéni és társadalmi szabadságot ígérő saját tulajdon iránti tömeges vágy tehát nem szűnt meg, sőt tovább erősödött, ezért az emberi méltóság egyetlen nagy forradalmának szükségszerűen folytatódnia kellett. Ahogy Bibó István helyesen rámutatott, tehát egy egységes folyamat másik fázisáról van szó. Ugyancsak ő azonban azt is hangsúlyozta, hogy a szabadság kialakult rendszerében megvan a lehetősége a második átalakulás esetleg elhúzódó, de békés lebonyolódásának. Mások azonban – főleg a saját korukban – másként látták ezt, vagy kevésbé voltak türelmesek. A kialakult viszonyokat bíráló, elítélő gondolkodók közül a legszelídebbek az utópisták voltak. Az általuk ajánlott társadalmak tipikusan az erkölcsösségre, az emberi erényekre, a puritán egyszerűségre és az emberi egyenlőségre épültek. Velük szemben a tudományosnak nevezett szocializmus művelői drasztikus, ám nagyon is praktikus programot ajánlottak: minden addigi társadalmi rend erőszakos megdöntése és a proletariátus uralkodó osztállyá emelése, azaz proletárdiktatúra bevezetése, majd pedig a tőke- és a földtulajdon állami kézben való társadalmasítása. Programjukat nemcsak véresen komolyan gondolták, de a szó szoros értelmében ugyanilyen módszerrel meg is valósították. A marxizmus diktatórikus változatai eleven példái annak, hogy a legnemesebb emberi cél is semmivé lesz, ha embertelen eszközökkel próbálják elérni. A kommunisták megszüntették ugyan a korábbi gyűlölt uralmakat, de nem szüntették meg a gyűlölt uralom jelenségét.

A tulajdon erőszakos, rekvirálásos társadalmasításának szembeötlő sajátossága az, hogy államosítás útján valósult meg. Az állam saját tulajdonosi jogi státusához a hagyományos magántulajdonos jogi pozícióját tekintette modellnek, az állami tulajdon jogi átírásához a magántulajdonjog viszonyszerkezetét használta fel. Ennek következtében a társadalminak nevezett tulajdoni jogosulti pozíciójába egyetlen jogi személy, a szocialista állam került. Ezzel a társadalmasítás gondolatát teljes egészében a visszájára fordította. Az egész társadalmat nem a tulajdon jogosultjává, hanem az állami tulajdonjog kötelezettjévé változtatta. A valódi tulajdonosi egyenlőséget hangoztatva a valóságban a társadalom egyes tagjait nem bevonta a tulajdonjogba, hanem éppen ellenkezőleg, az egész társadalmat kirekesztette abból. Ezzel nem a tulajdon társadalmasítása, hanem a társadalom államosítása valósult meg. A társadalmi tulajdonnak a jogba való átírása állami tulajdonjogként, tehát kísértetiesen hasonlít ahhoz a fogalmi beszűküléshez és tartalmi átalakuláshoz, amit a polgári tulajdon nemes ideológiája és magántulajdonjogként való jogi átírása esetében már tapasztaltunk.

A megoldás társadalmi veszélyei és hátrányai azonban még súlyosabbak lettek. Akkor a nagy tulajdonosok kisebbségére és a tulajdon nélküliek, nincstelenek többségére szakadt ketté a társadalom, és ezek között kezdődött a többnyire politikai és jogi eszközökkel, de néha fegyverrel is vívott harc a tulajdon egyenlőségéért, igazságosabb társadalmi megosztásáért. Ebben a harcban mindkét fél igyekezett a maga oldalán az államot is felhasználni. A szocialista társadalomban a tulajdon nélküliek egyenlősége alakult ki, és az állam és a társadalom között keletkezett szakadék. A tulajdon nélküliek most az állammal szemben kerültek függő és kiszolgáltatott helyzetbe. A társadalom addig soha nem látott mértékben rendelődött alá az államhatalomnak. Marx és Engels a tőkés államot minősítették eszmei össztőkésnek, holott a tőkés állami tulajdonnak a gazdaságon belül – különösen az ő korukban – nem volt meghatározó jelentősége. Arra azonban nem figyelmeztettek, hogy mint a termelési eszközök kizárólagos tulajdonosa, a szocialista állam lesz majd az igazi eszmei össztőkés. Erre – és itt mondhatjuk, hogy az álom és a valóság közti különbségre – csak későn, és csak kevesen döbbentek rá, és persze a véleményük nem kaphatott nyilvánosságot.

Bibó István be merte vallani, hogy a marxi séma túlzott várakozást keltett bennünk, és azt az illúziót keltette, hogy a termelőeszközök köztulajdonba vétele magában megszünteti a kizsákmányolást. Erről szó sincs. Az államosítás nem szocialista vívmány; a szocialisták csinálják ugyan, de a nagyobb hatalomkoncentráció irányában. Az állam a legintenzívebb elnyomás lehetőségét, a magántulajdoni elnyomást többszörösen meghaladó félelmes elnyomás lehetőségét rejti magában. Egyértelműen beigazolódott, hogy a tulajdon nélküli ember nem egyszerűen szegény, hanem teljes mértékben kiszolgáltatottá és jogfosztottá is válik. A szocialista állam következetesen törekedett is arra, hogy polgárainak ne maradjon, ne is képződhessen magántulajdona. Sőt, még a legszükségesebb fogyasztási javakból is csak a minimális, személyi tulajdonnal rendelkezhessenek. A munkabéreknek valóban az életben maradáshoz nélkülözhetetlen mértékre való korlátozását Liska Tibor nyíltan állami bérrabszolgaságnak minősítette.

A proletárdiktatúra válogatott módszereivel végrehajtott államosítással a tulajdon társadalmasítása tehát nem elkezdődött, hanem befejeződött. Az állami tulajdonosi-gazdasági hatalomnak a társadalom egyes tagjaira, az autonóm egyénekre és az egyének autonóm szervezeteire való leosztására, azaz az össznépi tulajdon megszemélyesítésére, demokratizálására, az ezt szolgáló jogi formák kimunkálására sohasem került sor. Ennek döntő oka pedig éppen az, hogy az állam tulajdonjogi jogalanyisága mindvégig alkalmas volt arra, hogy legitimálja az állam gazdasági hatalmát, ez pedig biztosította az anyagi erőt a politikai hatalom folyamatos megtartásához.

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a szocialista állami tulajdon, negyvenéves fejlődése alatt, folyamatos reformkísérletei ellenére, mind alanyi, mind tárgyi és tartalmi értelemben működésképtelenné, megreformálhatatlanná vált. Vele született fogyatékosságai miatt mintegy magától szétesett, aminek következtében ugyanígy szétesett a rá épülő politikai hatalom is. Az egész folyamatban persze óriási szerepe volt a közben újjászülető és megerősödő magántulajdonnak mint az állami tulajdon belső versenytársának. A csaknem teljesen kiirtott magántulajdon néhány fajtájának töredékét egyes lakossági szükségletek kielégítésének kényszere, illetőleg politikai taktikai okok miatt hagyták életben. Ilyen volt a hatvanas évek közepéig néhány javító-karbantartó kisipari szolgáltatás, az ellátatlan területeken működő magánkereskedelem és a mezőgazdaságban a háztáji gazdaság. A magántulajdon növekedésének kiindulópontja az utóbbi volt 1967-től; az így szerzett jövedelem kiegészítette az irreálisan alacsony termelőszövetkezeti jövedelmeket, árutermelése révén javította a falusi és városi élelmiszer-ellátást, bevonta a termelésbe a nők, az öregek, a rokkantak munkáját, a munkaigényes belterjes kultúrák terén tehermentesítette a nagyüzemeket, növelve ezáltal azok eredményeit és sikereit is. A háztáji és kisegítő gazdaságokban a lakosságnak közel a fele érdekelt volt, és a megművelt földterület 12 százalékán az összes mezőgazdasági termék 33,5 százalékát produkálta.

Bár az állam a kötött hatósági áras felvásárlási rendszeren keresztül ezt a gazdasági szektort is kizsákmányolta, vitathatatlan eredményei mégis fontos szerepet játszottak az ipar, a kereskedelem és a szolgáltatási szektor kisvállalkozásainak engedélyezésében és gyors ütemű elterjedésében.1982-től gomba módra szaporodtak a polgári jogi társaságok, gazdasági munkaközösségek, kisszövetkezetek, a szocialista szektoron belül – a társadalmi tulajdon és a magántulajdon sajátos vegyüléseként – a vállalati gazdasági munkaközösségek és a szövetkezeti szakcsoportok, a kereskedelmi és szolgáltatási ágazatokban rohamosan terjedt a szerződéses üzemeltetés, az üzletbérlet és az üzembérlet rendszere. A kisvállalkozások indokai és eredményei ugyanazok voltak, mint a mezőgazdaságban: megteremtették a takarékosabb és hatékonyabb munkavégzés és a magasabb jövedelemszerzés lehetőségét; az addig nagyüzemileg veszteséges tevékenységek terén is nyereséget produkáltak; megteremtették a túlcentralizált állami és szövetkezeti szektor innovatív kisüzemi hátterét; választékban kiszélesítették és minőségben javították a lakossági szükségletek kielégítését s a többi. 1986-ban neves szerzők már azon vitatkoztak, mi legyen a nagyra nőtt kisvállalkozásokkal.

A második gazdaság kialakulásával, szívósságával és növekedésével, az új magántulajdonért való, társadalmi méretű áldozatvállalással nyilvánvalóvá vált, hogy az agyonreformált társadalmi tulajdont és az azon alapuló tervgazdálkodást az egész társadalom végleg elutasította, és helyette a saját munkáján és ezzel együtt a szabad döntésén, de saját felelősségén és kockázatán is alapuló magántulajdont és a piaci gazdálkodást választotta. Ez a választás évekkel megelőzte és szükségszerűen maga után is vonta a politikai értelemben vett első szabad választásokat.

A tulajdonjogok tekintetében közelebbről ez azt jelentette, hogy a társadalom a második gazdaságban már akkor megkezdte az addig társadalmasított tulajdon magánosítását, amikor a politika és az ideológia szintjén ennek még nyoma sem volt. A polgárosodás eredeti értelmében forradalom volt ez is, sőt több és nagyobb emberi áldozattal járó forradalom, mint a későbbi politikai rendszerváltozás. Heti 40 óra munka a béreken keresztül kizsákmányoló hivatalos gazdaságban, majd még egyszer ennyi az önkizsákmányoló második gazdaságban – ezért nagyon sok ember fizetett az egészségével, sőt az életével is. A magam részéről osztom Szelényi Iván véleményét, aki szerint: a kommunizmus elleni harc igazi hősei ezek a névtelenek, akik nem nagy politikai ideálokat követve, hanem a tisztes életlehetőségekért és a valamivel nagyobb autonómiáért harcolva áldozták életüket. Nem bitófán vagy börtönben haltak meg, hanem a 12-16 órás munkanapok árát fizetve.

Az erőszakkal társadalmasított, szocialista tulajdoni renden belül tehát a második gazdaságnak köszönhetően éppúgy kifejlődött a valódi polgári tulajdon, mint annak idején a feudális tulajdonviszonyok közegében, és éppúgy szét is feszítette azt. Ezért ma már azt mondhatjuk, hogy a polgári tulajdon nemcsak a feudális tulajdonnak és abszolutista hatalomnak, hanem az anyagi függetlenségre és személyes szabadságra törekvő embert elnyomó szocialista tulajdonformának és termelési módnak is a tagadása.

Itt és most sem módom, sem lehetőségem nincs arra, hogy az 1990-től napjainkig tartó tulajdoni-gazdasági rendszerváltás folyamatát elemezzem. Mára azonban nyilvánvaló, hogy a társadalom széles rétegei, eltérően az 1990-es nemzeti megújhodási program nemes célkitűzésétől, vagy egyáltalán nem váltak tulajdonossá a magánosítás során, vagy nem jutottak olyan mértékű tulajdonhoz, ami a polgári lét és a polgári szabadság, az egyéni cselekvési autonómia és az esélyegyenlőség szilárd anyagi alapját és biztosítékát jelenthetné. A tulajdon kérdése tehát változatlanul alapvető fontosságú kérdés maradt, sőt az új politikai rendszer megszilárdulását követően ez ma is a legfontosabb kérdés. Lehet, hogy a magyar privatizáció több szempontból is sikeresnek mondható, legsúlyosabb hibája azonban mégiscsak az, hogy eltérően például az 1945-ös földosztástól, széles társadalmi rétegek tulajdon utáni vágyát nem elégítette ki, és ezáltal az ugyanezen rétegek erőfeszítéseiben és áldozatvállalásában rejlő óriási emberi erőforrásokat és tartalékokat nem használhatta ki. Ennek következtében hiányzik ma széles társadalmi rétegek teherviselő és öngondoskodási képessége, az ehhez szükséges mértékű magántulajdon, magánvagyon, az anyagi erő.

FOTÓ (5024)
Szili Katalin és Lenkovics Barnabás a tanácskozás szünetében

A történelemnek persze mindig van ideje a hiányokat pótolni és a hibákat kijavítani. Most változatlanul az a feladat, hogy a társadalmi békét hosszú távra megalapozó, a kiegyensúlyozott, azaz fenntartható gazdaság- és társadalomfejlődést biztosító vagyoni berendezkedést, az ennek alapját képező tulajdoni szerkezetet kialakítsuk. Ha a túlállamosított, társadalmasított tulajdoni szerkezet lebontásának mikéntjéhez, magánosításához nem is volt számunkra történelmi példa, a társadalmilag igazságos és közgazdaságilag működőképes tulajdonszerkezetre vannak példák, így azok most mintaként szolgálhatnak a sokak szerint mára túlprivatizált tulajdoni rend korrekciójához. Ilyen mintának ma a legfejlettebb nyugati országok tulajdoni berendezkedését szokás tekinteni. A szociális piacgazdaságokban mára egységesen kikristályosodott alkotmányos elvként érvényesül, hogy a magántulajdon szabadsága nem sértheti a társadalmi szolidaritás és az esélyegyenlőség elvét, konkrétan a szociális biztonsághoz való jogot, a szociális kiegyenlítés mértéke és módja viszont nem sértheti a tulajdonhoz és a szabad vállalkozáshoz való jogot. Ezen elvek összehangolt érvényesítése, kiegyensúlyozása állandó társadalmi, politikai párbeszédet és konszenzuskeresést feltételez. Ennek a konszenzusnak általában jellemző minimuma a magántulajdoni rend dominanciája mellett a jövedelemmegoszlási rend tudatos, törvényi átalakítása és az arányos közteherviselés. A gazdaságban megtermelt jövedelemnek a munkaerő-tulajdon javára történő igazságosabb átrendezése egy folyamatot indított el, amely a szociálisan fejlett országokban napjainkra egy előre senki által nem látott és nem remélt eredményre vezetett. A tulajdonosi jogosultságok magántulajdoni alapokon, piacgazdasági módszerekkel minden kényszertől mentesen, de törvényes keretek jelentős arányban kiegyenlítődtek, azaz társadalmasodtak. Ezt az arányt általában 40-60 százalékra becsülik, de a folyamatnak még nincs vége. A folyamatot tovább erősíti ma is, hogy a termelőeszköz és a pénztőke mellett felértékelődött az emberi tőke, a tudástőke, ami mindig személyes, és elvileg minden egyes emberben adott, csak az oktatás, a tudomány, a kultúra, a műveltség támogatásával a szellem napvilágává kell fejleszteni.

Az egyéni boldogulás esélyén túl a pénztőke befektetése és működtetése is egyre magasabb fokú szaktudást, egyre értékesebb munkaerőt igényel, ami szintén módosítja a jövedelemmegoszlás arányát a magasan képzett munkaerő javára. A szociális demokráciákban gyakorlatilag eltűnt a kizsákmányolt proletár, és vele a tulajdon társadalmasításának mind a kommunisztikus, mind a fasisztoid, korporatív, nemzeti szocialista ideológiája. És ez nem kis eredmény, hiszen az erőszakmentesség talán minden ma élő ember legfőbb vágya, szerte a világon. Téved azonban, aki azt hiszi, hogy a gazdag országokban ennek az egy problémának a látszólagos megoldásával megoldódott volna a tulajdon minden problémája. Tudjuk, hogy a világ nagyobbik felén, ahova ma még Magyarország is tartozik, még ez az egy probléma sem oldódott meg, még látszólag sem. De máris újabb támadások érik a tulajdont, most már nem csupán az embernek ember feletti, immár globális uralmat biztosító mellékhatása miatt, hanem az embernek a természet feletti, ugyancsak globális léptékben megnyilvánuló korlátlan uralma, erőszaktevése miatt is.

Márpedig a tulajdon eredeti és végső lényege éppen a természet javainak az ember általi elsajátítása. Ezt megszüntetni nyilvánvalóan nem lehet, viszont a helyes mértéket és a kellő egyensúlyt, a fenntarthatóságot itt is megtalálni ma már mindannyiunk létérdeke. Az ember- és természetbarát tulajdoni, gazdasági, társadalmi rend megtalálásához is segítséget nyújthat talán a tulajdon magánosításának és társadalmasításának történelmi küzdelme és tapasztalata, remélhetőleg a jövőben kevesebb harccal, és kevesebb emberi és természeti áldozattal. Ehhez azonban meg kellene újítani – módosítani? kiegészíteni? pontosítani? újraértelmezni? – a polgári társadalmat alkotó egyes embereknek a békés együttlétezés érdekében egymással kötött társadalmi szerződését. Újra és újra konszenzusra kell jutni mind a társadalmi szabadság, mind a társadalmi egyenlőség legalapvetőbb kérdéseiben, hogy aztán meg tudjunk egyezni ugyanezek mindennapi gyakorlati részletkérdéseiben is.

De ha ez sikerülne, az még nem elég. Társadalmi szerződésünket ki kell egészíteni egy természeti szerződéssel, amiben az eddigi társadalmi, gazdasági, tulajdonosi szabadságunkat kell önként korlátozni az élővilággal, a természet javaival, az emberi élet természeti feltételeivel szemben. Jogokat kell biztosítanunk a természeti javak számára, ami részünkről nem jelent mást, mint azokkal szembeni kötelezettségek vállalását és feltétlen teljesítését. Eddig azt hittük, hogy az anyagi, természeti javak bőségkosara kimeríthetetlen, és abból mind egyaránt korlátlanul vehetünk. De már tudjuk, hogy nem így van.

A jognak asztalánál a természetnek is helyet kell adnunk! Társadalmi szerződésünk csak akkor lesz fenntartható, ha abba az ember és természet újonnan kötött természeti szerződésének minden lényeges feltételét, kötelezettségi elemét is beépítjük. Eddig is tudtuk, hogy a jogok forrása a kötelezettségek teljesítése. Mostantól azt is tudnunk kell, hogy életünk és létfeltételeink forrása a természet iránti kötelezettségeink teljesítése. Ehhez nem csupán társadalmi, politikai, gazdasági rendszerváltásra, hanem egy mindezeket követő és átható értékrendszer-változásra is szükség van. Mindehhez kívánom – magunknak – a szellem napvilágát!

7. Hegyi Gyula képviselő (Európai Parlament) előadása
A fenntartható fejlődés aktuális kérdései az Európai Unióban

A jövő nemzedékek ombudsmanja elképzelés egyik mögöttes tartalma az, hogy mindig az utódok bűnhődnek az elődeik bűneiért, és ez valamilyen módon az utolsó beszélőre is igaz, aki a mások nagyon tartalmas előadásának időtúllépése miatt maga kerül abba a kellemetlen helyzetbe, hogy az éhes gyomrokkal szemben kell előadást tartania. Készítettem slide-okat, ezek levetítéséről lemondok, de egyetlenegyet mégis bemutatok. Amikor a fenntartható fejlődésről beszélünk, mindig a kormányok, a civil szervezetek, az önkormányzatok felelősségére gondolunk, és keveset gondolunk arra, hogy a legkisebb szinten – egy utcában, egy útépítésnél – hogyan tudunk tenni valamit. Itt arról van szó, hogy az út közepén nő egy fa, és ahelyett, hogy kivágták volna a fát, az utat kicsit elterelték, és kiírták, hogy vigyázat, itt van egy fa, ezért az út tengelye ezen az angliai kis településen egy kis kanyart vesz. Azt hiszem, ez a fenntartható fejlődés értelmezése a mindennapjainkban: nem a fát vágjuk ki, hanem az utat tesszük kicsit odébb, nem a természettől próbálunk megszabadulni, hanem az életünket alakítjuk a természethez.

Lenkovics professzor úr előadását hallgattam, és nem tudom megállni, professzor úr, remélem nem haragszik meg, ha azt mondom, hogy ön sok nagy nevet említett, én mégis visszamennék a történelmi időben egészen Platón államáig és Arisztotelészig. Arisztotelész azzal vádolta Platónt, hogy túlságosan hisz a közösségi tulajdonban ahelyett, hogy a magántulajdonra építené a jövő társadalmát. Az elmúlt 2500 évben ez a vita nem dőlt el, és azt gondolom, hogy még utódaink is jókat fognak erről a kérdésről vitatkozni. A közösségi társadalmon természetesen nem állami, államosított tulajdont értek, ennek megítélésében egyetértek a professzor úrral.

Az Európai Unió a fenntartható fejlődés motorjának tartja magát, de egy ilyen konferencián, ilyen beszélgetésen – hiszen most már nyolcadszor találkozunk, magam is többször előadtam ennek keretében –, azt gondolom, nem azt várják el tőlem, hogy ünnepi deklarációkat tegyek, hanem hogy inkább a valódi kérdésekről beszéljek.

Az Európai Unió 1973-ban határozta el, hogy környezetvédelmi politikát is kialakít – hiszen gondoljunk arra, hogy eredetileg vámközösségként, acél- és szénközösségként kezdte tevékenységét –; és '73 óta közel háromszáz környezetvédelmi jogszabályt, rendelet és irányelvet fogadtak el. De ha megnézzük, hogy mindennapjainkban ebből mennyit tartunk be, mennyit valósítunk meg, akár Nyugat-Európában, akár Kelet-Európában, az új tagállamoknál, akkor a szám természetesen egyáltalán nem ilyen imponáló.

Azt tudni kell, és ezt minden alkalommal szeretném elmondani, hogy az Európai Unió alapvetően azért ad Magyarország számára környezetvédelmi célra felhasználható anyagi forrásokat, mert azt akarja, hogy érjük utol környezeti szinten az Európai Uniót, a közösségi környezeti jogszabályokat ültessük át a gyakorlatba. Alapvetően úgy szoktuk némi blaszfémiával mondani – mármint a keresztény vallással szembeni blaszfémiával –, hogy egyfajta szentháromság van itt is: a szennyvíz-, a hulladékkezelés és az ivóvíz biztosítása. Ez az, amire az uniós források nagyon nagy része elmegy, és tulajdonképpen, aki ezzel foglalkozik, őszinte pillanatában ki szokta mondani, hogy minden más környezetvédelmi, természetvédelmi célú beruházásra Magyarországon uniós pénzből csak annyi jut, amennyi a kötelező szennyvíz-, hulladék- és ivóvízprogramokból morzsaként megmarad. Természetesen mindent elkövetünk azért, hogy nagyobb morzsa jusson. De tudni kell, hogy az Unió alapvetően azt várja Magyarországtól, hogy ezen a három területen érje el az Európai Unió nyugati tagállamainak a civilizációs normáit.

Fodor miniszter úr már elment, de egy gondolata azért bennem is megmaradt: azt mondta, hogy túl sok a vita a magyar politikai közéletben, meg túl élesek ezek a viták. Teljesen igaza van. Azt gondolom azonban, hogy környezetvédelmi kérdésekben talán több vita is kellene. Sokkal több alapkérdést kellene megvitatni, például a megújuló energiaforrásokkal kapcsolatban, hogy melyik megújuló energiaforrást tartjuk mikor, milyen feltételek között és mellett örvendetesnek, és mikor van az, hogy például a bioenergia felhasználása esetén meg kell húzni egy határt. Nyilvánvalóan nem váltható ki minden energiaforrás bioenergiával, hiszen akkor végül ugyanúgy a természeti erőforrásokat pusztítanánk el, mert az emberiség élelmiszerigényére is gondolni kell.

Azt gondolom tehát, hogy az energiapolitikában Magyarországon nagyon is hiányzik egy átfogó, korrekt és sokoldalú vita, amelyben mindenki elmondaná a véleményét. És a vita végét nem érdemes megelőlegezni, de feltehetően az derülne ki, hogy az energiamix, tehát sokféle energia egymással párhuzamos felhasználása az, ami a fenntartható fejlődés egyik lába. A másik természetesen az energiatakarékosság.

Az Európai Unió fenntartható fejlődésre vonatkozó stratégiájának hét pontja van, és ez a hét pont jól mutatja, hogy mennyire nem csak környezetvédelemről, hanem tágan értelmezett fenntartható fejlődésről van szó. Az 1. pont az éghajlatváltozás és a tiszta energia problémája; 2. a fenntartható közlekedés; 3. a fenntartható fogyasztás és termelés; 4. a természeti erőforrások megőrzése, kezelése; 5. a közegészségügy; 6. a globális szegénység; 7. a társadalmi integráció, demográfia és migráció. Ha ezeket a pontokat végignézzük, akkor mindjárt látjuk azokat a feladatokat, amelyeket Magyarországon és az Unión belül meg kellene oldani.

A tiszta energia tekintetében beleütközünk abba a kérdésbe, hogy nincs egyetlen olyan energiaforma, amellyel kvázi leválthatnánk a többi energiaforrást és energiahordozót, ezért valóban egy nagyon átgondolt stratégiára van szükség. Szerintem a fosszilis energiák sem fognak eltűnni egyik napról a másikra, és akkor merülnek fel olyan izgalmas kérdések, mint a nukleáris energia, szélenergia, bioenergia, vízenergia, amelyekről egyszer egy tárgyilagos vitát kellene folytatni, politikai hisztériák nélkül.

A fenntartható közlekedés Magyarország számára kulcsfontosságú, hiszen abban a sajátos helyzetben vagyunk, hogy mind a városi, mind a helyközi, tehát vasúti közösségi közlekedés szintje, színvonala rossz, ugyanakkor Magyarországon arányaiban még mindig többen veszik igénybe, mint a nyugat-európai országokban. Tehát az a különös helyzet áll fönn, hogy nagy fejlesztési programokkal kellene megőriznünk a tömegközlekedésnek azt az arányát, amely Nyugat-Európában lassan emelkedik, nálunk csökken, ezzel együtt még mindig jobb a kiinduló helyzetünk.

Ami a fenntartható fogyasztást és termelést illeti, Lenkovics professzor úr már beszélt a túlfogyasztás igényéről. Az európai embernek valóban ez az egyik legnagyobb dilemmája. Részben szűkösségben élünk, és higgyék el, nemcsak Közép-Kelet-Európában, de Nyugat-Európában is milliók, tízmilliók élnek szűkösségben, főleg a bevándorlók között. Ugyanakkor pazarló életmódot is élünk, sokszor azok is, akik más tekintetben szűkölködnek a javakban. Ez az a kettőség, amelyet csak társadalmi konszenzussal lehet feloldani.

A természeti erőforrások megőrzése. Olyan világban élünk, amelyben tudni kell, hogy a XXI. században valószínűleg az édesvíz, az ivóvíz lesz a legfontosabb stratégiai készlet; a benzin, illetve a kőolaj pótolható különböző megújuló energiaforrásokkal, de az édesvizet az emberiség nem tudja előállítani, ha egyszer eltűnik a Földről. Ez alapvető kihívása lesz, és könnyen lehet, hogy az új háborúk már az édesvízről fognak szólni, s nem a kőolajról.

Ami a közegészségügyet illeti, nem akarok napi politikai kérdésekbe belemenni, de az Európai Szocialista Pártnak mindenesetre van egy javaslata, amely szerintem az egész kérdésre megoldás lenne. Ez pedig az, hogy az Európai Unióban lassan alakuljon ki egy egységes társadalombiztosítási modell, legyen egységes európai társadalombiztosítás. Ma már milliók dolgoznak határokon túl, néhány évet egyik országban, néhányat egy másikban, aztán egy harmadik országban telepednek le. Ha mind az egészségügy, mind a nyugdíjbiztosítás területén lenne egy egységes európai társadalombiztosítás, akkor sok rossz ízű, keserű vitát takarítanánk meg magunknak.

Tudni kell, hogy az Európai Unió – és hadd legyek őszinte, jó néhány ismerős, baráti arcot látok itt – szereti úgy föltüntetni magát, mint a környezetvédelemnek és a szociális jogoknak erős bástyáját, erődjét egy környezetileg érzéketlen, szociálisan igazságtalan, vad világ közepén. Ehhez képest el kell sajnos mondanunk, hogy azokat a nagyon bátor vállalásokat, amelyeket az Európai Unió tett például az üvegházhatású gázok kibocsátása területén, idáig nem tudta teljesíteni. Helyette 2010-re, majd 2020-ra, majd 2030-ra egyre bátrabb, egyre radikálisabb, egyre szebben hangzó vállalásokat fogalmaz meg, éppenséggel csak holnapra meg a következő évre ezeknek a vállalásoknak a teljesítését nem ígéri, és helyette mindig a távlatban lép mindig följebb és följebb. Sajnos ezek a problémák azok, amelyeket demokratikus úton kellene megoldani, de ugyanakkor egy 27 ország igen nehezen működő gépezete nem mindig képes erre.

Az Európai Bizottságnak a következő vágyai vannak – már elnézést ezért a szóért –: Európának végre kell hajtania éghajlat-változási politikáit, csak ezeknek a politikáknak a részletes kidolgozása az, ahol mindig beleütközünk a legkülönbözőbb lobbiérdekekbe. Növelni kell az alternatív energiák használatát; éppen csak az a probléma, hogy mind a bioenergia, mind a szélenergia, mind pedig – Magyarországon szinte illetlenség kimondani a szót – a vízi energia tekintetében legalább annyi a jogos környezetvédelmi aggály, mint amennyi a bevezetésüket sürgető érdek. Lépéseket kell tenni a környezetbarát közlekedés érdekében, ugyanakkor az autógyárak érdekérvényesítő képessége rendkívül erős; és ma nemcsak Magyarországon van vasutassztrájk, hanem egész Franciaország és Németország megbénult. Tegnap jöttem haza Strasbourgból, láttam a több száz kilométeres sorokat az autópályákon. Az egész vasúti közlekedésben benne van mindig az a rizikó, hogy stratégiailag rendkívül támadható, tehát csak vasútra aligha lehet áttenni egy olyan ország közlekedését, ahol bizonyos alapvető szociális kérdések még nincsenek megoldva. És folytatni kell a szegénység elleni harcot Európában és a világban – mondja az Európai Unió, közben azonban a gazdagok egyre gazdagabbak lettek, a szegények pedig egyre többen és egyre szegényebbek lettek. Az Európai Unió tagállamaiban is, és nemcsak az új tagállamokban, hanem a régi tagállamokban is megvan ez a jelenség. Részint az illegális és legális bevándorlók, részint pedig az elszegényedő emberek milliói mélyülő szegénységben élnek.

Írországot Magyarországon mindig pozitív példaként, az uniós fejlődés mintaországaként szokták említeni. Arról – azt hiszem – nagyon kevesen tudnak Magyarországon, hogy Írországban az elmúlt 15 évben a szegények létszáma megnőtt, a szegények és a jómódú középosztály közötti különbség tovább nőtt, és a mélyszegénységgel kapcsolatban gyakorlatilag semmilyen szociális stratégia nincs. Egy katolikus hagyományú országról van szó, ahol ezt régen jótékonysági alapon az egyház végezte, és az állam nem is akarja átvállalni ezeket a feladatokat. Ezt nem Írország ellen mondom, pusztán és kizárólag azért, mert a gazdasági fejlődésről szóló nagyon szép adatok mögött sajnos ilyen valóság húzódik meg a gazdag nyugat-európai országokban is.

Néhány példát arra, hogyan kellene és ugyanakkor kérdésekben sem tudunk változtatni a klímaváltozás okain. Például, ha Nyugat-Európában erről uniós fórumokon beszélek, nemigen hiszik el, azt hiszik, hibát vétek az angolságomban, amikor arról beszélek, hogy a távfűtés Magyarországon sokszor kétszer olyan drága egy lakásra vetítve, mint az egyéni fűtés. Azt hiszik, elrontottam valamit, mert nyilván a távfűtés az olcsóbb. Elvben a távfűtés lenne a legkörnyezetbarátabb fűtés, hiszen – nem is kell magyarázni – nem lakásonként kell fűteni, hanem 5-10-15 ezer lakást lehet egyszerre fűteni, és ha valamilyen energiahordozóról át akarunk váltani a másikra, akkor sokkal egyszerűbb, például megújuló energiára átállítani egy távfűtőrendszert, mint lakásonként ugyanezt megtenni. Ezzel együtt Magyarországon a távfűtés olyan darázsfészek, amelyben kockázatos beelnyúlni. Magyarországon százszor annyi pénzt költünk gázár-támogatásra, mint fűtéskorszerűsítésre, ami azt jelenti, hogy nem a lakásokat, házakat szigeteljük, hanem odaadjuk a pénzt a pazarló fűtésre – kvázi, mintha elégetnénk a bankókat –, hiszen jövőre, jövő után ugyanannyi energiát kell felhasználni.

Magyarország szegény ország – mondjuk az Unión belül –, de egy négyzetméternyi lakás fűtésére kétszer-háromszor annyi energiát használunk fel, mint a legfejlettebb nyugat-európai országokban. Erre is igaz az, hogy mindig a szegény éli a legpazarlóbb életet; Magyarország energiafelhasználására ez minden tekintetben igaz. Azzal is szembe kell nézni, hogy az Európai Unió előbb-utóbb meg fogja unni, pontosabban szólva meg fogja tiltani a fosszilis energiák felhasználásának állami támogatását, dotációját. Mi magyar képviselők az Európai Parlamentben kettős helyzetben vagyunk, mert egyrészt átlátjuk, hogy miért nem szabadna fosszilis energia, például gáz támogatására költségvetési pénzt adni, de másrészt a magyar szociális valóságot ismerve azért harcolunk, hogy ez a tilalom minél később lépjen életbe. De egyszer eljön az igazság pillanata, amikor szembe kell néznünk azzal, hogy ha a klímaváltozás ellen harcolunk, akkor energiatakarékosságra van szükség, és nem az energiafogyasztás anyagi támogatására.

Utolsó gondolatként, hogy valóban hozzáférjenek a kint felállított büféasztalokhoz és a beszélgetés lehetőségéhez: az Európai Unió legnagyobb dilemmája a lisszaboni stratégia megvalósulása. A lisszaboni stratégia azt mondja, hogy az Európai Unió legyen a legversenyképesebb, legkörnyezetbarátabb és szociálisan a legigazságosabb kontinens, államközösség a világon. Vannak, akik azt mondják, hogy ez zéró összegű játék: ha a környezetvédelmet növelem, akkor a versenyképesség vagy a szociális jólét csökken. Azt gondolom, ezt a horizontális problémát csak vertikálisan lehet meghaladni: ha felülemelkedünk a statikus helyzeten, és megpróbálunk olyan versenyképességet megvalósítani, amely modern, környezetbarát technológián alapul. Vagyis azt állítom, hogy a környezetbarát technológia is lehet versenyképes, ahogy a szociálisan igazságos társadalom is versenyképes lehet, ehhez azonban eddigi előítéleteinket és beidegződéseinket félre téve komplexen, új alapokon kell megközelíteni a környezeti, gazdasági, ipari problémáinkat. Ennek legfontosabb útja-módja a technikai-tudományos fejlődés, amelyre az eddiginél nagyobb összegekkel kell, kellene fordítani.

8. A Nemzeti Fenntartható Fejlődési Stratégiából adódó feladatok; pódiumbeszélgetés a parlamenti pártok, a tudomány és a civilek képviselőivel
Láng István akadémikus bevezetője

A meghívó tartalmazza a mostani pódiumbeszélgetés céljának megjelölését, a parlamenti pártok szakpolitikusainak a névsorát, és tartalmazza azt a három, a civil szféra részéről megjelölt szakértőt, akik majd reflektálni fognak az első körben elhangzott megjegyzésekre.

Az időütemezést illetően azt szeretném javasolni, hogy egy-egy paneltag részéről a felszólalás olyan öt perc, maximum hat perc legyen. Van nálam stopperóra, úgyhogy szükség esetén tudok, természetesen udvariasan jelezni; erre már kialakult módszerek vannak. Ha az első kör lement, utána lehetséges, hogy a panel tagjai egymás között még egy kicsit vitáznak. S ha fél 3-ig még ezen kívül is marad egy kis időnk, akkor lehetőség lesz arra, hogy a jelenlévők közül is néhányan röviden, tömören, a tárgyhoz illően hozzászóljanak és javaslatokat mondjanak el. Ennyit, kérem, a levezetés technikai kérdéseiről.

Tartalmi vonatkozásban tényleg csak két-három mondatot szeretnék elmondani. Azt hiszem, a délelőtti előadásokból örömmel hallottuk, hogy az Országgyűlés megszavazta a fenntartható fejlődés nemzeti tanácsának létrehozását. Hallottuk, hogy nemsokára a zöldombudsman is valószínűleg elfogadásra kerül. Úgyhogy én azt hiszem, a mai beszélgetés tartalmi vonatkozásban talán koncentráljon arra, hogyan lehetséges a fenntartható fejlődés már e kormányszinten elfogadott anyagát továbbfejleszteni; illetőleg hogyan lehetséges a még el nem fogadott, de mindenképpen összeillesztendő két másik stratégiával összhangot hozni: az egyik az energiapolitika, a másik az éghajlatváltozás. Ezen túlmenően pedig talán szervezeti kérdésekben is jó lenne, ha gondolatok születnének, hogy ez az új tanács hogyan működjön, más intézményi egységek hogyan kapcsolódjanak be ebbe a munkába, és így tovább.

FOTÓ (5036)
Egy irányba tekint Láng István, Faragó Tibor és Simon József – az MTA, a Kormány és az Országgyűlés

Ennyit bevezetésként. Azt hiszem, a legokosabb az, ha a meghívón szereplő sorrendnek megfelelően elkezdjük a nézetek kifejtését.

A parlamenti pártok szakpolitikusai közül elsőnek Ékes József parlamenti képviselő urat kérem fel, a Fidesz részéről. Egyébként választhat az illető, vagy följön ide, és erről az emelvényről beszél, de van hordozható mikrofon, aki azt preferálja, akkor úgy beszéljen.

Tessék parancsolni, képviselő úr!

Ékes József országgyűlési képviselő (Fidesz)

Köszönöm a szót, elnök úr. Kérem, hogy akkor majd nyolc percnél tessék kocogtatni, és akkor egyből be is fejezem.

Örülök annak, hogy ilyen sokan itt maradtak. Mielőtt feljöttem, megnéztem azt az ásványvizes üveget, hol, mikor és ki palackozta. Ez fontos azért is, mert úgy érzem, ma Magyarországon azt a fenntartható fejlődési stratégiát, ami júniusban kiment az Unióba, önök közül nem sokan olvasták. Mint ahogy a parlamenti képviselők közül sem sokan olvasták. Jómagam végigcsináltam az elmúlt másfél év folyamán az élelmiszer-biztonsági országgyűlési határozati javaslatot, a génmódosított termékek magyarországi kitiltásának az ötpárti egyeztetését, úgyszintén a fenntartható fejlődés kérdését, valamint a jövő nemzedéke ombudsmanjának parlamenti vitáját, és most van előkészítés alatt egy újabb országgyűlési határozati javaslat: feltehetően, ha a kormányzó pártok is ebben egyetértenek, a stratégiai ágazatok megjelölésének a kérdése.

Jó egy hónappal volt az európai ügyek bizottságának egy ülése, ahol az egyik miniszter úgy fogalmazott, hogy vegyük tudomásul: Amerika a kutatás-fejlesztésnek és alkalmazásnak lesz a fellegvára, Kína a tömegtermelésé, India pedig a szolgáltatásé. És akkor úgy föltettem a kérdést, hogy: és akkor Magyarországot hova tetszenek besorolni? Ugye, ez a nagy kérdés. Milyen országot akarunk egyáltalán? Mivel rendelkezik ez az ország? És erre a rendelkezésre milyen stratégiát kívánunk kialakítani? Ez egy óriási nagy kérdés. Vannak-e stratégiai ágazataink? Önök közül fel tudja-e tenni a kezét valaki, aki egyet is meg tud ma nevezni Magyarországon? Hiszen a kutatóbázisaink, a laborjaink, a génbankunk, azt lehet mondani, szép lassan már másé lesz. Ugyanilyen a vízbázis kérdése is. A parlamentben az éjszaka leple alatt történt meg a stratégiai ágazatok privatizációjának a vitája, az összes regionális vízbázis eladásának az ügye. Tehát van-e stratégiánk? Van-e jövőképünk? Van-e olyan jövőképünk, amellyel a felnövekvő nemzedéket késztetni tudjuk arra, hogy itthon maradjon, és ne vándoroljon el?

Az Európai Uniót is szétfeszíti a demográfiai kérdés. A globalizációból adódóan óriási harcok folynak a gazdasági hatalomért: Kína, Oroszország, Európa, Nyugat-Európa. Hová helyezzük el Magyarországot? Tehát ezek mind olyan kérdések, amelyekben – úgy érzem – az öt parlamenti pártnak és tulajdonképpen a szellemieknek is, közös álláspontot kellene tudni kialakítani.

Taktikusnak kellett lennünk, amikor a nemzeti fenntartható fejlődés ötpárti egyeztetése folyt, mert taktikusnak kellett lenni. Mert ha túlságosan elhúzódott volna, lehet, hogy tulajdonképpen a szavazás nem hozta volna meg azt az eredményt, amelyet vártunk tőle, hogy igenis, legyen a parlament alá rendelt stratégiai alkotó, ellenőrző tanács, amely tulajdonképpen magát a 20-25 éves programot Magyarország számára el tudja készíteni. Itt merül fel a kérdés, hogy milyen tanácsot akarunk. Mindenki bele tudjon ebbe a tevékenységbe szólni, a legegyszerűbb állampolgár is, vagy hozzunk létre megint egy olyan grémiumot, amelynek tagjai majd egymás között acsarkodnak, és a végén nem születik belőle semmi? Ezek azok a kérdések, amelyeket nekünk – mindannyiunknak – meg kell oldani.

Bízom abban – hiszen ez az 5-6 perc rettentő kevés arra, hogy valóban azt a hosszú folyamatot, amelyet az öt parlamenti párt, nemcsak ebben a témában, hanem más témában is végigcsinált –, hogy ezt elemezni és értékelni is tudjuk. De bízom abban is, hogy a magyar társadalom fel fog ébredni, rá fog döbbenni arra, hogy az erdeinkkel, termőföldjeinkkel, vizeinkkel, energiánkkal nem tehetünk azt, amit akarunk. Ma Magyarországon pazarlás folyik. Ma Magyarországon egy gyorsított eljárással történő privatizálás folyik, és amikor Lenkovics Barnabás mondta, hogy mi marad az egyénnek: marad-e egyáltalán valami a nemzetnek? Kiszolgáltatottak leszünk-e? Ez a nagy kérdés. Erre kell nekünk egy olyan stratégiát felépíteni, ami 20-25 éven keresztül ennek az országnak, ennek a nemzetnek a sorsát jobbítani tudja, meg tudja fordítani!

Bízom benne, hogy nemcsak abban az egy témában még, ami előttünk van az ötpárti egyeztetésnél, hanem sok más témában is egyet fogunk tudni érteni, és sok más témában is le tudjuk rakni azokat az alapokat, amelyek a nemzet fennmaradását, a fenntartható fejlődést tudja garantálni mindannyiunk számára, és a jelenlegi demográfiai fogyás is megállítható lesz. Hiszen a nemzeti fenntartható fejlődésnek egyik lételeme maga a demográfia kérdése, és ebben a szociális kérdés, a környezetvédelem kérdése, és amit Hegyi Gyula is elmondott: számos olyan témakört kell egymásra építeni, ami a nemzet számára valóban fontos.

Dr. Nagy Andor országgyűlési képviselő (KDNP)

Köszönöm a szót, elnök úr. Mivel nagyon kevés az idő, igyekszem arra koncentrálni, ami ennek a pódiumbeszélgetésnek a célja, vagyis: hogyan tovább? Tennék konkrét javaslatokat is annak érdekében, hogy tényleg menjünk egy lépéssel tovább, és lesznek köztük olyanok is, amelyekben szerintem vitatkozni is fogunk.

Mielőtt azonban elmondanám, hogy szerintem hogyan tovább, hadd tegyek fel egy alapvető kérdést. Úgy gondolom, most előttünk, parlamenti képviselők előtt alapvetően két út lesz, amikor létre fog jönni a fenntartható fejlődés nemzeti tanácsa. Az egyik út az lehet, amit képviselőtársam is említett, hogy úgy, ahogyan már korábban is létrehoztunk tanácsokat, ez előbb-utóbb ki fog üresedni, létrehozunk egy olyan grémiumot, amely kicsit – azt mondanám – olyan lesz, mint egy homokozó, lehet benne "homokozni" a tudománynak, a civil szférának, a politikusoknak, a politikai akarat pedig az államigazgatás segítségével ezt a grémiumot fokozatosan ellehetetleníti. Nem tölti meg igazán tartalommal a fenntartható fejlődés stratégiáját. Erre különböző praktikák vannak, ilyeneket többször átéltünk már politikusként is, hadd mondjak néhányat. Mondjuk, egy-két nappal a határidő előtt megkapják azt az előterjesztést, amelyre érdemben kell reagálni. Reagálnak rá, de az érdemi észrevételeket majd nem veszik figyelembe, és szép lassan elhal a fenntartható fejlődés nemzeti tanácsa. Nem szeretném, hogyha ez történne, de politikus vagyok, láttam már ilyet, és szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ez is benne van a levegőben, de szerintem ezt jó lenne elkerülni. Azt mondanám, hogy ez az egyik út, ez szerintem nem jó, nem járható úr, mert kevés az, ha azt tudjuk, mondani, hogy van egy ilyen tanácsunk, egy ilyen stratégiánk, kipipálhatjuk az EU-s kötelezettségvállalást, megtettük, amit megkövetelt tőlünk az Európai Unió. De jó-e ez az országnak? Szerintem ez nem lenne jó Magyarországnak.

Mi jó az országnak? Szerintem az a jó, ha megtöltjük tartalommal a fenntartható fejlődés stratégiáját, és olyan nemzeti tanácsot hozunk létre, amelynek érdemi feladatai lesznek. Nekem volt módom arra, amikor készültem erre a hozzászólásra, hogy megnézzem, az Európai Unióban az egyes tagállamok milyen megoldást választottak arra, hogy milyenfajta nemzeti tanácsot hozzanak létre. És mivel éltem majdnem négy évet Németországban, kicsit elfogult vagyok, nagyon sok mindent szeretek, amit a németek csinálnak, és hadd adjam elő azt, hogy szívesen látnék egy úgynevezett német mintára létrehozott magyar fenntartható fejlődés nemzeti tanácsát. A németek azt az utat választották, hogy ennek a tanácsnak 15 tagja van, a belgáknál 38. Azt gondolom, ha túl sok tagja lesz a tanácsnak, akkor szét fogja verni egyszerűen a résztvevők száma az érdemi munkát. Nem szabad túl sok embert ebbe a tanácsba delegálni, különben nem fognak tudni értelmesen egymással dolgozni.

A 15 tagú német nemzeti tanácsban szerepelnek a civil szervezetek és a tudományos élet képviselői, és nagyon fontos, hogy benne van az üzleti szféra is. Azt gondolom, Magyarországon nem lehet ma fenntartható fejlődési stratégiát csinálni és nemzeti tanácsot létrehozni az üzleti élet képviselői nélkül, szerintem nekik is benne kell lenniük. Mivel én Nógrád megyében vagyok országgyűlési képviselő, a választópolgáraim 20 százaléka roma származású, megfontolásra javasolnám – többen beszéltek itt a szegénység kapcsán jelentős problémákról –, hogy például ebbe a nemzeti tanácsba delegáljunk-e a kisebbségeket képviselő valakit, hogy ez ki legyen, azt szerintem vitassuk meg, és én itt elsősorban a roma kisebbségre gondolok.

Úgy gondolom, ennek a tanácsnak a hatáskörét, működését illetően érdemes lenne legalább két munkacsoportot létrehoznia. Az egyik munkacsoport lehetne például az éghajlat-változási, klímaváltozási munkacsoport, a másik pedig az energiapolitikai. Ugyanis azt látom, hogy ezek olyan kiemelt területek, melyekbe nagyon sok minden belefér. Beleférnek azok a stratégiai ágazatok, amelyekről a képviselőtársam beszélt, belefér a víz. De legyenek munkacsoportjai, hogy ne csak az legyen a célja a nemzeti tanácsnak, hogy a kormány által elfogadandó vagy már elfogadott stratégiákat vizsgálja a fenntarthatóság szempontjából, hanem létrehoz két ilyen munkacsoportot.

Sőt, én továbbmennék, és azt javasolnám, hogy legyen vertikális tagoltsága is a tanácsnak. Mire gondolok? Magyarországnak vannak fejlesztési tervei, ezek egy része központi, egy része regionális fejlesztési terv. Azt is megfontolásra javasolnám, hogy ennek a tanácsnak a tagjai delegáltként részt vehessenek a regionális fejlesztési tanácsokban, és ott megjeleníthessék a fenntartható fejlődés szempontjait. Sőt, nemcsak regionális szinten, hanem talán az önkormányzatok szintjén is be kellene végre vinni a fejlesztési tervekbe a fenntarthatóság szempontjait, és mondjuk, a megyei és helyi önkormányzatoknál megjeleníteni ezt szempontként. Hogy ezt hogyan lehet, azt nem gondoltam még végig, csak érzem ennek a szükségességét, mert az élet úgy épül fel, hogy vannak kicsi, helyi stratégiák, vannak kistérségi, regionális stratégiák, és ha csak országos dolgokkal foglalkozunk, és alulról ez nem jelenik meg, akkor sokkal nehezebb dolgunk lesz.

A tanács működésére meg nem találok jobb kifejezést, mint ami már ismert; bizonyos befektetéseknél, építkezéseknél használjuk ezt a PPP kifejezést. Legyen ez egy igazi public private partnership, tehát a közszférának, a magánszférának egy olyan együttműködése, amely egyben hatékony is.

Azt gondolom, gyökeresen változtatni kellene a kormányzatnak a kutatás-fejlesztés terén abban, hogy ne csak olyan területeket kutassunk és fejlesszünk, amelyek már bejárt utat mutatnak, hanem igenis legyen több pénz a megújuló energiák kutatására, fejlesztésére, az innovációra és a fenntartható fejlődésre. Mert mindig azzal érvelnek azok, akik a fosszilis energiákból élnek, és az az érdekük, hogy az terjedjen el, hogy drágább a megújuló energia. Persze, hogy drágább, mert a technológia drágább! De ha a kutatás-fejlesztés lehetővé tenne olyan új technológiákat, amelyeknek a bevezetése persze, most drágábbnak tűnik, de hosszú távon, ha minél többen alkalmazzák, akkor az üzletileg is megéri és elterjeszthető, akkor sokkal könnyebb dolgunk lenne. S nem tudom, ki fogalmazta meg, talán Hegyi Gyula: létrejöhetne Magyarországon is egy olyan egészséges energiamix, amelyben meglenne a hagyományos energiának is, meglenne talán a nukleáris energiának, de meglenne a megújuló energiáknak is a megfelelő szerepe. Mert nekem meggyőződésem az, hogy Magyarország akkor jár jó úton, ha az utóbbira is megfelelő figyelmet és megfelelő pénzt fordít.

Tóbiás József országgyűlési képviselő (MSZP)

Tisztelt Jelenlévők, Hölgyeim és Uraim! Nagyon nehéz öt percben arról beszélni, hogy a politika hol tart ma a fenntartható fejlődés elsajátításában. Itt ülünk – remélem, visszaérkezik Katona Kálmán képviselőtársam is – öten, mögöttünk minden frakcióban van egy-egy munkacsoport, akik, ha őszintén akarom mondani, tanulják ezt a szakmát; nem is szakma: tanulják ezt a szemléletet; igyekeznek elsajátítani, hogy hogyan, miképpen kell viszonyulni a harmonikus társadalom képéhez, egy olyan politikai közegben, ahol a politika horizontja négy évnél tovább nem lát. Tehát korlátossá teszi saját magát, miközben pont arról beszélünk, hogy csak akkor vagyunk képesek fenntarthatóságáról, harmonikus társadalomképről beszélni vagy konkrétan vízbázisok kérdéséről, energiapolitikáról, amely nem a jelenünket fogja eldönteni, hanem a jövőnket fogja meghatározni, azonban ha már túlnyúlik egy adott választási cikluson, akkor úgy vannak vele, hogy hát, majd meglátjuk, majd talán. Ezt amúgy megéljük itt néhányan, akik az országgyűlési határozati javaslattal vagy magával az ombudsmannal küzdenek, és igyekeznek meggyőzni a sajátjaikat, hogy kicsit magasabbra kell emelni a fejünket ahhoz, hogy lássuk, ami szembejön velünk.

Egy másik tapasztalás, hogy a politika általában a legutolsó a sorban; azt szokták mondani, hogy a gazdaság mindig élen jár, a gazdaság hatásait vagy kényszereit ha felismeri a politika, akkor cselekszik, és válaszokat ad arra a jelenre, ami éppen történik. Ma inkább úgy látom, hogy már lassan a társadalom is beelőz bennünket, tehát ott is hamarabb fogalmazódnak meg azok az igények, amelyekre a politika utolsóként igyekszik reagálni. Ezen szeretnénk mi változtatni, és tettük meg azokat a kezdeti lépéseket, amelyeket nem is tartunk, úgymond, tökéletesnek, mert lehetne tökéletesebb, de hát az ember úgy van vele, hogy igyekszik és törekszik a legalkalmasabbá válni, hogy a fejlődést mind mintaként, mind pedig gyakorlóként tudja alkalmazni.

Nagy Andor képviselőtársam két témát érintett, én is erre szorítkoznék, miszerint a fenntartható fejlődési stratégia megújításában milyen irányokat érdemes, lehet felvetni és a mellett kiállni. A másik pedig, hogy van már egy országgyűlési határozat, amely ugyan nem hozta létre a nemzeti tanácsot, hanem, ha jól emlékszem, pontosan annak a kezdeményezését tette meg a frakciók irányába, és itt lesz majd a puding próbája, hogy a frakciók képesek lesznek-e közmegegyezésre jutni abban, hogy milyen összetételben, milyen feladat- és hatáskörrel, milyen munkarendben jöjjön létre ez a nemzeti tanács. És igaza van képviselőtársamnak, hogy meg kell nézni, milyen nemzetközi példák vannak, mert létezik német, létezik angol, létezik francia, számos más kezdeményezés van, amelyről nem tudjuk még megmondani, hogy előreviszi-e ezt vagy fékezi. Én azt tudom, hogy olyan megoldást kell választani, amelyben a politika ki meri mondani, hogy a hatalmának egy részéről képes lemondani azért, hogy legitimációt nyerjen a tartós parlamentáris demokrácia működéséhez. Ez az alfája és az ómegája szerintem a nemzeti tanács létrejöttének. Tehát ezt mi fogjuk ilyen értelemben eldönteni, erről szól az országgyűlési határozat.

De még nincs meg a tanács. Nézzük meg, milyen szereplők lehetnek, ahol még további kezdeményezéseket tehetünk, pont azért, hogy a saját fejünket, a saját szemléletünket önök által, szakemberek által, civilek által képesek legyünk formálni, a saját tudatunkat, szemléletünket, hogy aztán majd, akár politikai, akár pedig társadalmi szektorban képesek legyünk ezt kisugározni, hogy magunk is a változás motorjaivá válhassunk. Van egy törvényhozási szerepkör. Én azt javaslom, vitassuk meg, vitassák meg a frakciók, hogy jöjjön-e létre egy olyan fenntartható fejlődési eseti bizottság, állandó bizottság – bármilyen formája lehet –, amely a parlamentben, nemcsak a frakciók munkacsoportjainak szintjén, hanem már egyfajta partnerség alapján a parlamentnek, a kormánynak és a létrejövő nemzeti tanácsnak lehet egyfajta társszereplője, szövetségese abban, hogy hogyan és miképpen lehet majd energiastratégiáról, klímastratégiáról és bármi másról beszélni.

A munkacsoportok létrejöttek. Hiányban szenved ma a politika, nem a társadalom, hanem a politika, hogy vannak-e a fenntartható fejlődéshez értő szakértők, olyan emberek, akik ennek akár szemléleti, humán-, akár pedig szakmapolitikai rendszereiben jártasak, tudásuk, ismeretük van, amelyeket ma a politika nem tudott integrálni, nem tudott beemelni abba, hogy lám-lám, nemcsak hogy van, mondjuk, energiapolitikai szakértő – és finoman fogalmazunk –, hanem létezik fenntartható fejlődés szakértő is, aki nemcsak hogy fel tudja sorolni, hogy hányféle ENSZ-határozat vagy egyezmény született, hanem képes olyan megoldási képleteknek az előállítására is, amelyet ha a politika felemel és magáévá tud tenni, alkalmas arra, hogy beépüljön, mondjuk, a törvényhozásba.

A kormánynak mindig a legnehezebb, hiszen a kormány pont abban a kényszerben van, amit a bevezetőmben mondtam, hogy négy év áll rendelkezésére, ebbe akar belezsúfolni mindent, és ő egy hatalmi centrum. Mégis létrejött egy kormányhatározat, amely a fenntartható fejlődés kormányzati koordinációját hivatott biztosítani, ez ma a Miniszterelnöki Hivatalban van. Mi azt szeretnénk, ha egy olyan ágazatközi integráció jönne létre, amely nem jelöli ki önállóan csak a KvVM-et, önállóan a szociális területet vagy a gazdasági tárcát, hogy az kezelje ezt, hiszen ez így félmegoldás lenne, hanem létre kell hozni azt az ernyőrendszert, amelynek a hatásköre is megvan arra, hogy ezt a három pólust egyidejűleg igyekezzen egyensúlyba hozni. Nem vitatjuk azt, hogy ma mennyire eltorzult ez a három pólus.

Egyetértek azzal, hogy regionális és önkormányzati szinten is létre kellene hozni a nemzeti fenntartható fejlődés tanácsának ezeket a rendszereit, és létre kellene hozni a parlamentáris rendszerben, a kormányzati-államigazgatási rendszerben is ugyanezeket a felületeket, azért, merthogy ott lehet bekapcsolni valójában a társadalmi részvételt.

Végezetül, ami a fenntartható fejlődés megújítására vonatkozik, egy mondatban. Nem hiszem, hogy infrastrukturális versenyben fogunk fenntarthatóvá válni. Azt hiszem, egy szemléleti versenyben leszünk képesek fenntarthatóvá válni, és jelen pillanatban a fenntartható fejlődés stratégiája és a majd ebből fakadó fejlesztési tervek nem ezt tükrözik. Meg kell néznünk, mi az, amin még lehet változtatni, ahol képesek vagyunk beemelni a környezeti externáliákat a fejlesztési programokba, és meg kell nézni, hogy képesek vagyunk-e tágítani azt a horizontot, ami a fejlesztési tervekben nagyon kevés összeget szán annak az elsajátítására, hogy az emberek valójában megértsék, hogy mindaz, amit tesznek, a fenntarthatatlansághoz vezet.

Talán akkor a politika is megérti, hogy nem a verseny, hanem az alkalmazkodás minél magasabb szintű képessége lesz az, ami bennünket harmonikus társadalommá formál.

Velkey Gábor országgyűlési képviselő (SZDSZ)

Hadd kezdjem azzal, hogy ha optimistán közelítünk az ügyekhez, akkor azt mondhatjuk, hogy a nemzeti fenntartható fejlődési stratégia elfogadása, a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos tervezet, amelyet az Országgyűlés elfogadott, és a zöldombudsman szintén asztalon lévő tervezete biztosíthatja azt az áttörést, amelyet már régen várunk a magyar közigazgatásban, a magyar gazdaságpolitikában, a fenntarthatóság megjelenését a magyar politikában.

Ezt a biztató kezdetet alátámasztja az is, hogy végre ötpárti konszenzus van, hogy van, amiben meg tudnak egyezni a politikai pártok. Azonban én is azt gondolom, hogy az, hogy ez a szervezeti rendszer, ez az áttörés valóságos lesz-e, azon fog múlni, hogy a szervezeti rendszer hogyan épül fel, hogyan néz ki a gyakorlatban, miként fog működni, és ezek a kérdések még valóban előttünk vannak. A legfontosabb a szabályozás, a másik legfontosabb a szabályozás mellett a konkrét személyek, hogy kik fognak ülni a tanácsokban, és ott milyen aktivitással, milyen szemlélettel fognak a számukra biztosított hatáskörökkel élni. Nagyon fontos ez a személyi jelleg a zöldombudsman személyét illetően is, mert úgy gondolom, a személyes aktivitás, az ambíció, a hatáskörökkel való élni akarás meghatározó a szervezet működésében.

Ahhoz, hogy végiggondoljuk, hogy a szervezetnek milyen funkciókat lehet adni, és ezek milyen hatásköröket gyakoroljanak, végig kell gondolnunk azt, hogy a fenntartható fejlődés szemlélete ma Magyarországon milyen területen érvényesül. Azt gondolom, a döntéseink jelentős részében ez nem érvényesül. Ott érvényesül, ahol az Európai Unió szabályrendszere azt ránk kényszeríti. Ezért a területfejlesztés különböző szintjein már megjelenik, a fejlesztési dokumentumban megjelenik, de ahol nem kényszerítette ránk ennek a szemléletnek a megjelenítését és érvényesítését az Európai Unió – amely nyilván előbb jár, mint ahol mi járunk –, ott ez a szemlélet nagyon nem jelenik meg. És bocsánat, de egyértelműen ilyen a törvényhozás és a végrehajtó hatalom működése. A fenntarthatóság szempontjai sem a gazdaságpolitikai, sem a társadalompolitikai, sem pedig a környezetpolitikai döntéseinkben nincsenek benne, mert rengeteg olyan döntést tudunk felsorolni a közelmúltban – de a távolabbi múltban is –, ahol a gazdasági döntések társadalmi és környezeti hatásait csak felületesen elemezzük. Ugyanígy, a társadalmi döntéseknek nem nézzük a környezeti hatásait és a gazdaságossági elemeit. Vagy bocsánat, de sok olyan környezetpolitikai döntés van, amely nem veszi figyelembe, hogy 2006-ban, 2007-ben a magyar társadalomban a jelenlegi pénzügyi-gazdasági viszonyok és a jelenlegi társadalmi körülmények között kell azoknak az elemeknek működni, ott, ahol az érdekviszonyok korlátoltak, ahol az ismeretanyag is korlátozott, és ahol ezeknek a folyamatoknak az érvényesülése így nem teljesedhet ki.

Ezért azt gondolom, hogy amikor a parlament által előkészített – és majd létrejövő – fenntartható fejlődési tanács szabályozásáról beszélünk, akkor egyértelműen ki kell mondani, hogy ennek a feladata – bár a parlament fogja létrehozni – a végrehajtó hatalom, az ágazati és szakpolitikai döntések ellenőrzése kell hogy legyen. Nem szeretnék ezerféle tanácsot létrehozni, mert azt gondolom, hogy azok nem lesznek működőképesek. Ennek a tanácsnak akkor lehet értelme, ha ezt a politika a maga szempontjai szerint nem fogja tudni szétverni, ebből következően civil szereplők kellenek bele, és nagyon határozottan tudományos szereplők. Ekkor lesz működőképes, és ekkor teljesítheti be azt a funkcióját, hogy a végrehajtó hatalom döntéseit, az államigazgatás ilyen-olyan lépéseit ellenőrizni és véleményezni tudja, és talán rákényszeríti a politikai szereplőket is arra, hogy a döntés-előkészítés, a törvények megfogalmazása, a minisztériumi döntések előkészítése során ez a szemlélet megjelenjen és beépüljön.

Még két elemről szeretnék beszélni, amit fontosnak tartok. A nemzetközi dokumentumokban ez mind megjelenik, a magyar gyakorlatban azonban nem nagyon érvényesül. Az egyik ilyen a területi szempont. Ha fenntartható fejlődésről beszélünk, akkor általában elfogadjuk a zárt rendszer elméletét, területi vagy részterületi szinten ezt azonban nem értelmezzük, és ez nem helyes. Úgy gondolom, ha globálisan zárt rendszerekről beszélünk, akkor kisebb területi egységeken belül is zárt rendszerekről kell beszélnünk abban az értelemben, hogy ezek között az egyes zárt rendszerek közötti funkció- és munkamegosztás csak megegyezés alapon jöhet létre. Ez persze – mondhatjuk – naivitás, de ha az Észak-Dél ellentétről beszélünk, ami már a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos első dokumentumok létrejötte előtt megszületett, vagy ha az európai vagy a hazai területi különbségekről beszélünk, akkor nagyon határozottan fel kell hívnunk a területi fenntarthatóságra a figyelmet. Arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy nem vesszük számba, hogy az egyes stratégiai jellegű döntéseinknek milyen területi következményei vannak, és ez a területi aspektus milyen gazdasági és társadalompolitikai következményekkel bír.

Még egy elemre hadd reagáljak, mert ezt többet mondták már itt korábban, ez a lokalitás szintje. A mindennapokban a fenntartható fejlődés gyakorlati megvalósítása a lokalitásban dől el, ott működik, ott kell azokat a döntéseket meghozni, amelyek valóban eredményt hozhatnak. Éppen ezért nagyon nagy jelentősége van a szemléletváltozásnak. De tudnunk kell, hogy a lokalitás mai politikai viszonyai ugyanúgy, mint ahogyan a parlamentben is, rövid távú érdekek alapján determináltak. Innentől kezdve növekedésorientált és nagyon fogyasztásfejlesztés-centrikus az önkormányzatok működése. Amíg ez a működés jellemző, addig esélyünk sincs arra, hogy a környezetvédelmi szempontok érvényesítése a helyi politikai döntésekben határozottan és egyértelműen megjelenjen. A csatornázás ügyében mondhatjuk, hogy amíg a rákötési hajlandóság nagyon alacsony, és nem működnek ebben az érdemi érdekeltségi rendszerek, addig előrelépés nem lesz. Amíg a hulladékelhelyezésben nem tudunk érdekeltségi rendszereket létrehozni, itt sem lesz előrelépés, és egyenként lehetne sorolni a különféle területeket. Ezért azt gondolom, hogy a lokalitás, a lokális szempontok szerepe a fenntartható fejlődés szempontjának érvényesítésében, érvényesülésében kimondottan, kiemelkedően fontos.

FOTÓ (5038)
A hallgatóság soraiban többségben a nők, előtérben Schmuck Erzsébet és Gergely Erzsébet, Galló Béla tudományos főmunkatárs (MTA Politikai Tudományok Intézete)

Köszönöm szépen, majd megpróbálok forogni, ahogy ezt a kommunikációs tanfolyamokon tanítják, ha az embernek a közösség a háta mögött ül, akkor ez illendő. Politológus vagyok, tehát az elnök úr szavait egy kicsit abban a tekintetben kiigazítanám, hogy én nem a civil szféra, hanem a saját szakmám felől fogom ezt a kérdést nézni, és mivel ez elég csúnya szakma, nyilván el fogják nekem most nézni, hogy nem fogok olyan szép szavakat mondani erről a témáról, mint a délelőtti és a délutáni előadásokban is elhangzottak. Inkább a szkepticizmusomat szeretném megfogalmazni.

Egy politológus vagy a politikával foglalkozó ember számára ugyanis a fenntartható fejlődés mindig változtatást jelent, a változtatás pedig egy társadalomban hatalmi kérdés, és akkor mindig fel kell tenni azt az egyszerű, régi kérdést is, hogy hány hadosztálya van azoknak egy társadalmon belül – és most itt a társadalmat persze világtársadalom értelemben is érthetjük –, akik változtatni akarnak. Ha így nézünk szét illúziótlanul a világban, akkor azt hiszem, az elmúlt 40-50 évben, amikor a fenntartható fejlődés gondolatköre egyáltalán megfogalmazódott és behatolt a köztudatba, azóta nem sok minden történt.

Én nagyjából-egészében és hevenyészve három szakaszra tudnám a mögöttünk álló negyven-ötven évet osztani ebből a szempontból. Először a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején a Római Klub sokat emlegetett jelentései voltak azok a produktumok, amelyek ezt az egész kérdéskört behozták ez emberi gondolkodás történetébe, és ez volt a meghökkentés szakasza. A fenntartható fejlődés nagyon sok olyan, a civilizáció eddigi folyamán érvényes gondolatot megkérdőjelezett – ez már a Római Klub első jelentéséből is kitűnt –, ami nem volt könnyen megemészthető. Az első három cím már nagyon beszédes: 1. a növekedés határai, hogy nincsenek szabad jogok; 2. fordulóponton az emberiség; magyarul, hogy nincs idő a változtatások megtételére; 3. új nemzetközi rend vagy új politikai rend kellene; a harmadik jelentésnek nagyjából ez volt a tartalma. S ha végigtekintek az azóta eltelt pár évtizeden, azt látom, hogy olyan nagyon sok minden ebben nem történt, jóllehet, a meghökkentés szakaszát követte az úgynevezett trambulin-szakasz, amikor a politikusok fölismerték – és ez nemcsak magyar probléma, hanem hangsúlyoznám, hogy nemzetközi –, hogy azért a zöldkérdések vagy az ökológiai kérdések izgatják az embereket, és be lehet vinni a politikai tematizációba, hogy ezt a szörnyű kifejezést használjam. Ez volt az a korszaka az európai meg általában a világpolitikának, amikor kezdtek a fórumokon megjelenni a különböző ökológiai jellegű problémák, és a pártok és a pártpolitikusok is megfogalmazták ezeket a problémákat; zöldpártok alakultak, kisebb-nagyobb sikerrel, némely országban behatoltak a kormányzatba is. De azért nem lehet azt mondani, hogy az ökológiai gondolat vagy a fenntartható fejlődés gondolata azért olyan nagyon átütötte volna a hivatásos politikusok ingerküszöbét, inkább csak használják ezt a témát.

S most vagyunk szerintem egy olyan határon, túl azokon a tényeken, hogy a fejünkre zuhanó tények az ökológiai romlás, szociális egyenlőtlenségek emelkedése, és így tovább, és így tovább, azok már muszáj hogy cselekvésre késztessék a politikusokat szerte a világon, és egyre több olyan politikus jelenik meg egyébként a nagypolitika, világpolitika színterén is, aki ezt komolyan veszi. Az amerikai elnökválasztáson is indult Al Gore-ra tudnék elsősorban hivatkozni; de itt, Magyarországon is a trambulin-korszakhoz képest, úgy látom, megint kezd ez a kérdés komollyá válni. És nagyon örülök ennek a konferenciának, és annak különösen, hogy ilyen ötpárti konszenzus alakul ki ezekben a kérdésekben.

Igen ám – nem tudom, hány percem van még –, de a szkepticizmusomnak van egy olyan, ha úgy tetszik, fundamentális alapja, hogy a fenntartható fejlődés gondolatának az érvényesítéséhez, több egyéb civilizációs logika mellett, a politika eddigi logikáját is meg kellene változtatni. Tehát nem tartható fenn, ha komolyan gondoljuk a fenntartható fejlődést, az a hagyományos politikai elképzelés, hogy a politika alapvetően a barát-ellenség viszonyra redukálható, és tulajdonképpen ennek alapján kell megoldani a felmerülő politikai problémákat, bármekkora is a demokratikus keret ekörül. Én tehát úgy gondolom, hogy ha a zöldgondolatot a politika vagy a politológus szemével nézzük, akkor most valahogy meg kell kísértse annak az álnaiv vagy naiv hitnek a felbukkanása, hogy bizonyos tematikákban a demokrácia keretei közül is túl kell lépni a politikusoknak a pártpolitika és pláne a napi politika szintjén. Nagyon helyesen utaltak rá itt többen, Tóbiás József az előbb, hogy a politika időhorizontja és ezeknek a problémáknak az időhorizontja enyhén szólva nem adekvát egymással. Tehát én úgy gondolom, hogy ez a folyamat, amelynek mi most részesei vagyunk, egy örvendetes folyamat, különösen az után, hogy a rendszerváltás környékén, a rendszerváltás utáni egy-két évben azt lehetett tapasztalni – magam is kutattam –, hogy a magyar politikát átható zöldgondolatok, miután a hatalmi kérdés eldőlt, azért elhalványodtak; egyik pártban nagyon, másik pártban kevésbé. De mindenesetre most úgy gondolom, hogy ezek fölelevenednek, és komoly elszántságot és szakmai eltökéltséget érzek a mögött, hogy ez a fórum is például létrejött.

Nekem egyetlen konkrét javaslatom lenne, hogy mégse legyek ilyen pesszimista, ez pedig úgy szól, hogy túl azokon az intézményes változtatásokon, amelyeket itt hallhattunk délelőtt az előadóktól – és gondolom, a politikusok is elmondják a maguk helyén ezeket a változtatásokat –, föl kellene vetni azt a kérdést azoknak a pártpolitikusoknak, akik ezt a zöldproblematikát vagy a fenntartható fejlődést komolyan gondolják, hogy nem lenne-e ildomos létrehozni a pártpolitikai kereteken túllépő olyan fórumot és intézményesíteni is, ami az ő elkötelezettségüket egy picit jobban bevésné a mai politikai rendszer tudatába. Ez nem pártütés lenne természetesen, mert azt hiszem, ilyenre hiába is hívnám föl a tisztelt részvevők figyelmét, de azt hiszem, mindenképpen aládúcolná és megerősítené azokat a kezdeményezéseket, amelyekről itt hallottunk.

Úgyhogy én nagyon örülök a konferenciának, és remélem – bár ez zárónapja, ha jól hallottam, egy sorozatnak –, ezek a sorozatok folytatódni fognak.

Gyulai Iván igazgató (Ökológiai Alapítvány a Fenntartható Fejlődésért)

Én azért jöttem ide ki, nem azért, mert ritkán állhatok itt, hanem azért, mert szeretek azoknak a szemébe nézni, akikkel nem értek egyet.

Azt a kérdést tenném fel, hogy: miért, van Magyarországnak, fenntartható fejlődés stratégiája? Én láttam egy papírt, el is olvastam; megmondom őszintén, hogy szerintem köze nem volt a fenntarthatósághoz. Azt is elmondom, hogy miért. Tudniillik egyetlenegy olyan fejlesztéspolitikai dokumentum vagy Magyarország társadalmi fejlődésével foglalkozó dokumentum nincs ma Magyarországon, amely azoknak a problémáknak a hajtóerejét kezelné, amelyet egyébként minden fejlesztéspolitika szeretne megoldani. Ezért nincs; kérem szépen, a fenntartható fejlődés nem okozatokat kíván kezelni, hanem a problémáknak az okát szeretné kezelni.

Mi az én javaslatom? Az én javaslatom az, hogy természetesen legyen párbeszéd. De ide is tehetnék egy kérdőjelet, hogy: párbeszéd? Párbeszéd egy olyan társadalomban, amelyet úgy szocializálnak, hogy értelmezési kényszerekben kell fogalmakat megtanulnunk az óvodától kezdve az iskolán keresztül, a politikának a mindennapjain és a médiának az összes produktumán keresztül? Egy ilyen társadalomban, ahol erre vagyunk szocializálva, a nem fenntarthatóságra, az értéktelenségre, kérem szépen, egy ilyen társadalomban nem tudunk addig párbeszédet folytatni, amíg nem beszélünk egy nyelven, amíg nem az értékekről beszélünk, amíg nem mondjuk őszintén egymás szemébe, hogy a társadalomnak nem technikai problémái vannak, nem pénzbeli problémái vannak, hanem ennek a társadalomnak erkölcsi problémái vannak. Azért, kérem szépen, mert a legfontosabb hajtóerő az érték, amely meghatározza azt az intézményrendszert, amit mi szeretnénk kijavítani, vagy meghatározza azt a felépítményt, amit szeretnénk kijavítani, és azt a környezetet, amelyet szeretnénk kijavítani, ennek a válsága a társadalmi értékválságban gyökerezik. Nevezetesen arról van szó, hogy istenként emeltük magasra a gazdaságot, és lealacsonyítottuk, a porba tiportuk a Föld-anyát, azt, amelyből mi élünk. És ez az emberekhez való viszonyunk is. Ami a matériával szemben megvalósul, ez valósul meg egymás között is.

Igen, beszéljünk, legyen párbeszéd. De ne csak arról beszéljünk, hogy szemléleti áttörésre van szükség, hanem valóban, akik erről beszélnek, azok más szemléletben cselekedjenek. Csak néhány példát hadd hozzak fel. Talán már említettem, hogy amit a pénz és a technika tett tönkre, azt nem lehet pénzzel és technikával kijavítani. Ha a társadalombiztosítást szeretnénk megreformálni, akkor nem az a kérdés, hogy közösségi kockázatvállalás lesz vagy egyéni kockázatvállalás lesz, hanem az a kérdés, hogy azok a problémák, amelyek a betegséget létrehozzák, ezek a problémák választ fognak-e kapni. Mert nincs az a társadalombiztosítási modell, amelyik képes lenne egy szellemileg, fizikailag és lelkileg megnyomorított embert pénzzel kifizetni, meggyőzni, kiemelni ezekből a problémákból.

Beszélünk arról, hogy meg kellene oldani az éghajlatváltozás problémáját, beszélünk arról, hogy kevesebb üvegházhatású gázt bocsássunk ki, de senki nem beszél arról, hogyan tegyünk féket az emberiség energiaéhségére, hihetetlen falánkságára. Amikor naponta másfélmillió hordó olajtöbblet kerül bele a világgazdaságba, ki gondolja komolyan, melyik az a politikai erő, amely ezek után komolyan gondolja, hogy ebből az üvegházhatású gázok csökkentése lehetséges? Tessék szíves lenni nekem megmondani, hogyan gondolhatja a magyar éghajlat-változási stratégia azt, hogy csökkenni fog az üvegházhatású gázok kibocsátása, vagy Európa hogyan gondolhatja komolyan, amikor tudomásul veszi a közlekedési szektor növekedését, amikor tudomásul veszi az energiaszektor növekedését! Ugyan hogyan akarjuk mindezt megoldani?

Tehát kérem szépen, ne csak arról beszéljünk, hogy szemléleti áttörésre van szükség! Ne csak arról beszéljünk, hogy számoljuk fel a szegénységet, hanem számoljuk fel a szegénység okait! Változtassuk meg a pénz természetét, változtassuk meg azt, hogy a pénztulajdonos fölényben van az árutulajdonossal szemben! Hogy a természeti erőforrások értéktelenek, és miután a természeti erőforrások értéktelenek, ez ad okot arra, hogy olyan erkölccsel viselkedjünk a természet irányában, mint ha az valóban értéktelen lenne számunkra.

Kerekes Sándor egyetemi tanár (Budapesti Corvinus Egyetem)

A viccet félretéve, azért valahol Petőfivel és a Kánaánnal kezdtük, és én vagyok a közgazdász, akinek mindenki elmondja, hogy igazán ezzel a gazdasággal van baj, és persze tényleg így van, és mint tudjuk, a hírvivőt meg szokták ölni a rossz hírért. A közgazdaság-tudomány becsületét itt nem kell megvédenem, de ugye az a bajom, hogy hogyan értelmezik az emberek a Kánaánt – a Kánaánt úgy értelmezik, hogy többet fogyasztani. És tulajdonképpen mi az, amiben egyet tudunk érteni? Az európai uniós fenntartható fejlődési dokumentumok meg a mieink is arról beszélnek, hogy amiben nagyjából egyet tudunk érteni az, hogy felelősek vagyunk a jövő generációkért, mert aki nem ért vele egyet, azt valószínűleg nem választják meg, még négy évre sem. De aki azt mondja egyébként, hogy kevesebbet fogsz fogyasztani, azt sem választják meg, és tulajdonképpen mivel tudunk egyetérteni: növelni kell az úgynevezett ökohatékonyságot. Kevesebből kell létrehozni több értéket, több terméket, több szolgáltatást, több fogyasztási lehetőséget. Ebben mindenki egyetért. Ez 20-25 évig szokott tartani, mindenki aláírja, deklaráljuk, ratifikáljuk, és ha valami olyat akarunk ratifikáltatni már, mint a kiotói egyezmény, akkor az Egyesült Államok már nem írja alá, mert az neki veszélyezteti a versenyképességét.

Úgy gondolom, egyébként – itt már valaki emlegette ezt a bizonyos nullaösszegű játszmát –, hogy tényleg nem nullaösszegű játszma a környezetvédelem. Örülök neki ilyen szempontból, hogy Gyulai Iván előtt beszélhetek, mert különben azt mondaná, hogy nincs igazam, pedig nagy vonalakban azt gondolom, hogy ebben igen. Nevezetesen, hogy rengeteg problémát megoldottunk. Ha megnézzünk, hogy '62 óta tulajdonképpen mi történt a környezetvédelemben, akkor minden olyan problémát sikerült megoldani – vagy megoldjuk egy-két éven belül –, amely szemmel látható, és amely közvetlenül hátráltatja az egészségünket. Azzal mindenki egyetértett, hogy nem szeretjük, ha a gyerekeink buták és az IQ-juk csökken, ennek következtében nem kell kiengedni az ólmot a levegőbe. Tehát ezekkel meg tudunk birkózni, és a gazdaság egyébként erre fegyvereket tud adni. Az ökohatékonyság nagyszerű történet, a mérnökök örülnek, hogy kitalálhatnak valami újat, a gazdaság ettől növekszik egyébként, nincs semmilyen probléma, fogyaszthatunk.

Mi az, amiben nem tudunk megállapodni? Nem tudunk megállapodni abban, hogy mennyi a sok. Mennyi a sok? Ismerjük a magyar versikét, hogy "az már elég hatalmas ok, hogy ne legyen hatalma sok". Nos itt, kérem szépen, akinek elég, az a gazdaságban nem tud létezni. Tehát itt világosan látszik, hogy ez a növekedési kényszer benne van a gazdaságban. Egy vállalat meg tudja oldani egyébként a problémákat, és ha nézzük, a társadalmilag felelős vállalat koncepcióját mindegyikünk nagyon szereti, de két dolgot ne kérdezzünk meg egy vállalati vezérigazgatótól. Ne kérdezzük meg tőle azt, hogy ha valahol olcsóbb lesz a munkaerő – minthogy Európát elhagyja egyébként a munka, és ez jelenti azt egyébként, hogy tisztábbak lettünk, mert már elvittünk egy csomó mocskot valahova Kínába –, ne kérdezzük meg tőle, mi történik akkor, ha egy multinacionális cég ötezer munkavállalóját el kell bocsátani, mert már itt nem érdemes termelni, odébb kell termelni. Mit csináljunk ezekkel a szociális problémákkal? Ennél egy egyszerűbb kérdés is van, amit szintén ne kérdezzünk meg, hogy a munkatermelékenység növekedése érdekében a vulgarizált munka – hogy ne kelljen szerszámot cserélnie az ürgének, egész nap két csavart ugyanazzal a szerszámmal csavargat –, hogyan építi le mentálisan az embereket. Ezeket ne kérdezzük meg, onnantól kezdve egyébként mindennel el tud számolni: a baleseti statisztikával, több bért fizet, mint mások, nagyon jól gondoskodik a családokról, s a többi. És ezek a fő kérdések.

A közgazdaságtannak vannak vulgárisabb, földre szálltabb ágai is, én próbálom az egyetemi tanárok átlagát kicsit átbillenteni a teóriától a pragmatizmus felé. Mikor lehet változtatni egy szervezeten? Akkor lehet rajta változtatni, ha az emberek elégedetlenek ezzel a szervezettel. Tehát tulajdonképpen bizonyos értelemben egy szomorú, de rossznak tűnő hír ez a globális felmelegedés, amit a közgazdaságtan szerencsére próbál kezelni ilyen marginális játékokkal, hogy kvótarendszer meg mindenféle ilyen szamárság, ez elég nagy sokk ahhoz, hogy végre felrázza a társadalmat. Amíg nem voltak ekkora sokkok, amíg Amerikában, mondjuk, nem pusztítottak a tornádók, mert el tudtak előle menekülni, amíg elég nagyképűek lehettek ahhoz, hogy "mi mindent meg tudunk oldani", senkit nem érdekelt ez a történet.

Az elégedetlenség bizonyos értelemben elég nagy, eléggé sokkol bennünket. Elég szomorú egyébként, hogy ezt kell mondanom, de bizonyos értelemben ma optimistább vagyok, mint voltam három éve a fenntartható fejlődés perspektíváit illetően, mert az emberek szembenéztek azzal, hogy ők is ki vannak téve ennek. Szerintem – egyébként itt már említésre került – Magyarország nagyon jól modellezi a világot, az Észak-Dél problémáját, csak nálunk ezt úgy hívják, hogy Közép-Magyarország meg Kelet-Magyarország. De mást kell csinálni délen ugyanannak érdekében, mint amit kell csinálni északon, és bizonyos értelemben a fenntartható fejlődés meg a társadalmi problémák azok, amelyekkel szembe kell néznünk. Könnyen lehet, hogy valahonnan New Yorkból a gyerekmunka Brazíliában elítélendő dolog, de lehet, hogy Brazíliában az egyetlen útja annak, hogy egy olyan társadalmat, amelyben harmadik-negyedik generációnak soha nem volt munkahelye, munkája, rászoktassuk arra, hogy dolgozni tudjon. Meglehet, hogy nálunk is el kellene ezeken a történeteken gondolkodni, hogyan lehetne helyileg kitalálni azokat a módszereket, amelyekkel tulajdonképpen integrálni lehet a társadalom leszakadó rétegeit, és mobilizálni lehet a világot egy társadalmilag felelősebb irányba.

Sajnos attól is tartok, hogy meg kell barátkoznunk azzal, hogy egy kulturálisan sokkal diverzebb, sokszínűbb világban mi fog történni Európával a következő 50 évben. Ebben a Házban is talán illik elmondani, hogy valószínűleg meg kell barátkoznunk azzal, hogy Európában 300-400 millió nem Európában született ember fog élni. És ha nem fogunk intézményrendszerileg felkészülni erre, akkor lesznek nagyon komoly gondjaink.

9. Reflexiók, további hozzászólások a hallgatóság részéről

Galló Béla tudományos főmunkatárs (MTA Politikai Tudományok Intézete) Kerekes Sándor szavaira reflektálva.

A hozzászólásomban azt említettem, hogy a fenntartható fejlődés gondolatköre az összes eddigi civilizációs logikát megkérdőjelezi, benne a gazdaságét is, és erre már az első Római Klub-jelentés a címével is fölhívta a figyelmet: a növekedés határai. Az ugyan ott és akkor a meg nem újítható erőforrások kimerülési tendenciáira hívta föl a figyelmet, de valószínűleg ez továbbgondolható, és magának a gazdasági növekedés egészének a logikáját is bele lehet képzelni már az első jelentésbe is. Az pedig biztos, hogy ez azóta még kínzóbb erővel égeti bele magát a tudatunkba.

Nagyon örültem Sándor azon megjegyzésének, és ebben vele nem vitatkozom, hanem a probléma mélységét akarom talán továbbmélyíteni, hogy teljesen diverzifikált az ilyen típusú hozzáállása. Tehát az emberiség nem globális abban az értelemben, hogy a világ egyik részén a fenntartható fejlődésnek a gazdaságra vonatkozó korlátozott logikáját biztos, hogy nem is lehet, de nem is – hogy is mondjam... – etikus bevezetni. Másfelől viszont a fogyasztáscentrikus gazdasági növekedésnek, ha még általánosabban fogalmazom: az üzleti logikának a kordában tartása elkerülhetetlen.

Kína nem került még szóba. Kína esetében ez a kérdés, közhelyszerű persze, amit mondok, de elementáris erővel merül föl. Ott egyszerre van jelen a maga kínzó mivoltában a fenntartható fejlődésnek a szociális dimenziója és az ökológiai dimenziója. Mert ha a szociális dimenziót szabadjára engeded, akkor ökológiai korlátokba ütközöl, és így tovább, és így tovább.

Azért mondtam én a hevenyészett hozzászólásomban, hogy ez a politikai logikának is az újragondolását feltételezné, és egy olyan új típusú politikának a kialakítását is jelenthetné, amire eddig nem nagyon volt példa az emberiség történetében. Mert ha ez nem következik be, akkor úgy gondolom, hogy ennek a konferenciának vagy a következő konferenciának legalábbis érdemes a címét megváltoztatni: ne az legyen, hogy "a fenntartható fejlődés", hanem az, hogy "a fenntarthatóság az fejlődés-e".

Dr. Nagy Andor országgyűlési képviselő (KDNP)

Nagyon érdekes volt hallgatni a képviselőtársaimat is, mert ilyen dolgokról nem szoktunk beszélgetni, nem nagyon van rá alkalom. Én tehát már önmagában azt eredménynek tartom, hogy lehet egyáltalán beszélni. Kicsit sajnálom, hogy pont a kormány képviselője és Szili Katalin házelnök asszony képviselője nincs jelen, akik egyébként az ügy gazdái; de ezt csak mellékesen jegyzem meg, ez így is hasznos.

Nagyon érdekes volt hallgatni és jó a kiválasztása is az előadóknak: egy morális megközelítés arról, hogy az az ügy, amiről beszélünk, hogyan néz ki, amiben rengeteg igazság volt; néha én is elszégyelltem magam politikusként. Jó volt a közgazdasági megközelítés és a politológusi is. Ebből nagyon sokat lehet tanulni.

Ugyanakkor azt is szeretném elmondani politikusként, hogy az ember nagyon élvezi ezeket a vitákat, de aztán utána hazamegy, és nem történik semmi. Mert ezek intellektuálisan nagyon érdekesek, de nekünk, politikusoknak az a dolgunk, hogy csináljunk is valamit. Az én hozzászólásomat úgy gondoltam el, hogy hogyan lehetne elmozdulni valamilyen irányba. És persze nem lesz egyszerre nagy megoldás, hanem kis lépésekben lehet valamit csinálni. Nagyon sokszor az a bajom magunkkal, politikusokkal, magammal is meg az ilyen vitákkal, hogy annyira fönt vannak, hogy messze vannak a valóságtól. Mondok egy konkrétumot. Itt van a szárnyvonalak bezárása. Most logikus dolog a szárnyvonalakat leépíteni, mondjuk, a fenntartható fejlődés szempontjából? Meg tudja ezt valaki védeni, hogy miért van erre szükség? Persze, én ellenzéki vagyok, érinti a körzetemet, de most nemcsak az ellenzéki politikus beszél belőlem: ne menjünk már olyan messzire, hanem ne zárjuk be a szárnyvonalakat! Ez például egy olyan konkrét dolog, amit meg tudnánk csinálni, és elmondhatná magáról a kormány is meg a politikusok is, hogy tettünk valami olyasmit, ami szerintünk a fenntartható fejlődés irányába megy.

Velkey Gábor országgyűlési képviselő (SZDSZ)

A politikától azt várni, hogy önmagától majd megváltozik valamiért, azt gondolom, nemcsak ma Magyarországon, hanem nagyon sok más országban is nehezen elképzelhető. Ezért azt gondolom, a hangsúlyokat oda kell tennünk, hogy milyen kényszermechanizmusok lehetségesek, amelyek egyrészt érdekeltté teszik a politikát a változásban, és hogyan lehet rákényszeríteni a politikát a változásra. Meggyőződésem szerint a jövő nemzedék biztosa erre egy módszer, és ezért ezt tartalommal kell megtölteni, mert ez egy alapvető, jó lehetőség. Másrészt a tanács is jó módszer, akkor, ha olyan emberek vannak benne, és valóban hajlandó lesz radikálisan, keményen és egyértelműen ellenőrizni a végrehajtó hatalmat. Éppen ezért nagyon fontos ott is az összetétel, és az a jó összetétel, amiben – hiszen a politikát kell ellenőrizni – nincs benne közvetlenül a politika. A politikai pártok a parlamentben, a környezetvédelmi bizottságban mindent meg tudnak beszélni, ha akarnak. Teljesen rajtuk múlik, hogy akarnak-e megbeszélni valamit.

És isten ments, hogy én a szárnyvonalak ügyében most egy vitába belemenjek; azt gondolom, nem is ez volt a cél. Azt gondolom, hogy igenis, minden téren, akár a társadalombiztosításról beszélünk, akár a vasút vagy a közlekedés ügyeiről, végig kell gondolnunk a fenntarthatóságot komplex módon. Mert ma a vasút bizonyos részterületei nem fenntarthatóak, gazdasági értelemben és társadalmi értelemben sem. És ezért gondolom én azt, hogy itt is egy új párbeszédet kell elindítani, és ez a folyamat, ha jól csináljuk, elindulhat; lehet nagy hisztiket is csinálni, de bocsánat: a lokális közösség felelőssége, amely tudatosan és szándékosan buszra ül és személygépkocsiba, ez is benne van. Persze van érdekeltség. Az, hogy nem működik a vasúti szállítás, abban is van érdekeltség és van szabályozás, amit meg lehet változtatni, hogy újra működjön. Mert azt gondolom, hogy a szárnyvonalakat és a vasutat fejleszteni kell, de el kell érnünk azt, hogy az is fenntartható módon történhessen, nemcsak környezeti, hanem társadalmi és gazdasági értelemben is. És az a baj, hogy nem ez a vita zajlik ma a parlamentben, hanem egész másról folyik a vita, pedig ezt a vitát nagyon le kellett volna már folytatni.

És ugyanezt gondolom különben az egészségbiztosítási vagy a piaci biztosítórendszerről: ott is le kellett volna végre folytatni, nem két hónap alatt, nem egy hónap alatt, hanem sokkal hosszabb idő alatt azt a vitát, amelyik bizonyítja, hogy hogyan fenntartható ez a rendszer. Mert az sem fenntartható, és elviszi a forrásokat; az adóbevételek, amelyek a környezetvédelemhez kapcsolódó ügyekből jönnek be, ma belemennek a büdzsébe. Miért megy bele a büdzsébe? Azért, mert fenntarthatatlan az állam közgazdasági értelemben vagy nehezen fenntartható – erről beszélnünk kell.

Tóbiás József országgyűlési képviselő (MSZP)

Köszönöm szépen. Az az igazság, hogy nem akarok belemenni egy alsóházi vitába, mert az ott folyjék, és ne itt, ha lehet. De Szili Katalin házelnök a bevezetőjében mondott egy szóösszetételt: az ominózus közös szókincset meg kell találni. Jól látható a mi beszélgetésünkből, hogy ez nincs meg. Tehát beszélhetünk a gazdaság törvényszerűségeiről és annak a szerepéről, beszélhetünk konkrétumokról; egyet nem látunk világosan: hogy a fenntarthatóság nem így jelenik meg, hogy megmondjuk azt, hogy most a szárnyvonalak tekintetében az fenntartható vagy nem. Hanem az egy szemlélet. Ezért szoktam azt mondani, hogy mi nem szakpolitikusai vagyunk ennek a témának, és ezt őszintén mondom. Ugyan a professzor úr előszeretettel használja ezt, már nem először, de mi olyan politikusok lehetünk maximum, akik úgymond, érzékenyebbek az átlagnál ahhoz, hogy megértsék, ami zajlik körülöttük, és ennek érdekében akarnak tanulni. Ezt jeleztem a bevezetőmben, hogy ennek még a kezdeti stádiumában vagyunk. Hogy megteremthető-e az a közös platform, ahol közösen fogunk gondolni ugyanarra, amikor beszélünk, hogy amikor konkrétumokat teszünk az asztalra, akkor azok valójában lefedik-e azt az utópiát, ideát – bárhogyan fogalmazzuk, amit mondjuk, Gyula Iván megfogalmazott –, mert a politika 2004. május 1-je óta – ez az uniós csatlakozásunk dátuma – elveszítette az iránytűjét, és kóvályog egy cél nélküli rendszerben. Keres magának értékeket; ez független attól, hogy most kormányzó pártról vagy ellenzékről beszélünk, általában véve meg kell nézni: a politika utat tévesztett.

Azok a politológusok – tisztelet a kivételnek –, azok az elemzők, akik arról beszélnek nekünk, hogy csak pragmatikusan, csak racionálisan lehet szemlélni a világot, pontosan azt generálják, hogy maradjunk ebben a struktúrában, mert az a jó. Mert arról bizonyosodott be, hogy működik. Igen, csak egyidejűleg látjuk, hogy ennek meg van korlátossága, vége lesz. Tehát utópiára, ideára van szükség. Ki kell hordania – kiknek? – mindazoknak a társadalomban, akik próbálnak és mernek ma akár demagógnak, populistának, idealistának, utópistának, bármilyen "-pistának" tűnni, azért, hogy megteremtsék annak az alapját, hogy értékközösségek alakulhassanak ki a gazdaság szereplőiben, a környezet, az ökológia területén, a társadalomban és a politikában, a tudományban, hogy egymásra találhassanak. Ez nem lesz máról holnapra. Ezért mondtam, hogy nem négyéves ciklust kell kijelölni ebben az ügyben. A politika ebben az értelemben eszköz. Eszköz, ha felismeri és képes közös platformot kialakítani, akkor start by state módon még egy jogszabályt, még egy intézményi struktúrát, még egy törvénytervezetet be tud nyújtani, és hozzájárulhat ennek a generálásához.

Végezetül azt is tudjuk, hogy nincs nemzeti fenntartható fejlődés, hiszen kinőttük azt a teret. Hozzáteszem, a magunk okozta problémák társadalmasításával nőttük ki azt a teret, minden egyes politikai tábornak elemi érdeke kell legyen, hogy az európai uniós értékszövetségeseit arra buzdítsa, hogy vessen véget annak a szembenállásnak azon a szinten is, amiről Galló Béla beszélt, hogy a politika eszköztára, a politika strukturáltsága, a barát-ellenség felismerő rendszerek viszonyából fakadólag szintén korlátossá válik, keresse meg a politika európai szinten, hazai szinten. Az önkormányzatokban már – a civilek láthatják – van néhány jó példa. Lehet, hogy az önkormányzatban már működik az, amiről még nem merünk beszélni, sőt ők maguk hallgatják el, hogy "csak el ne mondd a főnökségnek, mert akkor bajunk lesz belőle!" Pedig működik. Mitől? Kollektív érdeket ismertek fel. Helyi közösségek érdekeinek igyekeznek megfelelni mindannyian. Na, ezt kellene tudnunk elérni!

Ékes József országgyűlési képviselő (Fidesz)

Köszönöm, elnök úr. Én örökös optimista vagyok, és bízom benne, hogy a politika is változni fog. Tegnap a Gazprom megüzente Európának, hogy a csapot lehet lejjebb is venni. Tehát egész biztos, hogy a politika is változni fog. Nézzük meg a Duna-Tisza közét, a homokhátságot! Hat méterrel csökkent a vízszint. Tehát van a politikának miről elgondolkodnia, és van kötelessége is.

A másik ilyen kérdés, amit Kerekes úr mondott, a több száz millió menekült. Nézzük meg a világban keletkező édesvízhiányt, az ivóvízhiányt! Mert az, hogy esik az eső, és lehet öntözni az egy dolog. Bolíviában akkor lett polgárháború, amikor egy külföldi cég vásárolta meg a teljes vízbázisrendszert, a szolgáltatást is, és megtiltotta az esővíz összegyűjtését. Abban a pillanatban polgárháború lett. Tessék belegondolni, amikor a világ szenvedni fog a vízhiánytól! Nem az energiahordozóktól, hanem a vízhiánytól. Több száz millió ember fog ebben az irányban elindulni, mert Európában még van édesvíz, van ivóvíz. Egyébként egész Európában Magyarország alatt van a legtöbb ivóvíz. Jól sáfárkodunk vele? A politikának ebbe is bele kell gondolnia!

Tehát szeretném mindenképp, ha maga a politika úgy változna, és itt jön be, amit Gyulai Iván mondott, hogy olvasott, vagy nem olvasott egy nemzeti fenntartható fejlődési stratégiát, júliusban a kormány kivitte, de az másról nem szólt mint arról, hogy 2007-13 között milyen gyorsan tudjuk elkölteni a forrásokat. Hogy milyen beruházásokra? Megtérülőre? Ez óriási nagy kérdés. Tehát igenis ebben kellene a politikának észnél lenni Magyarországon, és az erőforrásainkat úgy hasznosítani és használni, hogy az valóban meg tudjon térülni a jövő generációi számára is.

Katona Kálmán országgyűlési képviselő (MDF)

Miután nem hallottam, hogy a többiek mit mondtak, próbálom a magam gondolatait röviden összefoglalni. Úgy érzem, az egy évvel ezelőtti helyzethez képest – akkor új bizottsági elnökként, megilletődötten néztem, milyen sokan elkötelezettek a környezetvédelem iránt – azt látom, hogy a parlament érettebbé vált. A parlament olyan szervezeti lépéseket tudott megtenni, amelyek néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlenek voltak. Hiszen tudjuk, hogy Hegyi képviselő úr próbálkozott már az zöldombudsmannal, a bizottság gondolata is felmerült, most már itt van gombnyomásnyi távolságra.

FOTÓ (5206)
Katona Kálmán az elnöklés mellett a pódiumvitába is bekapcsolódott

Ugyanakkor van a kormánynak egy nemzeti fenntartható fejlődési stratégiája, legalábbis azt mondták, hogy ezt megtárgyalta a kormány, és kivitte, megmutatta. Ebből olvasok egy mondatot: "3-5 évi időtartamban a fenntarthatóság kérdését a konvergenciaprogram alá kell rendelni". Azt hiszem, ez világos mondat: a nemzeti fenntartható fejlődési stratégiát most átmenetileg nem kívánja komolyan venni. Ebbe természetesen mi nem fogunk belenyugodni, és abban biztos vagyok, hogy jobbról-balról nem fogunk belenyugodni. Elindult az a folyamat, amely összerázza a képviselőket abban, hogy megértsék: ez egy komoly kérdés.

Nem szeretem azt, amikor arról beszélnek, hogy háború lesz a vízért, meg sivatag lesz, meg éhezni fogunk. Mindez olyan, mintha egy elefántot akarnánk megenni. Szerintem kezdjük el a farkánál! Oldjuk meg magunk körül az alapvető dolgokat, vegyük komolyan például az energiatakarékosság kérdését! Ez a legegyszerűbb az én szememben. Az el nem fogyasztott energia a legolcsóbb, a legtisztább. Még akkor is megakadok, amikor valamelyik uniós képviselő az elektromos bicikli bemutatóján vett részt Brüsszelben, mert mintha elfelejtenék, hogy azt az elektromos áramot micsoda mocsok közepette állítják elő. Én a rendes kerékpárnak vagyok a pártján. Ezt azért mondom csak, hogy kis dolgokban lehet sok nagy eredményt elérni. Nem tudom, hol hangzott el, ha mindenki egy darab lámpáját energiatakarékosra cseréli, vagy kihúzza számítógépét, egy kis erőműnyi energiát tudunk egy év alatt megtakarítani. Azzal sem vagyunk tisztában – és rengeteg ilyen feladatunk van, hogy 4-5 wattot fogyaszt a pihenőállásra állt számítógép, a kihúzott gép pedig nem fogyaszt. Ez irodatechnikai dolog, ha ezt európai méretekben végiggondoljuk, megint csak komoly környezeti terheléstől mentesítjük magunkat. Úgy fogalmaznék, hogy valami normális, visszafogott életre kellene berendezkednünk, ami azt jelenti, hogy ha mindenki végiggondolja a maga kis pazarlásait, abból összejön egy jelentős megtakarítás.

Az igazság valahol mindig középen van, nagyon keskeny mezsgyén. Én voltam közlekedési miniszter, végignéztem a szárnyvonalakat, a mellékvonalak kérdését. Akkor az volt a gondolatom, de nem volt időm megcsinálni, hogyha odaadnánk az önkormányzatoknak az arra a szárnyvonalra költött pénz felét öt évig, és ők dönthetik el, hogy ezt a pénzt öt évig arra a vasútra költik, vagy iskolát tataroznak belőle, postahivatalt csinálnak, vagy akár a saját infrastruktúrájukat – mondjuk a csatornázásukat – fejlesztik, akkor a hat utasért elköltenék-e azt a pénzt, vagy magukra fordítanák. Ha ez öt évig rendelkezésükre állna, akkor szerintem olyan döntés születne, amely annak a térségnek az érdekeit képviselné. Ha erősebb a vasút iránti vágy, akkor vasút lenne belőle, megmaradna, ha kisebb, akkor más közmű lenne, magukra fordítanák. De egy biztos, hogy ez nem olyan egyszerű. Azért itt nem hangzanak el számok, itt százmilliók fordítódnak egy-egy ilyen lepusztult vonalra.

Ezt tehát nagyon körbe kellene beszélnünk. Ezzel nekem igazán az a bajom, hogy nem is tudjuk, mit akar a kormány. Tegnap az államtitkár szabályosan letagadta, hogy be akar zárni bizonyos vonalakat; a polgármester meg mondta, hogy ilyen levelet kapott, amiben azt kérdezik, hogy átveszi vagy nem veszi. És akkor ennek már csak a fele igaz; és akkor jött a szakszervezeti vezető, aki azt mondta, hogy ő vasutas létére már sztrájkol, mert ő meg semmit nem tud, csak az újságból olvasta, hogy szárnyvonalakat zárnak be. Ez nincsen rendjén. Ez környezetvédelmi kérdés abból a szempontból, hogy a kötöttpályás közlekedés mindenképpen környezetkímélőbb, de egészében azt is meg kell nézni, hogy nyolc utas egy mozdonnyal a kevésbé környezetszennyező, mint egy dízel-bioetanollal hajtott kisbusz. Ezeket tehát végig kellene venni.

Ugyanígy látom én a távfűtés kérdését. Nem tekintjük a távfűtést környezetvédelmi kérdésnek, pedig a környezetvédelmi pénzekből kellene megtámogatni azokat a korszerűsítéseket, amelyek – és visszajutunk oda – megint csak energiatakarékossági kérdések. Nem tudom pontosan, mi hangzott itt már el; azt tudom, hogy a gázártámogatás helyett energiatakarékossági programot kellene indítani. Ugyanis konkrét számokat ismerek: itt mindjárt rámutatok egy kollégámra, aki új kazánnal, ablakszigeteléssel, házszigeteléssel 70 százalékot takarított meg. Kiment a gázművek, és leellenőrizte, hogy biztosan lopja a gázt; az nem lehet, hogy ugyanabban a házban ő ugyanúgy él, és tavaly többet fizetett, most kevesebbet.

Óriási tartalékok vannak. A tíz évnél régebbi berendezéseink hatásfoka 30 százalék alatt van, az új berendezéseké 70 százalék fölött van. És ez nemcsak gázra, hűtőgépre, sok mindenre igaz. Az állam ezekkel nem foglalkozik komolyan; szeret beruházni, szeretünk megújuló energiáról beszélni. De én azt gondolom, valahol erre kellene nekünk nyomást gyakorolni, hogy ez a sok kis apró lépés megszülessen a társadalmunk vagy az életünk fenntarthatósága érdekében.

Hozzászólások a hallgatóság részéről

Kiss E. Csaba (Hajta-menti Zöldek, Jászberény)

Kezdeném Lenkovics Barnabás úr előadásának a végével. A legalapvetőbb alkotmányos jog a szülőföldön megélhetés joga.

Katona Kálmán említette a távfűtést. Én megkérdezném, hogy addig, amíg hőerőműveink a folyóinkat vagy az ország légterét fűtik, miről beszélünk. Ugyanakkor a klímaberendezések a hőerőművek energiáját használják nyáron a napenergia helyett. Húzzuk ki a klímaberendezéseket a konnektorból, és ebből indítsunk nemzetközi mozgalmat! Szüntessük meg, hogy a klímaberendezések nyáron fölborítják a nemzetközi energiahálózatokat!

S még egy nagyon rövid gondolat: Magyarország gyógynövény-nagyhatalom lenne, lehetne. Igen, egy feltétellel: ha a gyógynövényeinket feldolgozott késztermékként, dianás cukor formájában, ahhoz hasonló formában elvinnénk az amerikai és a nyugat-európai fogyasztók gyógyszertáraiba, és napi dollármilliárdokat tudnánk az országba ebből behozni. Ehelyett a Gyógynövény Kutató Intézet azon témázik, hogy a területén plaza vagy mi fog épülni, ha eladják.

Püspök Judit (Tiszta Élelmiszerért Mozgalom)

Azt hiszem, a jelenlevők előtt nem kétséges, hogy a zöldnövényzet, a fák, az erdők a fenntartható fejlődésnek egyik alapja. Valamennyien tanúi voltunk, legalábbis, akik figyelték, hogy tavaly kivágták a fasorokat, az egész Balaton-felvidéket lekopasztották. Az egyik önkormányzat rajtakapta a favágókat, hogy teljesen ép és egészséges, a közlekedésre egyáltalán nem veszélyes fasorokat is kivágtak. Megpróbálták ezt leállítani, és kiderült, hogy a szomszéd utcában már árusítják is a fát.

Erre szeretném fölhívni a figyelmet, hogy elindult az idén is ez a dolog. Tegnap este a televízióban látható volt egy térkép, egy Rábapaty nevezetű községben már nekiestek a fasornak, de nem így fogalmaztak, hanem úgy, hogy a közlekedésre veszélyes fákat ritkítják, és ezért ne közlekedjünk arra. Tavaly ezt minden reggel bejelentették, sorban, különböző körzeteknél, és kiirtották a fasorokat, és a szomszéd utcában vagy községben árusították dupla áron a fát, frissen.

Úgyhogy fogjunk össze, hogy ez ne történjen meg, mert a hőmérséklet-növekedés a nyakunkon van, és ha a fákkal is nem segítünk ezt leállítani, akkor abból nagyon nagy baj lesz.

Balogh Judit (Fauna Alapítvány elnöke, Élőlánc Magyarországért Mozgalom)

Először is mindenkinek nagyon szeretném megköszönni, hogy sokkal tovább kitartott az ülésen, mint ahogy ezt szokták a parlamenti képviselőink. Azt hiszem, ez azt bizonyítja, hogy igenis helye van a civileknek a parlamentben, és nagyon várjuk azt, hogy a kétkamarás parlamentbe invitáljanak minket, akik tizenöt-húsz éve foglalkozunk egy-egy témával, legyen az szociális vagy környezetvédelmi.

A másik: nagyon köszönöm Gyula Ivánnak a mai nap legőszintébb hangját, amit mi már megszoktunk a zöldmozgalomban tőle, és a rendületlen radikalizmusát.

Amiért a felszólalást kértem, az pedig az, hogy az európai uniós fenntartható stratégiában, ha jól emlékszem, a prioritások között a negyedik helyen van az, ami a legeslegfontosabb: a természeti erőforrások megőrzése. Kérem, vegye tudomásul az emberiség, hogy tetszik, nem tetszik, de az evolúció során az anyaföld volt az, ami eltartotta őt. Igaz, hogy 2007-ben megjelent egy könyv a könyvnapon Almár Iván csillagász és Galántai Zoltán jövőkutató tollából, amelynek az a címe, hogy "Ha jövő, akkor űr", és ez azzal foglalkozik, hogy a világ kutatóintézetei, a NASA és egyebek kitelepíteni szándékoznak az emberiséget, helyesebben a túlélését az űrben keresik. De mi még itt vagyunk, ezen a Földön, és azt szeretnénk, hogy még egynéhány generáció szintén itt tudjon élni.

A hazai politikusainktól a következőt szeretném kérni: a példamutatást. Igenis, ne beszéljünk félre, tudjuk nagyon jól, hogy mi az, hogy fenntarthatóság. Én nagyon örvendek, amikor Katona Kálmánt látom elbiciklizni abban az utcában, ahol lakom; nem hittem először a szememnek. De az lenne a minimum, hogy több politikust lássunk, akár a belvárosban is.

Turchany Guy (város- és vidéktervező)

Megjegyzésként talán egy kis sztorit mondanék el. Néha itthon élünk Magyarországon; Tiszafüreden elmentünk vásárolni, és vettünk fokhagymát. Amikor hazamegyünk, az asszony odaszól hozzám. Azt mondja: te, ne haragudj, ez kínai fokhagyma. Mondom: álljon meg a menet, ez nem lehet! Hát így volt.

Ezt csak azért mondom el, mert volt egy kerekasztal-beszélgetés Párizsban, az úgynevezett zöldkerekasztal, és ott megengedtetett nekem, hogy felvessem a kérdést – és ezt a kérdést már régóta feszegetjük a svájci műszaki egyetemen –, hogy lehetne az adót úgy megváltoztatni, hogy ne a munkaerőt, hanem az energiát, azaz a forrásokat adózzuk meg. Erre a párizsi kerekasztal folyamán találtunk egy lehetőséget, mely az lenne, hogy megadóztatni minden áru kilométer utazását, attól függően, hogy milyen módon utazik. Nem egészen mindegy, hogy Brazíliából a 7000 kilométert repülőn, vagy éppen hajón tesszük meg. Tehát ezek elgondolkodtató lehetőségek, és azt hiszem, itt lenne az a pillanat, amikor egy ilyen kezdeményezést mi magyarok az Unióban is támogatnánk. Mert a probléma ott lesz a franciáknál, hogy ezt keresztül kell vinni az Unióban.

Széchenyi-Galántai Ákos

Fantasztikus munkát érzek itt, majd ami lesz. Környezetvédő vagyok, de tudok egy olyan mozgalomról, amikor a moszlim és a keresztény ember összefog, hogy meg tudja védeni a közös értékünket, a Földet. Ehhez óriási erő van, affinitás, és remélem, hogy Gaia földanyánk majd boldog lesz, ha a két világvallás összefog, és örömmel meg lesz a fenntartható fejlődés, a túlélés, és amit a Pécsi Tudományegyetemen tanultam, mint település- és regionális fejlesztő, azt mondom, hogy igen, van szellemi érték, van hit és van közös akarat, amely megmenti közös jövőnket.

FOTÓ (5148)
Az érdeklődést jelezte, hogy a résztvevők megtöltötték a Felsőházi üléstermet

10. Láng István akadémikus zárszava

Nagyon szépen köszönöm, és javasolom, hogy az általános vitát most zárjuk le. Az elhangzott megjegyzésekről készített feljegyzést el fogjuk juttatni az illetékeseknek. Ha további egyéb javaslatok és gondolatok vannak, és ha ezt írásban megküldik, ezeket is köszönettel vesszük.

Engedjék meg, hogy egy nagyon rövid zárszót mondjak el. Azt hiszem, maga az a tény, hogy ma egy olyan panelbeszélgetésre került sor, ahol az öt parlamenti párt szakpolitikusai, illetőleg a civil szféra képviselői mondták el véleményüket, azt hiszem, ez kivételes, örvendetes és követendő példa. Mindenkinek köszönet, akik ezt elgondolták, és akik hajlandók is voltak ebben részt venni.

Nagyon örülünk annak, hogy gyakorlatilag egyhangú parlamenti szavazással létre fog jönni a fenntartható fejlődés nemzeti tanácsa, de azt is tudjuk, vagy legalábbis nekem ez a személyes véleményem, hogy ez az egyhangú határozathozatal a létrehozásra, a megalkotásra irányult, és nyilvánvalóan a későbbiek folyamán számos kérdésben nagyon sok vita lesz még. Ez természetes, de azt hiszem, nincs szörnyűbb annál, hogyha valamilyen bonyolult kérdésben mindenki mindennel egyetért, mert akkor garancia van arra, hogy semmi sem fog történni. Tehát azt hiszem, a tanács a későbbiekben nagyon kemény, de konstruktív vitákkal fogja megtalálni a közös kompromisszumokat és a közös cselekvési vonalakat.

A mai vitában volt néhány olyan észrevétel, javaslat, amely – úgy érzem – talán többek véleményét is tükrözi, nemcsak azét, aki ezt elmondta. Ezekből ragadok ki önkényesen most kettőt-hármat, és szándékosan nem a teljes körre gondoltam.

Az egyik: a tanács összetételét illetően több elképzelés volt, nyilvánvalóan azt hiszem, azt mindenki támogatni tudja, hogy a regionális képviselet, az önkormányzatok, illetve a kisebbségek találják meg a helyüket ebben a tanácsban. A munkát illetően a közös vonal, ami gyakorlatilag mindenkinél végigvonul az, hogy jó, van egy fenntartható fejlődés kormány által elfogadott alapkoncepciója, de ezt tovább kell fejleszteni, ezt meg kell újítani, ezt új gondolatokkal, új elképzelésekkel kell gazdagítani, és nem abból indulni ki, hogy egyvalami eldőlt, és most már csak ezen az alapon szabad gondolkodnunk.

A továbblépés egyik nagyon lényeges elvi kérdése, ami szintén elhangzott, hogy alapvetően az okokat kell kezelni, és a társadalmi értékrend, értékváltoztatás irányában kell elmozdulni. Volt javaslat, és úgy érzem, támogatandó, hogy majd a tanács a későbbiekben hozzon létre konkrét munkacsoportokat, két ilyen területre is volt javaslat, az éghajlatváltozás és az energetika, hiszen ezek a most következő hetek, hónapok legizgalmasabb kérdései közé tartoznak. Én azonban – ha megengedik, most talán kicsit saját véleményként, de vissza tudok nyúlni több hozzászóláshoz is – még egy horizontális jellegű megközelítést szeretnék hozzátenni, hogy ne feledkezzünk el a humántényezőről, a humándimenzióról, amely végigvonul valamennyi szektorális területen. Tehát a fenntartható fejlődés, a klímaváltozás, az energiastratégia – hogy így mondjam – humándimenzióinak a magyar társadalmon belüli elemzése és továbbfejlesztése, figyelembevétele. Azt hiszem, ez nagyon lényeges a továbbiakat illetően.

Ezek ilyen improvizált és egyéni, szubjektív szűrőn keresztüli megjegyzések voltak, nem teljes körűek, de mint kiragadott példát, talán érdemes volt elmondanom.

Tisztelt Fórum! Tisztelt Kollegák! Azt hiszem, most elérkeztünk ülésünk végéhez. Köszönet illet mindenkit, aki segített ennek a szervezésében, köszönet a Friedrich Ebert Alapítványnak, külön köszönet a paneltagoknak, hogy elmondták véleményüket, hogy egymással is polemiziáltak és véleményt cseréltek, és köszönet azoknak, akik felszólaltak, és számos új és jó gondolatot mondtak el.

Zárómondatként egy teljesen egyéni és szubjektív mondatot szeretnék még elmondani: életemben már nagyon sok értekezletet vezettem le, de ebből a székből még sohasem. Ez az első eset. Úgyhogy, ha még egyszer önéletrajzot kell írnom, be fogom írni az új önéletrajzomba, hogy volt rá olyan eset, hogy a Magyar Országgyűlés felsőházában az elnöki székből levezethettem egy értekezletet. Ezért hála a szervezőknek, hogy ezt felajánlották nekem, és hála és köszönet önöknek, hogy ezt elviselték.