Megemlékezés az Országgyűlés plenáris ülésén
2015. június 29.
Jakab István az Országgyűlés alelnöke:
Tisztelt Országgyűlés!
Az Országgyűlés 2012-ben a kuláküldözés idején tönkretett gazdák emléknapjává nyilvánította június 29-ét, Péter-Pál napját, amely régi hagyomány szerint egyben a betakarítás kezdete, a parasztság ünnepe.
Határozatában a parlament elítélte a kommunista diktatúra idején a magyar középparasztsággal szemben tanúsított kegyetlen üldöztetést és megkülönböztetést.
A méltóságukban és emberségükben tönkretett gazdák és leszármazottaik iránti jelképes gesztus mellett az emléknap fontos célja, hogy a soron következő nemzedékek is megismerjék, kik is voltak pontosan, s milyen megpróbáltatásokon mentek át a kuláknak bélyegzett gazdák. Nem merülhetnek feledésbe a bűntelenül megalázott, nincstelenné tett emberek szenvedései.
A kuláküldözés olyan félelemmel itatta át az érintettek lelkét, hogy sokan a saját családjuknak, gyermekeiknek sem merték elmondani történetüket, és máig nem mernek róla beszélni. A fiatalok ugyanakkor tudni szeretnék, mi történt a nagyszüleikkel, dédszüleikkel.
S vannak az egykor tönkretett gazdák között olyanok is, akik számára egyfajta elégtétel az, hogy megemlékezünk a megpróbáltatásaikról.
A kuláküldözés az 1948-as kommunista hatalomátvétellel vette kezdetét, amikor a sztálinista Rákosi-rezsim kíméletlen harcot indított a magyar agrártársadalom ellen. Minden eszközzel arra törekedtek, hogy lerombolják a hagyományos paraszti életformát.
A támadások célkeresztjébe a szovjet mintának megfelelően a kuláknak bélyegzett módosabb parasztok kerültek, akik nagyobb területeken és az átlagosnál eredményesebben gazdálkodtak, de mondvacsinált ürüggyel bárkiből kulák lehetett az 1950-es évek elején, ha nemkívánatossá vált a kommunisták számára, vagy meg akarták szerezni vagyonát.
A kulákot a „dolgozó nép" ellenségének, a kapitalista rendszer utolsó maradványának kiáltották ki, és megindult módszeres üldöztetésük.
Az ellenük folytatott útszéli propaganda-hadjárat végső céljaként felszámolásukat tűzték ki.
Az erre irányuló hatósági intézkedések brutálisak és embertelenek voltak. Így kívánt a rendszer példát statuálni, félelmet kelteni. Több mint négyszázezer gazdát ítéltek el a bíróságok.
Bármit megtehettek velük: kényszermunkatáborba küldhették, pénzbírsággal sújthatták őket, lesöpörhették a padlásukat, és a legkülönfélébb megaláztatásokat követhették el velük szemben.
A beszolgáltatás, ez az irreálisan megszabott teher pedig közben anyagilag lehetetlenítette teljesen el a középparaszti réteget.
A gazdák tömegével menekültek földjeikről, volt, akit otthonában vertek agyon, mások a börtönben elszenvedett fizikai bántalmazások következtében veszítették életüket.
A „kulák” szitokszónak számított, miközben ezek az emberek településük meghatározó személyiségei voltak, akik értették szakmájukat és jó gazdákként példaértékű gazdaságokat építettek fel.
A kuláküldözés a magyar történelem egyik legalattomosabb gaztette. Elkövetői ártatlan embereket démonizáltak hamis, hazug módon, a magyar társadalom alapját roppantották meg. Becsületes, tisztességesen dolgozó embereket és ezzel családokat, generációkat tettek tönkre, ejtettek rajtuk gyógyíthatatlan sebeket.
A kor állapotát leghűbben a költő (Székely János: Semmi Soha c.vers) sorai tárják elénk:
Emlékszem szólamokra
és kulák-perekre.
Táborokra, felbontott levelekre,
és lehallgatott telefonokra.